Úr és kutya

Ez az írásom még nem jelent meg, bár több mint 15 éve írtam. (Nem is tudom pontosan, mikor.) Most, hogy a miniszterelnök fölmelegítette a nemzet számára kívánatos “etnikai homogenitást”, a “magyarság tiszta vérvonalának megőrzését”, újra elővettem. Megszoktam már, ha a rémület lesz úrrá rajtam, ami egyre gyakoribb, T. Mannhoz és a kutyákhoz menekülök.

*

Van Budán egy kis szatócsbolt, amelynek jordániai tulajdonosát Alinak hívják. Ez a hivatalos és becsületes keresztneve, de a környékbeliek, főként idős, nyugdíjas hölgyek, akik egyébként korlátlan hitelre vásárolhatnak nála, Aladárra keresztelték, mert az Alit túlságosan frivolnak találták. (Olyan, mintha becenév lenne!) „Aladár” korábban állatorvos volt, mindaddig, amíg rá nem jött, hogy állatokat csak állatok gyógyíthatnának. Azt mondta: Az emberek már eljátszották a becsületüket…

*

A kutya több mint tízezer éve társunk. Tanúja életünk minden örömének és tanúja minden szégyenünknek, gyalázatunknak, aljasságunknak. Figyel ránk. Úgy, ahogy mi soha nem tudunk sem magunkra, sem a másokra figyelni. Igyekszik minél jobban megérteni bennünket. Örömmel alkalmazkodik, segít, szolgál. És tízezer év óta őrzi függetlenségét. Nem tudtuk megfertőzni. Például nem rombolja, nem mocskolja a környezetét. „A vadak sohasem piszkosak – írja Jung –, csak mi vagyunk azok.” Egy kutya sohasem aljas, ha legyőzi is ellenfelét, sohasem alázza meg. Az utolsó reményünk. Mondjuk. De már ez is foszlik.

*

Most éppen arról szólnak a hírek, hogy egy kutya széttépett egy csecsemő ikerpárt, hogy emberek agyonvertek és megnyúztak 27 kölyökvizslát, s a bőrüket külföldre vitték (lámpaernyőnek?), hogy Mancs, a „kutatókutya” az indiai földrengés romjai alól újabb élő embert húzott elő. Hallgatom a rádióban a „gyilkos kutya” szomszédját, aki arról beszél, milyen békés volt az a malamut, senki sem gondolta volna, hogy ilyet fog tenni, mindig levitték sétálni, s enni is kapott rendesen. Hallgatom az etológust, aki viszont arról beszél, hogy az eb bizonyára féltékeny volt a csecsemőkre, s ilyen helyzetben talán több szeretetet igényelt volna. Vajon miért kell ekkora állatokat lakótelepi félszobában tartani? Nekünk miért nem elég, mint a tőlünk nyugatabbra élő, más normális népeknek, egy tacskó, egy spaniel, egy foxi?

Aztán azokra a gazdákra gondolok, hány ilyet látok nap mint nap, akik elszáguldanak az autójukkal a park bejáratáig, ott kiengedik a kutyákat (mert rottweilerből mindjárt kettő dukál), hadd végezzék el gyorsan a dolgukat, míg ők lebonyolítanak néhány (marok)telefont, s aztán mars haza. Szeretem a kutyákról készült fényképeket. Sok mindent elárulnak – rólunk. Itt van például előttem Mancs egyik napilapból kivágott fotója. Milyen végtelenül szomorú és bölcs az arca. Mennyi hivatástudat, nyíltság, megértés. Mennyi higgadt segítőkészség. Lassan könny szökik a szemembe. Megriadok: ezek már az embergyűlölet tünetei?

