Pennebaker és a kergekór

Mármost akkor mondjam meg világosan és érthetően – kérdezte egy ismerősöm –, hogyan gyógyít az írás? Nem elég, ha jól kibeszéljük magunkat? Dehogynem – válaszoltam –, manapság az is nagy szó, ha egyáltalán meghallgatják az embert. Csak az írás több ennél. Amit leírunk, annak súlya van. Szerkezete. Jelentése. Végiggondoltsága. „Az emberi elme alapvető sajátossága, hogy választ keres a dolgok miértjére is. Ez a cél más szóval a jelentéskeresés. Akárhányszor egy-egy esemény megtörténtének okait kutatjuk, mindig felmerül, mi a célja és jelentése életünk egészének.” (J. W. Pennebaker, az írásterápia legfőbb teoretikusa, maga is kissé grafomán.)

„Ha a kisgyerekre rászólnak – folytatja a gondolatot Pennebaker –, hogy ne piszkálja a konnektort, egy ideig minden érdeklődését a konnektor fogja lekötni. Minél fejlettebb aggyal rendelkezik egy élőlény, annál összetettebb szinteken próbálja kutatni a dolgok okait és jelentéseit. Kultúránkban – és talán minden kultúrában – a megértés kulcsa, ha rájövünk, hogy mi okoz mit. Ha sikerül valamilyen okot kiokoskodnunk egy-egy olyan jelenség magyarázataként, amelyet korábban megmagyarázhatatlannak tartottunk, akkor kielégülést érzünk.”

Az írás abban segít, hogy formát adva a titkoknak, be tudjuk őket illeszteni az élettörténetünkbe. Az írás gyógyító hatása minden bizonnyal független az iskolázottságtól, hiszen mindenki önmagát haladja meg, amikor küzd az önkifejezésért, és így mindenki önmagához képest kerül egy megvilágosodottabb és megtisztultabb állapotba.

A gyógyító írás különleges esete, amikor az irodalmat hívjuk segítségül; amikor írók műveit használjuk terápiás célra. Hiszen tudjuk: a művészet élni és halni is segít. Már akinek szüksége van segítségre az élet nagy titkainak megértéséhez. Azt hiszem, a legbölcsebb ember, akivel valaha találkoztam, egy analfabéta juhász volt. A Kondor tó melletti tanyánkat nádazta, néhány napig segítettem neki. Ő az állatok és emberek testét, lelkét nem könyvből tanulta, hanem tapintotta. Bensőséges kapcsolatot tartott a művészettel is. Amikor megpihentünk az árnyékban, miközben „vászonkancsóból” friss kútvizet kortyolgattunk, opálos fényű történeteket mesélt. Egy ízben azt mondta el, hogyan gyógyította a kergebirkákat. A kórt egy agyi duzzanat okozza, amit élesre fent zsebkéssel kimetszenek. Aztán a sebet erős cérnával bevarrják. Aztán gyógynövények főzetével kenegetik, hogy mielőbb begyógyuljon.

 

Halolaj

“Nem az események fontosak, hanem a szemlélet – írtam 1977. január 5-én a naplómba. – A szemlélet (mint optika) változtatása. A beszűkülés, a hátrálás: lassú halál. Nyitni kell. Nem az életünk szereplőit és tárgyait kell kicserélnünk, hanem a nézőponton változtatni.” Sohasem tudtam a nézőponton változtatni, nem volt türelmem. Többnyire egyetlen elszánt gesztussal metszettem ki magamat családból, szerelmekből, barátságokból. Hogy mindig tiszta lappal kezdhessek. Merev, mondhatni irodalmi formák között hányódtam. Leírtam mindezt levélben, naplóban 1977 óta többször is.

