Történelmünk csapdái

(2012. április 19.)

Még az is lehet, hogy kiadják a Függőleges veszedelmeket. Igaz, előbb pályázatot is nyerni kellene vele. Mindenesetre, a kiadó kérésére megváltoztattam a kötet címét. Így hangzana: Történelmünk csapdái (1849-1914), vagy talán így: Magyar történelmi csapdák.

A kiadó szerkesztője azt is kérte, készítsek bibliográfiai tájékoztatót a felhasznált irodalomról. Körülraktam hát magam egy halom könyvvel, elővettem a régi jegyzeteimet, és hosszú sétákat tettem a Gellért hegyen. Ez lett belőle…

 Irodalmi tájékoztató
(bevezetés)

Szabó Dezsőtől Bibón keresztül Illyés Gyuláig sokan feltették már a kérdést, mi a magyar, ki a magyar, s hol rontottuk el. Engem, őszintén szólva, kevésbé izgatnak az ilyen széles ívű, ideologikus kérdések. “Olyan vonalakra van szükségünk, melyeket nem húzhatunk meg határozott szabály szerint, csak ponttól pontig”, írja Dürer. Ezek az írások, szándékom szerint, ilyen ponttól pontig rajzolt vonalak, metszetek, amelyekben – talán – felismerhetjük néhány jellegzetes vonásunkat.

Történelmünk ismétlődő, körkörös csapdáit a forradalom és szabadságharc bukása utáni időszaktól kezdtem el föltérképezni. Magyarország romlását Szekfű Gyula Trianontól származtatja (Három nemzedék és ami utána következik). Bibó az 1867-es kiegyezéstől (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem). Szekfű a „megcsonkított ország”, a Trianon-sokk következményének tartja, hogy a nemzeti érzés eltorzult, s egyre inkább a külsőségek felé tolódott. Az úri gondolkodás megmerevedett, főként tekintély-elvűségben (katolicizmus, neobarokk, antiliberalizmus) nyilvánult meg. Az egyre erősödő dzsentri magatartást pedig igazi magyar átoknak tartotta (elzárkózás, bűnbak-képzés, mindig az idegenek, a bevándorlók, a nemzetiségek kárhoztatása). Pató Pál úr semmit sem csinált, csak naphosszat pipázva búsongott a régi dicsőség fölött, de azért az élelmes zsidó se csináljon semmit… Pontosan kifejezi ezt a mentalitást a magyar közmondás: “ha az enyém megdöglött, dögöljön meg a szomszéd tehene is”.

Bibó az eltorzult magyar alkatról gondolkodva, érezhetően kárhoztatta a kiegyezés békés útját. Várta a forradalmat 56-ban is, biztos 1990-ben is várta volna. Ebben éppenséggel igaza lehet, talán azért is sikeredett ilyen felemásra a rendszerváltás, mert annyira kívülről-fölülről jött. Bibó azt írja, hogy az embereknek meg kell élniük, hogy a saját kezükbe veszik a sorsukat. Viszont azt is tudjuk, a forradalmak mennyi felesleges vérontással, szenvedéssel, igazságtalansággal járnak együtt. Nemrég olvastam az angol történész, Simon Schama könyvét a francia forradalomról (Schama, Simon: Polgártársak: a francia forradalom krónikája). Tanulságos olvasmány. A legnagyobb tanulsága az, hogy a rengeteg vér, könny, és szenvedés tökéletesen felesleges volt. A késői monarchia, amelyet elsöpört a forradalom, sokkal modernebb államot akart megvalósítani, mint a “forradalmi kormányok”. Persze, van amikor vér, könny, és szenvedés nem spórolható meg, abban a helyzetben Churchill sem ígérhetett mást.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha az 1867-es kiegyezést az 1956 utáni, kádári konszolidációval vetjük egybe. Mindkét esetben kiegyeztünk a gyilkossal, Ferenc Józsefből később, kedélyesen, Ferenc Jóska, Kádárból – Kádár apánk lett. Az ország elindult a gazdasági fejlődés út-ján (ahogy Kádár jellegzetes hanghordozással mondogatta), viszont mennyi fölösleges energiát emésztett fel a kiegyezés utáni közjogi viták „taposómalma”, mennyi morális kárt okozott a kádári konszolidáció „gulyáskommunizmusa”. Utóbbiról hiteles képet rajzol könyvében György Péter (Apám helyett).