*

Nehezen szánom rá magam hogy a lelkemen könnyítsek
S meggyónjam önmagamnak dadogó szavakkal a bűnt
Mert bűnnek számít e kemény és harcoló korban a részvét
Ha nem arra való s elismerten szomorú tárgyra pazarolod
Mint amilyen az emberi balsors és munkanélküliség
Láttam meghalni kórházban és harcban és vesztőhelyen is
Embertársaimat és megesett hogy meg se sirattam őket
Szórakozottságból vagy mert túlságosan figyeltem rájuk
Önmagamat képzelve helyükbe s önmagát nem siratja az ember
(Karinthy Frigyes: Tomi)

*

Talán éppen ez a belőlük áradó különös szeretet, ez a „százezer mázsa szurokércből kilúgozott rádiumaktivitás”, von burkot köréjük. Lehet, hogy ők mindig is jobban figyeltek reánk, mint mi reájuk. A kutyákkal foglalkozó szakemberek állítják, hogy a kutyák kiváló „humánetológusok”, állandóan figyelnek bennünket és utánoznak. Különösen a gyerekeket szeretik utánozni. Mindenesetre máig nem íródott róluk összefoglaló, rendszerező etológiai munka. Inkább csak afféle kereskedelmi célú „Hogyan idomítsuk a kutyákat”-féle kézikönyv. Annál több viszont a szépirodalmi mű: Thomas Mann Úr és kutyája, Virginia Woolf Flush-je, Eric Knight Lassie-je, Márai Sándor Csutorája, Déry Tibor Nikije, Fekete István Bogáncsa, hogy csak a legismertebbeket említsük. Jellemző, hogy az írók általában akkor írnak kutyaregényt, amikor emberi környezetük lakhatatlanná válik számukra. T. Mann például 1918-ban, a első világháború és a berlini, müncheni forradalmak idején, a frissen támadt érzelmi örvények elől menekült a kutyavilágba, V. Wolf, E. Knight és Márai a második világháborúban, Déry Tibor és Fekete István az „ötvenes években”.

*

Minden későbbi, kutyákról szóló szépirodalmi és tudományos (!) munka ősforrása Thomas Mann műve, az Úr és kutya. Ha valami fontosat akarunk megtudni hűséges társunkról, ezt a kisregényt (?) föltétlen el kell olvasni. (A műfajt tekintve bizonytalan vagyok: talán inkább „merész önvallomásnak” kellene neveznünk ezt a 80 oldalas írást. (Max Krell, T. Mann bensőséges barátja szerint, „bámulatos, hogy az író mennyire igaz valójával van jelen ebben a művében”.) Ha pedig az ekkortájt íródott Thomas Mann-leveleket is föllapozzuk, akkor az emberi (írói) természet mélyrétegeibe is bepillanthatunk.

Megtudhatjuk: Bausán rövid szőrű német vizsla volt, ha „ezt a meghatározást nem vesszük túlságosan szigorúan”. Mert persze, ha szigorúan vesszük: inkább korcs volt, mellén kunkori bojttal, orra alatt pofaszakállal, ami inkább pincsire, mint komoly vadászebre jellemző. De a szeme igazán szép, „értelmes megbízhatóságot” tükrözött, „erkölcsi lényének férfiasságát” hirdette. Mindenesetre az író nagyon fontosnak tartja, hogy mindjárt a bemutatáskor leszögezze: „Bausán bizonyosan nem gőgös beltenyészet eredményeképp jött világra”. S hogy még világosabb legyen, miről beszél, megemlíti korábbi kutyájuk, „a megboldogult Percy esetét”, aki bár „nemes vérvonalból származott, meglehetősen hülye volt, eszelős, a túltenyésztett képtelenség megtestesülése”. Úgy látszik, Thomas Mann már 1918-ban világosan érzékelte, mibe torkollik majd később a „tiszta vérvonal” eszelős teóriája.