Nemrégen olvastam Máté Gábor, a Vancouverben élő pszichiáter könyvét, A sóvárgás démonát. (Alcím: Ismerd meg függőségeidet!) Azóta tudom, hogy nem az irodalmi formák, még csak nem is az én irodalmi formáim merevek, hanem sejtmembránjaim. Ha ugyanis hiányoznak az esszenciális zsírsavak, a sejtek falai rugalmatlanok lesznek, és így nehezebb a tápanyagok és információt hordozó molekulák (hormonok, idegi ingerület átvivő anyagok) felvétele, leadása; egyszóval: a sejtkommunikáció. Az omega-3 zsírsavak (legtöbb a halolajban van) az egész szervezet normális működéséhez szükségesek, de hiányuk leginkább az agyban mutatkozik meg, „olyan hatást eredményez, mint amikor egy hálózatban zárlatos, elvékonyodott vagy lazán kapcsolódó vezetékek vannak: romlik a vezetés hatásfoka, nő a vezetési veszteség, nő a rendszer ellenállása” (Szendi Gábor). Ha hiányoznak az esszenciális zsírsavak, az agy működési rendellenességekkel reagál: tompaságot, érdektelenséget, apátiát, ingerlékenységet, irritabilitást, agresszivitást, kedélybetegséget mutat. Gyermekeknél az omega-3 hiánya hiperaktivitást, figyelemzavart okozhat.

Ennek a népszerűen csak depinek nevezett állapotnak legpontosabb szépirodalmi leírását Jonathan Franzen: Javítások című regényében olvastam. Az öreg Alfredot,  akin demenciát, skizofréniát, és Parkinson-kórt diagnosztizáltak, így jellemzi a felesége (tényleg jó néha olyan írók szövegeit másolni, akiket szeretünk): „És micsoda dolog az, hogy éjszaka megpróbálja felakasztani magát az összecsavart lepedőjére? Meg hogy ki akarjon ugrani az ablakon? És azt is nagyon rosszul tette, hogy megpróbálta felvágni az ereit az evőeszközzel… Alfred annyi helytelen dolgot művelt az életében… milyen rosszul tette, hogy mindig olyan elutasító volt, és rosszkedvű, és hogy elbújt az élet elől, és micsoda butaság volt tőle mindig újra és újra nemet mondani ahelyett, hogy inkább igent mondott volna.” Két éve lakott már Alfred a Deepmire Otthonban, amikor egyszer csak többé nem fogadta el az ételt. Tovább húzta, mint bárki hitte volna. A végsőkig ellenállt, végül összegömbölyödve, kiszáradva, összeaszalódva, csecsemőpózban halt meg.

Javítsunk hát életünkön (és másokén) igenekkel, szeretettel, írással, naplóval, bloggal, halolajjal – amivel és amíg csak lehet.

 

 

Ki a bűnös?

Ahány olvasó, annyi olvasat. Ha egy regényben minden túlságosan egyértelmű, ha világosan látjuk, ki a bűnös, ki a jó- és ki a rosszember, gyanakodjunk: valamit rosszul olvasunk. Vagy – a regény rossz. Hiszen a jó regény finoman egymásra simuló, gyakran egymásnak ellentmondó rétegekből („olvasatokból”) épül föl,  az írók lelke pedig – mint mindannyiunké, ha elég őszinték vagyunk magunkhoz – kifürkészhetetlen.

Nemrégen jelent meg egy kötetben Tolsztoj Kreutzer-szonátája és felesége, Szofja Tolsztaja Ki a bűnös c. önéletrajzi regénye. Kiváló példája a lehetséges párhuzamos olvasatoknak.

Amikor 1891-ben napvilágot látott a Kreutzer-szonáta, valóságos földindulást okozott Oroszországban. Addig senki sem ábrázolta még ilyen nyíltan a testi szerelmet. Később, a vallási fanatizmusba esett, a szexualitást végletesen megtagadó író már hallani sem akart könyvéről, mielőbb el akarta felejteni. Nem így a felesége, Szofja Tolsztaja. Ő nem tudott és nem is akart felejteni. Úgy érezte, hogy a Kreutzer-szonátában a férje megsértette, megalázta, elárulta őt. Elhatározta, hogy megírja a történetet a másik fél, az asszony nézőpontjából.

Szofjával egyébként nem bánt kesztyűs kézzel az irodalomtörténet. Hosszú ideig ő volt a bűnbak, aki megkeserítette a nagy író utolsó éveit. Jellemző, hogy a megírás után mintegy száz esztendőnek kellett eltelnie, mire megjelenhetett a Ki a bűnös. Azóta több  olyan mű is született, amely sokkal tárgyilagosabban ábrázolja a házaspár kapcsolatát. (Például: Henri Troyat: Tolsztoj élete és Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete, vagy az Aztán mindennek vége c. amerikai film.)

