Boldogságtöredék

darázskirály „A boldogság ajtaja nem befelé nyílik, hogy nekirohanva benyomhatnánk; ellenkezőleg, kifelé nyílik, s ezért semmit sem tehetünk.” (Soren Kierkegaard)

 *

Kosztolányi a 30-as évek Németországában vonaton utazott egy kisváros felé, Ottlik hajón, Mohács táján, Rubin Szilárd szintén hajón, valahol Bécs és Győr között, amikor mindhármukra rátört valami „lappangó, rejtett, megbízható boldogság”.

A három író szülőföldje ugyanaz a Duna-táj. Kosztolányi született a legdélebbre, „a napfényes, békés, bús Szabadkán”, de életének legnagyobb részét Budapesten töltötte. Ottlikot Budapesthez, ezen belül Budához fűzik a legmélyebb, „regényteremtő” élmények. Rubin Szilárd bár Budapesten született, Mohácson nevelkedett, s minden művében föltűntek „az aprókapus, sokác házacskák”. Boldogság-érzeteik egészen különböző szálakból szövődtek, mégis, úgy érezzük, egy „érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében” összefüggnek egymással.

Kosztolányi Esti Kornélnak beszéli el boldogságának történetét. A már öregedő, beteg író egy lucskos, sötét ősszel száll vonatra. A kongó folyosókon senki se jár, mintha az egész szerelvényt elátkozták volna. „Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett – írja az író. – Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jóéjszakát, mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatóztam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam a folyosóra.

Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, amelyről beszéltem, az a boldogságom, amelynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek.”

Ottlik hősei 1923-ban kerülnek a határ menti kisváros katonaiskolájába. Három év telik el, egy örökkévalóságnyi idő. Medve Gábor, Both Benedek, Szeredy Dani és a többiek kiállják a felnőtté avatás próbáját. 1926-ban, június végén, miután lezárják az évet, tornaünnepéllyel, díszmenettel és fáklyás felvonulással, tíznapos tanulmányi kirándulásra mennek. Komáromtól hajón ereszkednek lefelé. Kikötnek Budapesten, majd folytatják tovább  útjukat. Nem sokkal Ercsi után történt…

„Tíz órára járt az idő. Szép, nyári éjszaka volt, úsztunk csöndesen lefelé a Dunán. A kondor_belamohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.

Meleg volt a hajó belsejében, dohogott a gépház. Elszenderedtem. Nem tudom, hogy mennyit aludtam, de egyszer aztán végképp felébredtem. Nem bírtam újra elaludni. Feltápászkodtam csöndesen, megtaláltam a bakancsomat is, fölmentem a fedélzetre. Aztán hátra, a hajó fara felé, mert láttam, hogy Medve odaállt a korláthoz, virrasztani. Még mindig ott könyökölt.”

„Uramisten, gondolta Medve, hogy megszoktam őket. Mint a patyo­lat, gondolta nagyjából. Memphis, Nílus, Tutankhamen. Keresztrejtvények, kórház. Uramisten, gondolta, tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze va­gyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz­-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában a nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyaláza­tából és csodáiból; valami kenyér ízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni. Pedig nem erről volt szó eredetileg. Nemcsak kenyérről.”

„Másról, gondolta Medve, de persze igazán nem Szeredy tömpe orrá­ról, se Zsoldos szájharmonikájáról, se semmi efféléről. A lópikula se képzelte ezt. Oldalba kapott bennünket, gondolta, mint egyszer a hóesés. Olyan oldalról ért, ahonnét nem is vártunk semmit. Szerencsére nem kell törődni vele, mert elpusztíthatatlan dolog. Sőt, éppen mert megvan, kezdhet az ember mással törődni. A kenyér nem elég. Kovászos uborkát árultak, gondolta, a Vámház sarkánál a kofák, a rakparton, ahol a gyü­mölcspiac kezdődött. Hosszú nyelű, lukacsos fakanállal meregették a hordóból. Egyszer pedig együtt utaztak Ceglédig Kehrling Béla tenisz­bajnokkal. S egyszer este egy negyven-ötven éves, csontos arcú, ismeretlen férfi cigarettázott a fiumei gyors folyosóján; de ő aztán leszállt anyjával Siófokon. Szines asztalkendő, nyári reggeli a verandán, gondolta. Vagy folyosóra kiszűrődő szinkópált zongoraszó. Vagy akár a tanszerládája zöld fedele. A főallé. Még a porta is, a kapus hosszúkás, sivár szobácskája. És a fogda rosszul világított deszkafala, rácsai, hámló vakolata, mint egy vidéki állomás harmadosztályú várótermében éjszaka, a csatlakozást várva. És persze egy nagyon régi karácsony éj­szakája. Az egész, gondolta, ami most már egybeillik és összefér, mert valamilyen; noha semmi sem fontos, és igazán mindenki tehet neki egy szívességet. Jó volna egy cigaretta, gondolta.”