Az író bevallja, hogy amikor a kutya bensőséges közelében lehet, másképpen látja a világot. Főként a reggeli séták emlékezetesek. Amikor még „erősödő bizalommal nézel elébe az előtted álló napnak, de jólesően húzódozol is megkezdeni”. Bausán kalandra csábít. Egy másik, szilárd, egyszerű, bonyodalom nélküli élet illúzióját kelti. Kelj korán! S „miközben a reggeli levegőt szívod, hiszel szabadságodban és tisztaságodban, holott tudnod kellene, és alapjában tudod is, hogy a világ kivetette rád hálóját, amelyben meg akar fogni, és hogy holnap valószínűleg ismét kilenc óráig fogsz feküdni az ágyban, ahová a lelkes szórakozástól fölhevülten, borosan és agyoncigarettázott, ködös fejjel két óra tájban kerültél. Lehet, hogy így van. De ma a józanság és koránkelés embere vagy, igazi gazdája ennek a vadászkölyöknek”. Józanság? Az úr, akit éppen akkortájt kerített hatalmába a „titkolt szenvedély”, irigykedve figyeli, amint a kutya megrészegedve a tér örömétől és a fű illatától, önfeledten, fölszabadultan rohangászik körülötte. Később az úr merengve leül egy padra. S a kutya is a lábához telepszik. „Különös, meghitt és mulatságos érzés – vallja az író –, hogy ott ül a lábamon, amelyet teste lázas melegével itat át. Derű és rokonszenv tölt el, mint csaknem mindig, ha társaságában vagyok.”

Derű, rokonszenv… és nyugtalanság. Hiszen a meghittség és a lelkes szórakozások nyomában mindig az tenyészik. Bausán „patriarkális ösztöneitől vezérelten” az íróban tisztelte urát, a tűzhely védőjét, a falkavezért, s a maga életének méltóságát is az úrhoz való különös, alárendelődő barátságban lelte föl. Bausán egészséges, alkalmazkodó kutyatermészettel várta a gazda parancsait, amelyeket – igaz, ami igaz – nem túl lelkesen, de azért mindig kötelességtudóan teljesített. Tény, hogy az úr sem erőltette túlságosan az engedelmességet, hiszen éppen azt kedvelte kutyájában – a rakoncátlan szabadságvágyat –, amit a dresszúra kiölt volna belőle. Egy szó, mint száz, úr és kutya fölöttébb kedvelte egymás társaságát. Utóbbi igyekezett is minél több szabadsággal megajándékozni társát. Ám a szeretet (hogy a szerelemről már ne is beszéljünk) nem tűri a határokat. Bausán akkor is gazdájával akart lenni, amikor az az íróasztalánál dolgozott. Sőt, minden igyekezete arra irányult, hogy elcsábítsa onnan egy jó kis sétára. Még nem tudta, amit a család többi tagjának jól az eszébe kellett vésnie, ha az úr ír, nem szabad zavarni.

Ott ült tehát a gazda az írószobában, halaszthatatlan teendőivel és határidőivel, s miközben a következő mondatot fogalmazta, félfüllel kihallgatózott az udvarra, vajon mit csinál most a boldog Bausán. Nem sokáig kellett hallgatóznia, mert a kutya két lábon állva éppen a kertkaput nyitotta, hogy elháruljon végre a gazdához vezető út utolsó akadálya is. Csakhogy a kaput – éppen a gazda nyugalmát óvandó – bezárták. Bausán meglepődött, szimatolt, majd a nyitott ablakon keresztül egy hatalmas ugrással máris a dolgozószobában termett. Lerázta magáról a kavicsot, a gazda székéhez lépett, és egy boldog sóhajtással odanyomta a térdéhez a fejét. – Itt vagyok – mondta, s toporgott hozzá kicsit. – Megjöttem. Ha gondolod, máris indulhatunk. – Az úr azonban, hogy a csábítás ilyen nyilvánvaló és visszavonhatatlan formákat öltött, megváltoztatta szándékát, ellenállt vágyainak, s újra a papírjai fölé hajolt. Bausán ezt megértette, de csak azzal a megszorítással, hogy itt valami finom ételnek kell lennie, ha a gazda ennyire ragaszkodik őrhelyéhez. Máris két lábra állt, s nekilátott, hogy átkutassa az asztalt. Közben persze elmázolta a papíron a frissen rótt sorokat. Erélyes rendreutasítás után lefeküdt és hamarosan el is aludt. Álmában viszont újabb, izgalmas vadászkalandokba bocsátkozhatott, mert kinyújtott lábai erélyesen kalimpáltak, és bizonyos rendszerességgel szenvedélyesen föl-fölhorkant. Miáltal a szegény gazdában újabb vészes nyugtalanságot fakadtak föl.

