Levelek Milenához

Kafka első műveit Milena Jesenska fordította németről cseh nyelvre. 1920-ban találkoznak először, Kafkát Meranban gyógykezelik, Milena levelet ír neki, majd meglátogatja. „Eszembe jut – írja később Kafka a találkozóról –, hogy arcának tulajdonképpen egyetlen meghatározott részletére sem emlékszem. Csak ahogy aztán eltávozott a kávéházi asztalok között, az alakját, a ruháját, azt még mindig látom.” Intenzív levelezés kezdődik közöttük. Ezek az írások, amelyek egyetlen regényfolyammá állnak össze, és amelyekben tökéletesen érvényesül Kafka lenyűgöző stílusa, talán mert nem terheli őket semmiféle fikció, nyitottabbnak, levegősebbnek hatnak, és most sokkal közelebb állnak hozzám, mint a korábban annyira kedvelt zárt nagyregények, az Amerika, A kastély vagy a Per. (A leveleket itt olvashatja.)

Milena arra kéri Kafkát, hogy Meranból hazamenet ejtse útba Bécset. Az író hosszas tétovázás után rászánja magát erre az utazásra: kibújik Az odú magányából. “Kafka ekkorra már végképp önmagába zárkózott, és rendezte számláját a világgal. Milena szerelme, odaadása rövid időre még kiragadja ebből a könyörtelen ítélet-végrehajtásként érvényesülő önfelszámolásból. Talán ha az asszony képes lenne rá, hogy hátat fordítson amúgy is bomladozó házasságának, hogy kövesse Kafkát Prágába, akkor ez a szerelem enyhíthette volna valamennyire Kafka utolsó éveinek komorságát. Milena azonban erre a lépésre nem tudta rászánni magát, és Kafka, okulván a korábbi évek gyötrelmes tapasztalataiból, a levelezést sem kívánta folytatni…” – írja Györffy Miklós, Kafka életének jó ismerője, a Naplók, levelek egyik fordítója, szerkesztője.

Kafka Milenához írt levelei önálló kötetben is megjelentek, Milenáéi viszont elkallódtak, ami azért is különösen nagy veszteség, hiszen kiváló stílusú, érzékeny tollú megfigyelő volt, miként arról magunk is meggyőződhetünk az alábbi levél-részletből. Milena a levelet Max Brodnak, Kafka barátjának írta. (Idézi: Pók Lajos: Kafka világa, Európa, 1981., 254. – 256. p.)

Azt kérdezi, hogyan van az, hogy Frank (Franz) fél a szerelemtől? De én azt hiszem, másról van szó. Neki egészen más az élet, mint a többi embernek; először is a pénz, a tőzsde, egy írógép az õ szemében teljesen misztikus dolog (valóban az, csak nekünk, többieknek nem), különös talány… Hivatalnoki munkája talán egy munka szokásos teljesítése? Előtte a hivatal – a sajátja is – olyan talányos, olyan csodálatraméltó, mint a gyereknek a mozdony. A világ legegyszerűbb dolgát sem érti. Volt vele egy postahivatalban? Mikor fogalmaz egy sürgönyt, és fejét csóválva keres egy megfelelő pénztárablakot, aztán, mikor nem lehet tudni, miért járkál egyiktől a másikig, míg megtalálja, és ha fizet, és számolja a visszakapott aprópénzt, utánaszámolja, amit kapott, megállapítja, hogy egy koronával többet adtak vissza, és a kisasszonynak az ablak mögött visszaadja a koronát. Akkor lassan továbbmegy, még egyszer utánaszámol, és lent, az utolsó lépcsőn kiderül, hogy a visszaadott korona az övé volt. Most tanácstalanul megáll, egyik lábáról a másikra, és töpreng, mi a teendő. Visszamenni, azt már nem, már egy sereg ember tolakodik ott. „Hát hagyja”, mondom. Ijedten néz rám. Hogyan lehetne hagyni? Nem a koronát sajnálja. De ez így nem jó… Hosszan beszél erről. Velem elégedetlen. És ez megismétlődik minden üzletben, minden vendéglőben, minden koldusasszonynál, különféle variációkkal… Ugyanígy van a hivataltól való szorongásával. Egyszer táviratoztam, telefonáltam, írtam neki, az Istenre kértem, hogy jöjjön hozzám egy napra. Akkor éppen nagyon szükségem volt rá. Életre-halálra kértem. Õ több éjszaka nem aludt, kínlódott, önmegsemmisítő leveleket írt, de nem jött. Miért? Nem kérhetett szabadságot. Mégsem mondhatta meg az igazgatónak, ugyanannak az igazgatónak, akit lelke mélyéből csodált (komolyan!), mert olyan gyorsan tudott gépírni – nem mondhatta meg neki, hogy hozzám utazik. És mást mondani – ismét egy ijedt levél – hogyan? Hazudni? Hazudni az igazgatónak? Lehetetlen. Ha megkérdeztem tőle, miért szerette első menyasszonyát, azt válaszolta: „Olyan jó üzleti érzéke volt”, és arca felragyogott a mélységes tisztelettől. Nem, ez a világ talány maradt a számára. Misztikus titok. Valami, ami meghaladja erőit, és amit érzékeny, tiszta naivitással igen nagyra tart, mert „nagyon jó üzleti érzéke van”. Mikor meséltem neki a férjemről, aki évente százszor hűtlen hozzám, aki engem és sok nőt varázsában tart, ugyanolyan mélységes tisztelet árasztotta el az arcát, mint amikor az igazgatójáról beszélt, aki olyan gyorsan tudott gépírni, és ráadásul kiváló ember, és mikor menyasszonyáról beszélt, akinek olyan jó üzleti érzéke volt. Mindez az õ számára valami idegen dolog. Egy ember, aki gyorsan gépel, és egy olyan, akinek négy szeretője van, éppolyan felfoghatatlan számára, mint a korona a postahivatalban… Frank nem tud élni… Frank sosem lesz egészséges. Frank hamarosan meg fog halni… Ő sosem keresett védelmet adó menedéket. Abszolút módon képtelen hazudni, mint ahogy képtelen berúgni is. Az õ számára nincs menedék, nincs fedél a feje fölött. Ezért érheti mindenféle baj, amitől mi védve vagyunk. Olyan, mint a meztelen a felöltözöttek között… A könyvei bámulatosak. Ő maga sokkal bámulatra méltóbb.

Milena Jesenska 1944-ben, a ravensbrücki koncentrációs táborban halt meg. Nem származása miatt hurcolták oda, hanem mert részt vett az ellenállási mozgalomban. Emlékét Margarete Buber-Neumann idézi fel, aki társa volt a táborban, és elmondása szerint Milenának köszönheti az életét. Az írás a Holmi 2009. júniusi számában jelent meg.