Halszagú ötvenhat

halszagu_otvenhat
Vészesen közeledik ’56 kerek évfordulója. A megemlékezések alaphangját Desmond Child “másodlagos frissességű” himnusza adta, amely Halszagú Magyarország címen rohamos gyorsasággal terjedt az interneten. Rövid idő múltán azonban, nemcsak a “dalt” övező pénzügyi visszaélések miatt, hanem mert egyszerűen szólva: ordas giccs volt, “botrányba fulladt”. Levették a műsorról, de nincs kétségem afelől, hogy hamarosan újra elő fogják venni.

Az évforduló ideológiai hátterének kimunkálását Schmidt Mária vállalta magára. Mindenek előtt ki kell törölnie az emberek emlékezetéből azt a tévképzetet, hogy ’56 története elválaszthatatlanul összefonódott a demokratikus baloldal történetével. Megoldható, gondolta Schmidt Mária, bár nem lesz könnyű. Hiszen nemcsak a vezető politikusok: Nagy Imre, Losonczy Géza, Szilágyi József, Maléter Pál volt hithű kommunista, de a Petőfi Kör író tagjai is (Tánczos Gábor, Déry Tibor, Méray Tibor) mind baloldali elkötelezettségű értelmiségi. Egy 15 milliárdos gyűlöletkampány idején (a cikk írásakor éppen  a baloldali Népszabadságot számolták föl, s ki tudja, mi jön még ezután), nem lenne szerencsés, ha az 56-os politikusok, írók, értelmiségiek, munkások példás összefogására, szolidaritására emlékeznénk. Egy antikommunista (most éppen Európa és Amerika ellenes) kormánynak értelemszerűen el kell távolítania 56 “erőteréből” minden baloldalit. Schmidt Mária meg is tette ezt és nem csak az általa vezetett Terror Háza múzeumában. Nagy Imre azonban maradt, őt ugyanis a népnemzeti romantikusok Pozsgay Imre vezetésével korábban már a forradalom emblematikus figurájává stilizálták. Az a kérdés, hogy miért éppen őt választották 56 hőséül, és miért nem mondjuk Bibót, messzire vezetne. (A magyar tragikus hősök természetrajzáról írtam már a honlapomon.)

*

Nagy Imre túlélte a 30-as évek Moszkváját, ami nem lehetett könnyű mulatság. Talán éppen NKVD-s (a szovjet ÁVH) múltja segített benne. Ki merne ma ezért pálcát törni fölötte? Hithű kommunista volt, értett a mezőgazdasághoz, a párttól kapott feladatokat igyekezett a legjobb tudása szerint elvégezni. 1953-ban az Országgyűlés választotta meg miniszterelnöknek, 55-ben ugyancsak az Országgyűlés váltotta le. 1956 október 24-én az Elnöki Tanács nevezte ki újra. (A barátom azt írja, nem találta nyomát, hogy ezt a kinevezést egyáltalán visszavonták volna. Kádár valószínűleg anélkül kiáltotta ki magát november 4-én kormányfőnek Szolnokon, hogy Nagy Imre megbízását visszavonták volna.)

*

Petri György: Nagy Imréről

Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál
hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam

a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.
Ki mondja meg, mi lett volna mondható
arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek
vissza nem térnek. Börtön, halál
nem köszörüli ki a pillanat élit,
ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,
mikor arra ébredt
a város: lövik szét.

*

Kérdés, hogy ki és miként tudta volna megakadályozni, hogy jó tíz évvel a második világháború után a szovjet csapatok újra szétlőjék a várost. Mostanában láttam egy filmet (Az utolsó éjszaka Párizsban), amely arról szólt, hogy a francia ellenállási mozgalom 1943-ban miként tudta megakadályozni, hogy a német megszállók stratégiai okokra hivatkozva fölrobbantsák az aláaknázott Párizst.

*

Apám ’56 november 2-án, Székesfehérváron, a pincében azt kérdezte a kicsit még naftalinszagú Veréczy bácsitól (zöld lóden, sárga bilgeri csizma, sínóros zöld stüszi kalap, épp most vevődött elő a ládából): “Veréczy úr, milyen ENSZ csapatok, milyen amerikaiak? Nem hallott még Jaltáról? Nem jön ide senki, s nem megy ki innen senki. Értelmetlen áldozat lesz csak, megint.” Lehazaárulózták.