Így ment ez, de nem sokáig. „Magasabb érdekek azt parancsolták, hogy rázzam le magamról a nyugtalanságot. Ezért hát önmagam előtt arra hivatkozva, hogy a kutya rossz időben sok piszkot hord a szobába, és ezen felül karmaival széttépi a szőnyegeket, kitiltatott a dolgozószobából.” Bausán néha ezután is elvánszorgott a teraszig, s ott  a szíve legmélyéről fölszakadt sóhajjal lerogyott a dolgozószobába vezető üvegajtó elé. Semmi nesz. A kutya ekkor az úr lelkének tökéletes ismeretében, mancsának egyetlen leheletfinom mozdulatával megérintette az üvegajtót. Az úr természetesen mindent hallott, de nem adott életjelet. Szenvedtek. És akkor megtört a jég. Igen, ez a bátortalanul fölemelt láb, ez a gyengéd mozdulat döntött el mindent. Ennek már nem lehetett ellenállni. A gazda fölállt és kinyitotta az ajtót. Pedig jól tudta, hogy most aztán elszabadul a pokol. Bausán, mint a szélvihar tört a szobába. Szökdelt és táncolt, száz ráncba gyűrte a szőnyegeket, és heves csókjaival teljesen összemaszatolta a kéziratlapokat. Az úr nyugalmának végképpen vége szakadt. És már indultak is sétálni…

Csakhogy míg a kutya élete akkor kezdődött, amikor sétára indultak (s akkor is végződött, mikor visszatértek onnan), az úrnak ezen kívül – képletesen szólva – még száz élete volt. Bausán jól tudta, ha gazdája a házból kivezető útról balra fordult, vége mindennek. Az úr ilyenkor az ismeretlen, „bűnös városba” tartott, s erről az útról nem lehetett letéríteni. Pedig Bausán hányszor megkísérelte a lehetetlent, hogy a gazdát a „boldog vadászmezőkre” csábítsa. Hiába. Ha az úr felöltötte ünnepies ruházatát (frissen vásárolt „selyemöltönyét”), s a hozzáillő arckifejezését (hideg és magányos volt ez a pillantás, amely szinte keresztülnézett a hűséges baráton), akkor Bausán kétségbeesett. Ilyenkor az úr elfordította a fejét. Ő meg úgy tett, mintha nem akarna hinni a szemének. „Túlságosan heves volt a vágyakozása, ezért hunyt szemet a jelek előtt. Szinte kényszerítette magát, hogy ne lássa a végzetes nemet.” Aztán ennek a színjátéknak is vége szakadt egyszer. És Bausán útjára bocsátotta a gazdát.

„Ott ül az utca közepén – írja Thomas Mann –, parasztosan esetlen tartásával, és utánam néz, végig az egész hosszú úton. Ha feléje fordítom fejem, hegyezni kezdi fülét, de nem követ, hívásra és füttyentésre sem követne, tudja, hogy ez céltalan. Még a fasor végéről is látom, amint ott ül, kicsiny, homályos, ügyefogyott pontocska az utca közepén és szívembe nyilallást érzek…” Én meg kísértést, hogy az egész bekezdést, az egész oldalt, vagy inkább az egész írást idemásoljam. De legyünk mértéktartók! Még csak egy jelenetet idéznék, amely – azt gondolom – jóval túlmutat úr és kutya kapcsolatán.

Mann korabeli naplójegyzeteiből tudjuk, hogy az Úr és kutyának leginkább a vadászjelenetét kedvelte, ezt gyakran fel is olvasta barátainak. Egy napon szokásos sétára indultak. Bausán vadkacsákat riogatott a vízről, majd hangos csaholással üldözte őket, azzal a biztos tudattal, hogy mindez csak játék, hiszen ő lepődne meg a legjobban, ha egyszer utolérne egy ilyen fura szárnyas jószágot. Ugyan mit kezdene vele? A nagyszájú kacsák fölött pedig zárt, ék alakú rendben egy kisebb vadlúd-csapat húzott a folyó közepe felé. Ekkor egy másik ember tűnt föl a színen. Eléggé daliás ember volt, puskával, bajusszal, lábszárvédővel, fején homlokába húzott, zergetollas kalappal. „Volt valami határozottan operaszerű az ember megjelenésében, amint fölmeredt a parti kőtörmeléken, a bozót, a folyó és az ég szabadtéri színpadán.” Úr és kutya „tiszteletteljes és alapos nézelődése” azonban csak rövid ideig tarthatott, mert hamarosan elpukkant a lövés is, s az élen repülő vezérgúnár előbb siklórepülésben, majd élettelen tollcsomóként zuhant lefelé. A túlsó part közelében csapódott a vízre.