Rubin Szilárd hőse, a mohácsi zöldséges kofa unokája, Angyal Attila beleszeret a városka előkelő gyógyszerész családjának egyszü­lött lányába, Carletter Orsolyába. A két fiatal valamikor az ötvenes évek elején kerül föl Budapestre, ösztöneik, vágyaik, neveltetésük elsodorja, majd újból egymáshoz szorítja őket. Fura „csirkejátékot” játszanak: ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt? Az ő kétszemélyes pokluk nem közösségi szertartás, hanem a nő-férfi kapcso­lat első, véres, magán-rítusa. Angyal Attila marad tovább a sínen, Orsolya, egy katonai attasé feleségeként Ulánbátorba távozik. Attila nem tud szabadulni az emlékektől, képzelete újra és újra csalóka játé­kot űz vele.

„A gépek elnyugodtak, és a Szent Gellért csendben sodródott a kikötő mellé. A sötétből fehér házikó emelte felém muskátlis ablakait. A kötél hangosan koppant a tutajon, a víztől csöpögő acélhurkot ráemel­ték a vasbikára, s a megbéklyózott hajón remegés futott át. Csöngettek és lebocsátották a hidat. Valami sarkallt, hogy szálljak ki, hiszen ez a városka Mohács, és itthon vagyok. De csak mosolyogtam a rögeszmén. Láttam, ahogy az osztrák vámőrök elhagyják a hajót: miattuk kötöttünk ki. Nem moz­dultam, csak bámultam a betonfal mögött magasló éjszakai várost. Mint a szabad szemmel nézett térhatású film, olyan volt mostanáig a világ: elmosódott, esetlen ábrákat láttam. Ez a felemás szemüveg kellett, egyik lencséjében az élettel, a másikban a halállal, hogy igazán látni tudjak. Az előttem alvó házak, a sétányon fonnyadó akácfák megteltek végre ü­zenettel, amit csak a sors sűríthet a gazdátlan létezőkbe. Ezért érez­tem, hogy valamelyik távoli ablak mögött ott alszik ő is, fiatal leánykaként, s csak ki kellene szállnom, hogy rátaláljak. Ezért volt olyan örökkévaló abban a percben minden.”

„A megtalált és beteljesült boldogság mámora öntött el. Hiszen régóta elértem őt, sok esztendeje már, hogy az enyém, s most csak a karomat kell kinyújtanom utána. Itt alszik alattam a kabinágyon, és ébrenlétem utolsó emléke az ő halk és ismerős lélegzete volt. Arcomon az álom ragyogásával le akartam szállni a magas pamlagról, hogy odabújjak mellé, és karomba zárjam.

A lidércnyomás borzalma töltött el. Megvonaglottam, mint a botra szúrt kígyó, s az elkárhozottak kétségbeesésével felzokogtam. A csönd egy-egy tört pillanatára Csajtay horkolását hallottam, vagy a csap csö­veiben bujdosó víz gurgulázását. Már nem is őérte sírtam, csak magam miatt. Tudtam: a fájdalomnak ez a rohama elüszkösíti a szívem. Vad, irtóztató mozdulattal lelöktem magam az ágyról, hogy kimeneküljek a kopor­sóból, amelyet rámszögeztek.

