Levél évfolyamtársaimnak

zmerenye

Kedves András, aki fölvetette és kedves mindenki, aki hozzászólt a témához. Nem az érintetlenség, nem is az érdektelenség miatt hallgattam eddig, hanem mert jelenleg olyan kiváló helyen vagyok, ahol a neten csak olvasni tudok, írni már sokkal körülményesebben. De még pontosabb, ha azt mondom, ilyen messzire kellett eljönnöm, hogy megírjam, meg tudjam írni ezt a levelet.

Hogy a Hályogkovácsokat folytatni kellene, sokan fölvetették már. Szále Laci is megkérdezte egy velem készült régi interjúban.

– Mi van most ezzel a klassz évfolyammal?
– Az utóbbi időben eléggé szétesett.
– Miért?
– A politika nagyon bezavart…
– Hogyan? Lettek jobb- meg baloldaliak? Elvileg ettől még nem kellene barátságoknak szétszakadniuk.
– Nem is a politikai állásfoglalás a lényeg, hanem a köpönyegforgatás. Volt, aki maradt, aki volt, s volt, aki váltott, többször is. Egy évfolyamtársam (Szabó Pityu) mondta egy másik évfolyamtársunkról: látod, most orrán, száján folyik a jobboldaliság, de emlékszel, annak idején elsőként lépett be a pártba, és lelkesen támogatta a 68-as csehszlovákiai inváziót. Aki az maradt, aki volt, az ezt nehezen viseli el. (Részlet Szále László: Iskola a láthatáron címmel megjelent interjúkötetéből. A teljes szöveg a honlapomon, a Hályogkovácsoknál olvasható.)

Nem vitt közelebb a folytatáshoz egy évfolyamtársam levele sem. A többi között ezt írta Sujtásos nemzet c. írásomról:

Fokozódik ámulatom, hogy eleve vesztésre álló időkben, még mindig nem adod föl, még mindig nem lankad állhatatosságod, tanító és javító buzgalmad, amely sugárzó szeretettel fordul törzsünk felé. Majdnem hogy a „méltatlan” jelzőt akasztottam törzsünkre (gyökerünk- és lombkoronánkat is beleértve), de még mindig reménykedem, hogy erőfeszítéseidet majdan siker koronázza, sőt: egyesítve erőiteket (kertészek, fát nevelők, amerikai, nép és szava) – meggyőzitek az egyedül helyes útról… ezt az egész ázsiai bozótost… stb.

Ha nem lenne mindenki számára világos (és ugyan miért is lenne?): a sunyi célozgatás a kertészekre (Ákosra és Imrére) vonatkozik, akikkel egyesíteni kellene erőimet… Imrekertész, ahogy az idő tájt tősgyökér körökben emlegették, aki bár szerintem is meghülyült öregkorára (melyikünk nem fog, ha már eddig nem), mégis csak eleddig az első irodalmi Nobel díjasunk, és nem utolsó sorban egy kiváló magyar regény szerzője. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a lopakodó antiszemitizmus, még ha nagy irodalmi elődökre megy is vissza (Szabó Dezsőtől Németh Lászlóig) egyszer majd a mi évfolyamunkban is fölüti a fejét. (Márti szerint csak azért nem gondoltam, mert gyógyíthatatlanul naiv vagyok.) Említhetnék kevésbé személyes példákat is az évfolyamból, akik most hirtelen rádöbbentek, hogy antiszemiták, de minek. Annyira undorodom ettől az egyre inkább polgárjogot nyert közbeszédtől, hogy azt úgy sem tudnám elmondani. De azért figyelmébe ajánlanám “irodalmi antiszemitáinknak”, hogy Auschwitz után nem ugyan azt jelenti zsidózni, mint annak előtte.

Más! Nem is olyan régen megjelent FB oldalunkon egy kép a következő aláírással: R. Vali kampányol… Amikor megláttam, azonnal ki akartam lépni a csoportból, de hirtelen nem tudtam, hogyan kell. A kép azóta eltűnt, de nem olvastam, hogy valaki is tiltakozott volna a személyiségi jogok ilyen durva megsértése ellen, vagy elnézést kért volna ugyanezért. Csak remélni tudom, nem én vagyok az egyedüli, aki a “csíny” mögött sokkal súlyosabb indítékokat is fölfedezni vél.

Novák Józsi a Hályogkovácsokban valami olyasmit mondott nekem, hogy ti vagytok az elit, akik olyan állásba kerültetek, mi meg, akik lent dolgozunk, sehol sem vagyunk. Keserű mondat, de van benne igazság. Kifejezi, hogy van egy befutott réteg, s azok, akik ott dolgoznak, amire képezték őket – Kiss Gyula szavaival: a végeken –, azok nincsenek, „nem számítanak”. Ezt akkor nem fogtam föl a maga teljességében, most már jobban értem: vannak a láthatók és vannak a láthatatlanok, vannak, akik pozícióban vannak, s olyanok is, akik nincsenek. Vannak, akik állandóan jártatják a szájukat, a mindenkori bolsevikok, akik mindig megmondták, most is megmondják (főként ugyanazok) a tutit, megmondják ki mellett illik kampányolni és ki mellett nem… Ez is széthúzta a társaságot.

Novák nem volt a kommunizmus áldozata, ahogy Fenyő gondolja, de Józsinak abban igaza volt, hogy a hallgatagokra, a rejtőzködőkre jobban oda kellene figyelni. Talán ezért van, hogy bár többedik találkozóra nem mentem el, mindazonáltal szoros kapcsolatban vagyok pl. Szabó Pityuval, Békefi Tónival, s nagyon örülök, s némiképpen büszke is vagyok, hogy megkerestem és megtaláltam Rába Valit.

Botár olyasmit ír, hogy a Hályogkovácsoknak (a könyvnek) is szerepe van abban, hogy az FB csoport megalakult. Valami szerepe biztos van, de Kiss Jutka szerepe ennél sokkal fontosabb. Ha egészen őszinte akarok lenni, ez az írás az ő hatására (is) született. Elegem volt már abból, hogy kedves invitációjára mindig valami ürügyet kellett kitalálnom, miért nem megyek. Most megpróbálom, drága Jutka, szálaira szedni, miért nem. Ha egy szóval kellene válaszolnom, az őszinteség hiánya a legfájóbb. A szembenézés bátorsága hiányzik mindannyiunkból. Az, hogy valaki – akár az egész társaság előtt – azt tudja mondani: gyerekek, hibáztam, megkövetlek benneteket. Amúgy az egész közéletünkből hiányzik. Erről jut eszembe, Szabó Pityu mesélte, hogy néhány éve egyik évfolyam-találkozóról fölhívta néhány félrészeg évfolyamtárs, hogy Gyurcsányozzon, Orbánozzon egyet a telefonba. Brrr! Na ebből sem kérek!

Hogy mi a teendő? Az alattunk kettővel járó Polák István évfolyama nem azt az utat választotta, amit mi. Nem egyvalaki írta meg az évfolyam történetét, hanem csinálnak (talán már el is készült) egy évfolyam-CD-t, amelyre fölpakolják az évfolyamtársak írásait, fényképeit, zenéit, s egyéb dokumentumait. Nekem tecccik! Itt olvashattok róla bővebben:

Na egyelőre ennyit innen a szelíd zalai dombok mögül. Üdvözlettel:

Tamás