Bausán magán kívül volt. „Mi volt ez? Hát ilyen is van? És én még itt vagyok…” Hanyatt-homlok rohant a folyóba. De aztán megtorpant, s elszégyellte magát: mindig is félt a víztől. Tovább szemlélődött tehát. A vadász puskatussal ügyesen kipiszkálta a tetemet a folyóból, majd belegyömöszölte a táskájába. És ahogy jött, oly hirtelen és végzetszerűen, már el is tűnt a bokrok között. „Gyere Bausán, menjünk – mondta akkor a gazda –, itt már más nem történik.” De Bausán nem mozdult, megbabonázva bámult a vadász után. Az úr egyedül indult hát haza. A kutya néhány lépéssel utána bandukolt. Nem rohangászott, nem cserkelt többé. Töprengett. És pofákat vágott, és ásítozott. „Szemtelen, kapunagyságú, gorombán unatkozó és sipító torokhanggal kísért ásítás volt ez, amely világosan azt fejezte ki: No szép kis úr! Nem is igazi úr! Hitvány úr!”

Eridj – mondta akkor a gazda. – Eridj innen! Eridj villámló mordályos uradhoz, és tarts vele, úgy látszik, nincs kutyája, talán hasznodat veszi… De jól vigyázz! Mert vannak dolgok és árnyalatok, amelyeket az ilyen fegyveres emberek nagyon is szemügyre vesznek… A törzskönyv és családfa kényes kérdéseire gondolok, amelyek fölött nem siklik el mindenki olyan gyengéd emberségességgel, mint én… Ha a te nagyszerű urad az első véleményeltérésnél majd szakálladat veti szemedre, és csúful hangzó nevekkel illet, akkor gondolj rám, és mostani szavaimra…

„Röviden, a viszály nagyon elmérgesedett, és hazaérve, a kertajtót szándékosan becsaptam magam mögött, úgyhogy ő nem tudott bebújni velem együtt, hanem fölugorva át kellett kapaszkodnia. Rá se néztem, bementem a házba, és még hallottam, amint megnyikkant, mert kapaszkodás közben megnyomta a hasát, de én csak gúnyosan vállat vontam… De hát ez már régen történt, több mint fél esztendeje, és ugyan az lett a vége, ami a hasonló eseteknek: az idő és a feledés befedte, és mi tovább élünk a hordaléktalajon, amely minden élet talaja.”

Lehet, hogy távoli asszociáció, de Úr és kutya „vadászos” nagyjelenetéről nekem mindig a Kabaré című film falusi söröző-jelenete jut eszembe, amikor a szőke, angyalarcú fiúcska a Holnap az enyém lesz kezdetű náci indulót énekli – előbb egyedül, kristálytisztán csengő hangon, később már a menetelő csizmák ütemére, kórussal.

*

Konrad Lorenz Ember és kutyája nemcsak címében, de szemléletében és motívumaiban is emlékeztet Thomas Mann művére. (Különösen a falusi „kutyaerkölcsök” leírása mutat sok közös vonást. L. „kerítés-téma”…) Csakhogy Lorenz mintha egy kicsivel kevesebb „emberségességgel” közelítene a kutyákhoz, mint nagy elődje. Példaként, s nem egészen függetlenül a T. Mann-t éppen akkortájt hatalmába kerítő „vészes nyugtalanságtól”, idemásolok egy idézetet, amelyben – azt gondolom – már első közelítésre is érezni a hipokrita gőg és a kirekesztő indulat  felhangjait, de ha a szöveg mélyére nézünk (s összevetjük más szövegekkel), egyre sötétebb árnyak rajzolódnak elénk. „Az egyetlen igazán szép és léleknemesítő állatszeretet az, amelynek legfontosabb, központi része csak az emberszeretet lehet… És morális veszély nélkül egyedül az szentelheti szívét az állatoknak, aki ugyanezt mondhatja el magáról. De aki csak azért vonja el szeretetét az emberiségtől, s ajándékoz meg vele egy kutyát vagy macskát, mert kiábrándították, elkeserítették az emberi gyarlóságok, az súlyos bűnt követel, úgyszólván szociális szodómiát, s ez semmivel sem kevésbé undorító, mint a nemi eltévelyedés.”