Végigbotorkáltam az alvókkal zsúfolt hajón, anélkül, hogy zoko­gásom bárkit is megzavart volna. Föltámolyogtam a fedélzetre, ahonnan egy órája még ujjongva gyönyörködtem a szőlősdombokban. A hajó most se­kély homokpartok közt úszott. A táj és a folyam egyaránt idegen lett, mintha a Mississippin siklanék alá. Mint omló házon a szél, át- meg át­járt rajtam a reménytelenség. Éreztem, ahogy rám telepszik a homokzá­tonyok némasága. Hiszen dohányos ember vagyok! – gondoltam. Cigarettát kotortam elő. A cigaretta meggyújtatta magát velem, s én készségesen, beidegzett mozdulatokkal szívtam. Előtte fehéren fénylett a sok kilométer hosszú, kihalt zátony. Bámultam, mint egy belső táj szakadatlan és egyhangú vonulását, ahol egy madárláb árva csillaga már az élet vég­telen gazdagságáról hozsannázna. Nem szenvedtem többé…”

Mi hát a boldogság? Egyszerűen a szenvedés hiánya? Néhány ritka pillanat, amikor a kötéltáncosok biztonságával érzékeljük az ízeket és a szagokat? Az utazás, a dohány íze, a havazás, a fenyveserdők békéje vagy a nagy folyam méltósága? Visszatalálás az emlékekhez, a gyerekkor­hoz? A „szabadság enyhe mámora”? Keskeny, szakadékos part a szavak és a csönd, a remény és a reménytelenség, az élet és a halál között?

Úgy látszik, a boldogság mindig a szenvedés nyomában fakad. Mintha az ember örök, nagy rítusai után villanna föl néhány pillanat­ra, mint vihar után a szivárvány. Kosztolányi öreg, beteg hőse, mikor útra kel, úgy érzi, soha többé nem fog hazatérni. És akkor valami sem­miség – néhány havas fenyőfa, hógolyózó gyermek, villanykörte, amelyen színes sapkák vannak – rádöbbenti a létezés mohó, barbár, áhítatos örö­mére. Akkor fölvillan a csorbítatlan Egész, részese lehet a nagy misz­tériumnak, amikor élet és halál egy szempillantásra, mint valami gigá­szi vaku, hatalmas fénnyel egyesül. Az ember tanúságot kap, hogy múló földi élete minden szenvedés, kudarc, bukás ellenére is nagyszerű, kalan­dos és megismételhetetlen. Az író pedig nem tehet mást, járja tovább az útját, amely a halálon át az életbe vezet; és megpróbálja újra és újra fölidézni a Nagy Látomást, tudván, hogy igyekezete eleve kudarcra ítélt.

Ottlik kiskamasz hősei a férfivá avatás sok ezer éves szertartá­sát élik újra. A katona iskolában, mint egy rossz kabát, lefoszlik ró­luk minden civil szokás, emlék, vágy, érzelem; Medve ott áll az ablak előtt, kint havazik, de ő csak nézi és nem látja… Rossz ez a nevelési mód­szer? Túlságosan is kemény, embertelen, szadista? Értelmetlen kérdések. A próba egyetlen értelme, hogy túl kell élni. És akik túlélik, egy életre össze vannak kötözve, de nem úgy mint a hegymászók vagy a szeretők, hanem eltéphetetlenül és visszavonhatatlanul. A beavatás rítusában a szemlélő­dő, magányos gyermek, mikorra megkérgesedett személyiségének körvona­la, betagolódik a férfiközösségbe. Egy életre szólóan megtanulja, hogy egyén és közösség, szabadság és rend nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező, egymásnak mértéket szabó fogalmak. Medve megérti, a közösség tágas ­csillaghálójába csak a magány poklán keresztül vezet az út. Itt nin­csenek kiskapuk. Önző vagy? – teszi fel a kérdést magának. – Szökevény, részvétlen, szeretet nélküli? Vagy önzetlen, önfeláldozó? Igen, ez mind én vagyok; „ti a féltve őrzött szerelmeitek alján csak a részvét­lenség fájdalmasan szilárd talajára építhettek, az én közönyös magányom pedig, a személytelenség végső kérgein belül, a szerelemnél erősebb egymásba olvadás sűrű, cseppfolyós, semleges lávarétegéből táplálkozik.” Medve ott áll a hajó korlátjánál, 1926-ban, a mohácsi csata közelgő, négyszáz éves évfordulójának előestéjén, s miközben Bébé utolsó Memphis cigarettáját szívják közösen, egyszerűen boldog.