Apám tudta, bár csak egy középiskolai biológiatanár volt, amit Nagy Imrében a “vakhit” feledtetett: a SZU-nak volt a világon a legerősebb hadserege. Ezt akartuk mi legyőzni. Az ENSZ és a NATO segítségével, akik természetesen már akkor is cserben hagytak bennünket. Ács Irén, fotós kolléganőm, aki végigfényképezte az 56-os Budapestet, azt mondta, ahogy a hátultöltős vadászpuskával hadonászó “pesti srácokat” látta, arra gondolt, hát nincs ezeknek apjuk, hogy hazazavarja őket.

witner
Emlékszem, szép őszi nap volt. Betolatott egy teherautó az iskolaudvarra, hűtőjére nemzetiszín zászlót feszítettek, ablakaiban is ezek lobogtak. Bőrkabátos, nemzetiszín karszalagos, géppisztolyos fiúk ugráltak le róla, és keresték az iskola igazgatóját. Ő azokon a vérzivataros napokon betegszabadságra ment, a fiúkat apámhoz irányították. Nem tudom pontosan miért, de hivatalos rangja biztosan nem volt. Tekintélye igen. A fiúk mondták, be szeretnének menni az osztályokba, hogy szabadságharcosokat toborozzanak, aztán azonnal indulnak is velük vissza Pestre. Apám azt mondta, ehhez nem járulhat hozzá, mert nem engedi a lelkiismerete. Hogyan számolhatna el a szülőknek egy halott gyermekkel? Mert ez is előfordulhat! Erre a fiúk mondták, hogy Pesten folyik a vér, a magyar ifjak vére, apám meg lelkiismeretről, elszámolásról papol. Az ajtóból még visszaszóltak, hogy akkor majd az iskolaudvaron toboroznak, de erre nem került sor.

*

Igen, tudom, Bibó másként gondolta ezt. Az eltorzult magyar alkatról gondolkodva, érezhetően kárhoztatta a kiegyezés békés útját. Várta a forradalmat 56-ban is, biztos 1990-ben is várta volna. Ebben éppenséggel igaza lehet, talán azért is sikeredett ilyen felemásra a rendszerváltás, mert annyira kívülről-fölülről jött. Bibó azt írja, az embereknek meg kell élniük, hogy a saját kezükbe veszik a sorsukat. Viszont azt is tudjuk, a forradalmak mennyi felesleges vérontással, szenvedéssel, igazságtalansággal járnak együtt. Többször hivatkoztam már az angol történész, Simon Schama könyvére (Polgártársak: a francia forradalom krónikája). Tanulságos olvasmány. A legnagyobb tanulsága az, hogy a rengeteg vér, könny, és szenvedés tökéletesen felesleges volt. A késői monarchia, amelyet elsöpört a forradalom, sokkal modernebb államot akart megvalósítani, mint a “forradalmi kormányok”.

*

Ember Judit 1988-ban Menedékjog címmel öt részes dokumentumfilmet készített “Nagy Imre elrablásáról”, amelyet a Magyar Televízió 1989. június 16-án,  Nagy Imre újratemetésének előestéjén kezdett el vetíteni. Le is adták mind az öt részt, azután soha többé. Egyszer ezt is ki kellene deríteni, miért nem. A filmben elhangzott interjúkat (Tánczos Gábornéval, Szilágyi Józsefnével, Donáth Ferencnével, Vas Zoltánnéval, Lukács Györggyel, Újhelyi Szilárddal, Haraszti Sándorral, Losonczyné Haraszti Máriával, Vásárhelyi Miklóssal és Miklósnéval) viszont elolvashatjuk az 1989-ben megjelent kötetben.