Honlapomon tanulságos blog-vitát folytattunk nemzeti tudathasadásainkról. „Ebben az álszent, semmilyen igazságot nem képviselő, egyszerre elnyomóként gyűlölt és fejlettebbként tisztelt Habsburg birodalomban modernizálódtunk, szükségszerűen felemásan és töredezett formákban. Beteg volt az egész helyzet. Ugye köztudott, hogy mesterünk, Jókai Mór minden este gyertyát gyújtott az aradi 13 vértanú emlékének – nagyon helyesen –, és utána letérdepelt az imazsámolyára és imádkozott a császár és király egészségéért. Maga a tudathasadás.” Írta F. András, mire S. Kati így válaszolt: „Én ezt nem tekintem tudathasadásnak! Valószínűleg hosszú életének vége felé, mikor már az udvar is őt ünnepelte, fért meg lelkében egymás mellett az aradi vértanúk emlékének ápolása, az imával, a császárért, a királyért. Abban az időben történt ez, mikor egy polgárosodó, virágkorát élő Budapesten Jókait pl. a Királyi Magyar Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává választották. Nem vagyok történész, nem is értek a történelemhez, de azt gondolom, az ellentmondásos félmegoldásokkal való próbálkozás természetes. Hiszen a kor, amelyben Jókai élt, és amelyben mi élünk most, vagyis minden kor: ellentmondásos.”

Az öreg Jókainak a királyhoz és a királynőhöz fűződő, ellentmondásos érzelmeiről szól az egyik kötetbeli írásom (Az udvari költő). Mikszáth szerint (Jókai Mór élete és kora) Jókai 1867 nyarán, a koronázási ünnepségek tiszteletére rendezett fogadáson találkozott először a királynővel. Erzsébet szólította meg az írót, s „éppen folyó regénye”, a Szerelem bolondjai felől érdeklődött: hosszú lesz-e még, és mikor jelenik meg önálló kötetben is? Jókai, akit igen meghatott ez a „nyájasság”, kérte a királynőt, ha műve könyv alakban is megjelenik, személyesen nyújthassa át. Az engedélyt megkapta, s a találkozóra rövidesen sor is került. „A felséges asszony felette szíves volt hozzá, több mint egy félóráig beszélgetett vele, megmutatta neki kis, kézen ülő leánykáját, Mária Valériát, s megbiztatta, hogy vegye ő is a karjaira.” Ez megtörtént, ami atyai (vagy inkább nagyatyai) érzéseket ébresztett az íróban.

Mikszáth írja: „mint ahogy a napfény kicsalja a földből a mélyen benne rejlő csírákat”, a leereszkedő királyi kegyesség is előhívta Jókai „hiperlojalitását”, ami végső soron valószínűleg a királynő iránt érzett plátói szerelmében gyökerezik. Mindenesetre, ha korábbi írásait, például a 1849. április 14-én, a trónfosztás napján megjelent publicisztikáját vagy „a magyar függetlenségi harc hőskölteményét”, A kőszívű ember fiait összevetjük a királyi családról írt későbbi hőskölteményeivel, szembetűnő az ellentmondás. Nyilván Jókai is érezte ezt, de azt is tapasztalta, hogy a népszerűség, ami számára éltető közeg volt, s a legfelső körök jóindulata, ami nélkül nemcsak az írói életmű nem épült tovább, de például Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben 24 kötete sem készülhetett volna el; egyszóval önmítosz-építésre szükség van, s ennek leghatékonyabb eszköze, ha önmagunkat egy-egy fontos személy (vagy éppen a Legfontosabb Személyek) alakjával fonjuk össze.

Ez a regényes és színpadias kor, amely a forradalom és a szabadságharc után következett, s jórészt a bukott forradalom nimbuszára alapozódott, sokak szerint nem 1900. december 31-én ért véget, hanem 1914. június 28-án, a szarajevói pisztolylövéssel. Én is így gondolom, a háborúval már más, sokkal véresebb csapdák következtek. Még egy nagyon fontos könyvet kell megemlítenem, amely szemléletével nagy hatást gyakorolt rám: Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját (Erdélyi történet. I-III). Monumentális mű. Éppen, mint Tolsztoj Háború és békéje. Bánffy is azt írta meg, hogyan kapcsolódik egymáshoz magánélet és politika, sors, szenvedély, történelem. Hogy „mindenki szem a láncban”. Hogy megállíthatatlanul sodródunk a világháborúba…

A harmincas évek végén, mikor Bánffy újra érzékelte ugyanezt a veszélyt, mint korábban, az 1910-es években, így ír a regény megírásának motívumairól. ,,Regénytrilógiámat belső kapcsolatból kellett megírnom. Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni a bűnöket, amik odavezettek…Senki sem mondta: ’ezen az úton többé ne járj!’ Senki sem hívta föl nemzetünk figyelmét arra, hogy önmagát is nevelnie kell…össze kell fogjon végre, az igaz erkölcsi egységet alakítva ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útjain és ismét maszlagot szívjon magába vezércikkekből, szónoklatokból – önámító bókokat, csupa csillogó frázist.”