Rubin Szilárd a szerelem „átkozott gyötrelmeibe” meríti meg hősét. Ez is régi rítus, évezredes vesszőfutás, ám ezúttal mintha elma­radna a feloldozás. „A másik maga a pokol.” Attila már első találkozá­saik egyikén, a patinás Carletter-ház leányszobájában, mint egy pontos, aprólékos rézkarc vonalai mögött, fölfedezi a későbbi hisztéria nyomait. „A csipkés párnák, a süppedő ágy és benne Orsolya teste, egyetlen diadalom volt. Meddig élhet meg ebből a férfi? A mohóságban, amellyel Orsolya elvette tőlem a gyönyört, mintha már ott lappangana a kíméletlenség, a gyors jóllakás és a föl­szabadulás vágya.” Attila tudja, minden és mindennek az ellenkezője megtörténhet velük. Valószínű a legrosszabb is bekövetkezik majd. Vél­hetnénk, a görög sorstragédiák baljós szele árad a könyv lapja­iról. Csakhogy a hős túlságosan erőtlen, gyenge, a szenvedély teljesen ledönti lábáról. A háttér pedig elmosódott, a mellékszereplők inkább csak szemlélők, mint a cselekmény aktív alakítói. A főhős bukásának oka sokkal inkább önmagában keresendő, mint a szereplőkhöz fűződő kapcsolatában. Talán nem tudja elviselni a reá mért csapásokat, nem tudja feldolgozni életének ellentmondásait, méltatlannak vagy túlságosan is súlyosnak tartja a próbát, úgy érzi, nem lesz elég ereje helytállni, magatartása egyre hisztérikusabb lesz. Mintha megbomlott volna valami rejtett egyensúly, a próba után késik vagy éppen el is marad a feloldo­zás. Attila boldogsága valóban csupán a szenvedés pillanatnyi szüneté­nek látszik. Mámor és lidércnyomás túlságosan gyorsan váltogatja egy­mást, szinte egymásba csap, összefolyik. Úgy érezzük, a három hős közül az ő könnyes, érzelgős és narcisztikus „boldogsága” a legtöréke­nyebb, legsebezhetőbb. Mintha ennek a boldogságnak hiányozna a kristály­szerkezete.

Rajzoljuk most egymásra a három „boldog hős” arcélét, hátha a ku­sza vonalakból előtűnik valami törvényszerűség. Kosztolányi öreg író­ja ott ül az ismeretlen német kisváros langyos éttermében és reggelizik. Vajat és mézet eszik, és lágytojást, pedig azt különben utálja. Udvari­as és szeretetreméltó, mert vele is udvariasak és szeretetreméltóak. O­vális, kissé puffadt clown-arcán szelíd, személytelen mosoly bujkál. Hűvösen bölcs, de nem cinikus. Azt vallja, „hogy keveset segíthetünk egymáson, hogy boldogulásunk érdekében kénytelenek vagyunk ártani mások­nak, néha halálosan is, hogy a nagy dolgokban majdnem mindig elkerül­hetetlen a könyörtelenség, de épp ezért… emberiességünk, apostolko­dásunk – becsületesen és őszintén – egyedül csak a kis dolgokban nyi­latkozhat meg, s a figyelem, az elnézésen és megbocsátáson alapuló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön.” Az író tudja, a boldogságot, a létezés nagyszabású örömét csak keskeny rés választja el a haláltól. Az élet nagy rítusaiban pedig mindannyian egyedül maradunk, a halálos ágyon úgyis végzetesen és föloldhatatlanul magányosak leszünk, ezért, ha már segíteni nem tudunk embertársainkon, legalább legyünk mértéktartók és udvariasak. Miközben az író elfogyasztja reggelijét, lassan boldogsága is szétolvad, mint jégdarab a langyos vízben. Nézi tovább a kisváros behavazott főterét, „iszonyat, unalom és várakozás” nélkül. Érzi, a halál megszelídült, leg­közelebb akkor jön majd csak el érte, ha szólítja.