Többen is említik Nagy Imre parlamenti dolgozószobáját, illetve annak előterét, mint fontos helyszínt, ahol éjjel-nappal nyüzsgött az élet, és ahol Szilágyi József, Nagy Imre titkára volt a “házőrző”, aki megszűrte, ki mehetett be “Imre bácsihoz”, és ki nem. A megszólalók egybehangzóan állították, hogy Nagy Imre radikalizálódásában a legszűkebb körnek (Szilágyi Józsefnek, Tánczos Gábornak és Losonczy Gézának) volt a legnagyobb szerepe. Ők voltak a hajthatatlanok, akik megtagadtak minden együttműködést Kádárral és Münnich-hel. Ez volt a legfőbb bűnük, amiért az életükkel fizettek. A magyar elvtársak, akik Budapestről Snagovba érkeztek, hogy Nagy Imrét rábeszéljék a lemondásra, sorra szegték meg ígéreteiket. Nagy Imre egyetlen egyszer, nagyon halkan, de határozottan (többen is hallották) azt mondta, ezek meg fognak ölni.

Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre kormány “sajtófőnöke” több fontos kérdést is fölvet a vele készült interjúban. Miért és kik menekültek a jugoszláv követségre? Bibó például nem menekült, parlamenti dolgozószobájában maradt. Nagy Imre már a követségen volt, amikor a rádió még mindig a magyar néphez intézett szózatát ismételte. “A kormány a helyén van… Csapataink harcban állnak…” Miért csak a kormány kommunista miniszterei menekültek el a parlamentből a követségre, a koalíciós partnereket, például Tildyt, Szabó Istvánt és Kovács Bélát miért nem értesítették erről? További kérdés, fogalmaz Vásárhelyi, miért lepett meg bennünket a november 2-i szovjet invázió? “Holott az egész ország tudta, hogy folyik a megszállás, özönlenek be a csapatok, és hát a legjobban mi tudtuk, hiszen szinte óránként adtuk át, adta át a kormány a tiltakozó jegyzékeket ezzel kapcsolatban a szovjet kormánynak, értesítette más kormányok diplomáciai képviseleteit, sőt, végül az ENSZ-et is informáltuk erről. Az igazság azonban az, hogy elsősorban Nagy Imre, de a többiek is képtelennek tartották, hogy egy ilyen dolog bekövetkezzék…, mert ami történt, tehát a többpártrendszer bevezetése, a semlegességi nyilatkozat, az a korábban itt tartózkodó felelős szovjet vezetőkkel: Anasztáz Mikojannal és Mihail Szuszlovékkal teljes egyetértésben történt, tehát ez őket nem érhette váratlanul…”

*

Barátom kérdezi, lehet, hogy a szovjet elvtársak szándékosan hagyták elfajulni az 1956-os októberi eseményeket? Ha Poznan felől nézzük a dolgot, még ez is elképzelhető. Poznanban 1956 június végén tört ki a felkelés. A fegyveres zavargásokban hetvenen vesztették életüket, több százan megsebesültek, de kivégzésekről nem tudunk. A belpolitikai válságon végül a bérek megemelésével és személycserékkel sikerült úrrá lenni. A kongresszuson a LEMP főtitkárának megválasztott Gomulka – szakítva az addigi hivatalos irányvonallal, amely külföldi provokátorokat tett felelőssé a történtekért – kijelentette: Poznanban “családi tragédia történt, melyre a hallgatás függönyét kell ereszteni”. A vádlottakat és a már elítélteket is szabadon engedték.

dozsa_laszlo

Megbeszélni valónk volna elég. Ehelyett a kormánypárt ostobán, ízléstelenül, a legdurvább aktuálpolitikai érdekeinek megfelelően heroizál. Nézem az évfordulóra kihelyezett óriásplakátokat, s hallgatom a miniszterelnök ünnepre készülődő beszédeit. A legabszurdabbnak, s egyben leggyomorforgatóbbnak azt tartom, ahogy a habonyi propagandagépezet igyekszik egymásra tolni “a két rendíthetetlen szabadsághős”, Nagy Imre és Orbán Viktor alakját.

*

Sattler Kati ezt írta hozzászólásában: Nézem az utcán a plakátokat, de én még egyiken sem láttam Nagy Imrét, Losonczyt vagy Malétert. Lehet, hogy rossz helyeken járok?