Egy történetet különböző nézőpontból olvasni nagyon tanulságos olvasmány, különböző nézőpontokból megírni viszont életre szóló kaland – lehet…

 

Családi krónikák

A régi családi krónikák minden fontos eseményt megörökítettek: születést, keresztelőt, házasságot, halálozást. De helyet kaptak bennük a nevezetes gazdasági események is: jelentősebb ingóságok és ingatlanok vétele, eladása, természeti csapások, nagyobb utazások leírása, lovak, kutyák, tehenek újabb és újabb generációinak számbavétele… Főleg a családi biblia végén, az üres lapokra jegyezték őket. A családi krónika demokratikus intézmény volt, nemcsak a királyok és a nemesség, de a polgárság, az iparos társadalom és a parasztság is fontosnak tartotta.

Ma, ebben a gyökereit vesztett világban különösen fontos a családi krónika feltárása, ápolása. Aki jól ismeri családja múltját, könnyebben eligazodik a jelenben is. Aki összegyűjti az elődök történeteit, hidat épít múlt és jövő között, összeköti, egymásra vetíti nemzedékek tapasztalatait, s ezzel végsősoron élni, s ha majd eljön az ideje, halni is segít.

Azért jutott mindez eszembe, mert most én is a családi krónika részleteit tanulmányozom. Nagy örömömre, alig kezdtem hozzá, Lipp-nagypapa, vagy talán még inkább felesége, született Gyurkovics Margit személyében máris egy izgalmas regényhősre bukkantam. Csak most sajnálom igazán, hogy annak idején nem jegyeztem le nagymama történeteit, amelyeket ebéd után a meleg konyhában, kedvenc nádfoteljében megpihenve mesélt.

Bizonyára önök közül is sokat fontolgatják a családi krónika lejegyzését, a fotók összegyűjtését, de nem tudják, hogyan lássanak hozzá, vagy már elkezdték, de megakadtak, esetleg már készen vannak, csak a kiadását fontolgatják. Keressenek bizalommal, mindenben szívesen segítek.

 

Szakításblog

Internetes bejegyzések a nyelv, az írás erejéről:

Nem vagyok hű blogoló, terápiaként kezdem el, ahogy esik, úgy puffan alapon. A blogolás fél egészség. Vagy nem. Néha nagyon felizgatom magam.

Ne várd, hogy rögtön jobban érzed majd magad, lehet, hogy rosszabbul, de ezt is jegyezd le, minden változást, amit magadban tapasztalsz.


A történet, ami megtörtént veled, ha leírod, fokozódik az ereje, megteremti azt az érzést, hogy érdemes élned az életed, és hogy a rossz, ami veled történik, csak egy részed.

A blog egy barát. Olyan barát, akinek az egyetlen gondja az, ami az én gondom és aki meghallgatva elnyel mindent. Hacsak a rendszer nem omlik össze, akkor ő stabilan itt van nekem és várja, hogy elővegyem, mikor szükségem van rá. Néha úgy érzem, nincsenek emlékeim, aztán úgy, hogy egyszerre túl sok is, vagy valaki másé is itt van bennem. Végtelenül egyszerű, és végtelenül bonyolult élni. Mindenesetre, mindenki formázza a másikat, ha ismeri, ha nem. És ez ellen nem tehetünk semmit és észre sem vesszük. Nem változunk meg, csak csiszolódunk. Nem bánom. Most. Most nem…

*

A nyelv, az írás árulkodik. Mindent eláruló és megvilágító hatalma elől senki sem menekülhet. Az írás kifejezi a rejtettet, az eltitkoltat, a lelkünk mélyén lappangó érzelmeinket, vágyainkat, szenvedélyeinket, szégyeneinket, bűneinket, büszkeségeinket. Az írás terápia, az írás gyógyíthat is. Nem biztos, hogy lazít, hogy megnyugtat, néha éppen felkavar, de legtöbbször segít. Idestova fél évszázada gyakorlom már magamon.

Rengeteg, hirtelen felindulásból – főként szakításkor – indított, írásterápia című blog-torzó rejtőzik a neten. Többségüket néhány bejegyzés után magukra hagyták. Azt hiszem, ezek a fehér (na jó, színes) háttérben meghúzódó, szakítás utáni, néma történetek lennének az igazán izgalmasak. Arra bíztatok mindenkit: folytassák! Folytassuk!