Ottlik hőse, Medve Gábor olyan nekünk, mint neki az az ismeretlen, csontos arcú, cigarettázó férfi a fiumei gyors folyosóján. Titokzatos, biztonságot sugárzó, kitágítja szemhatárunkat, gondolatban kalandos uta­zásra csábít, megszabadít bennünket kisszerűségünktől, bezártságunktól, szorongásunktól. Negyven, negyvenöt éves lehet. De hiszen, Medve Gábor, amikor ott állt 1926-ban a Mohács felé úszó hajón, alig lehetett több, mint tizennyolc éves. Igen, de azt is tudjuk róla, mindjárt az első la­pokon elárulja az író, hogy fiatalon meg fog halni. Kicsoda hát a fiu­mei gyors titokzatos utasa? Talán egy író? Medve Gábor sok mindent le­ír magáról, s halála előtt a kéziratot eljuttatja Bébének, a festő­nek. A későbbi irodalomkutatás alapján föltételezhetjük, Medve kézirata nagyjából megegyezik a regény első változatával, amelyet Ottlik túlságosan váz­latosnak érzett, s ezért visszavett a nyomdából. Medve „története” csak egy változat a sok közül. Ottlik, a matematikus tudja, ahhoz, hogy a valóságot megismerhessük, végtelen számú „leírást” kellene készíteni. Lehet-e egyetlen tör­ténet hiteles és igaz? Már Kosztolányi azt vallotta, hogy nem. Az író kényszerűségből történeteket mond el, ezért kell a lehető legjobban megtanulnia mesterségét, de az Egész sohasem ragadható meg. Ő az a mes­terember, akinek minden kísérlete eleve kudarcra ítélt. A jó író nem is tehet mást, mint hogy ezt a kudarcot beépíti műveibe.

Mármost, milyen­nek ismerjük meg Medve Gábort, ki lehet ő? Alakja csupa rejtély és ta­lány. Azt még csak könnyebb kitalálni, hogy az „életben” ki volt. Tud­juk, Ottlik legjobb barátja, Örley István novellista, aki 1945-ben, fi­atalon meghalt. De milyen a regénybeli alak? És miért hal meg? Nem, er­ről már nem lehet „beszélni”, ez már végképp kívül esik a szavak biro­dalmán. Medve Gábor annyira személyes és személytelen, szenvedélyes és fegyelmezett, önző és önzetlen, zárt és nyitott, taszító és szeretni való; Ottlik annyi szemérmes szeretettel idézi föl alakját, hogy úgy érezzük, szemünk láttára jön létre a csoda: egy hős megelevenedett. Ha jellemezni akarnánk, ide kellene másolni az egész könyvet, s akkor is csak „történeteket olvashatnánk egy személyes ismerősről”. Mert Medve Gábor örökre személyes ismerősünk, barátunk lett. Ottlik te­remtett egy hőst, egy írót, önmagát, akiről csak az egyszerűség kedvéért, s fogalmaink szegényessége okán mondjuk, hogy író, a lét-szalmában dolgozik, matematikus, fizikus, orvos és ki tudja még mi minden egy sze­mélyben. A kimondhatatlan, a megnevezhetetlen, a csorbítatlan egész kutatója. Szóval, egy ismeretlen, csontos arcú, cigarettázó férfi a fiu­mei gyors folyosóján…

Rubin Szilárd hőse, Angyal Attila „puhább”, irodalmiasabb alak. Személyiségének eresztékei lazábbak, az ő egyensúlya már megbomlott. Alakja előrevetíti az író későbbi, személyes sorsának alakulását, a tollforgatóét, aki mára egészen a politikai szélsőjobb peremére sodródott. De hát ez már egy másik történet.

Az írás megjelent a Retro-Ligetben is.

Kép: Kondor Béla – Darázskirály, 1963

Kondor Bélának 1971-ben jelent meg Boldogságtöredék című, verseket és rajzokat tartalmazó kötete