Nem hallgathatjuk el, hiszen hozzátartozik Lorenz szellemi arculatához, hogy az Anschluss után belépett a náci pártba, s az eugenika-mozgalom lelkes híveként az emberek közötti mesterséges szelekció fontosságát hirdette. „A faji higiéné feladata kell legyen, hogy a mainál nagyobb figyelmet fordítson a morálisan alacsonyabb emberi lények következetesebb kiküszöbölésére… Az emberiség őskorában a szívósság, hősiesség, társadalmi hasznosság stb. szempontjából a kiválasztás kizárólag az ellenséges külső körülmények szolgálták. E szerepet most ember által alkotott szervezeteknek kell betöltenie.” – írta egy 1940-es tanulmányában. Mint tudjuk, ezek a „szervezetek” akkor már gőzerővel működtek.

Mann naplójegyzete 1918. szeptember 18-án, szerdán (részletek): „Nyári hőség, selyemöltöny. Délben a parkban újságolvasás. Nem vagyok igazán jól, rosszul látok, gyanítom: a belladonnától. Felületes társalgás a zavaros politikai helyzetről. Ellenségeink biztonsága határtalan. Clemenceau kibírhatatlan a szenátusban, fennkölten diadalittas. Franciaország határoz a »visszahódított« területek közigazgatásáról. Keserűen eltöprengtem, milyen ocsmány humbug a politika. Az Úr és kutya kapcsán arra gondoltam, hogy a humánum ironizálása – pusztán szimpátiából – az én stíluselemem voltaképpen, avagy mindinkább azzá válik. – Vihar közeleg. Rövid esti séta selyemöltönyben lefelé a folyó mentén a denevérek közt; félek tőlük.”

*

Csányi Vilmos különös és meglepő alcímet adott könyvének: Hogyan gondolkodnak a kutyák? (Vince Kiadó, 2000.) Szóval, nemcsak az emberek gondolkodnak? Nem bizony. Sőt, a főként állatkísérleteket folytató orvosok véleményével szemben a kutyák fájdalmat is éreznek. Képesek továbbá a hűségre és a gyászra, büszkeség és sajátos erkölcsiség jellemzi őket. Az emberhez különös vonzalommal kötődnek, amelyet „ha az ember felsőbbrendűségének ideológiáját nem tekintjük kötelezőnek, nevezhetünk szeretetnek is”. Csányi évek óta rokonszenves igyekezettel bontogatja az embert és az állatvilágot elválasztó előítéleteket. A különbségek helyett éppen a kapcsolatokat, a közös szálakat vizsgálja. (A könyv egyik fejezetének pl. ezt a címet adta: „Az ember és a kutya viselkedésének hasonlóságai”.) És milyen jellemző az is, amikor a könyv bevezetőjében, az ilyenkor szokásos kötelező köszönetnyilvánítás alkalmából mindenek előtt a kutyáknak: Bukfencnek és Jeremosnak (saját kutyáinak), továbbá Boldizsárnak és Gáspárnak (ők intézetiek) mond  köszönetet, akiktől – mint írja – rengeteget tanult, „elsősorban emberséget, meg sok kutyaságot”.

Legyünk őszinték, a könyv két főhőse: Bukfenc és Jeremos, lenyűgöző figurák. Ez már a kötet fotóiból is nyilvánvaló. (Csak zárójelben, de hadd dicsekedjek el vele, évekkel ezelőtt, egy – a gazdival készített – interjú során /megjelent a Liget 1995. 2. számában/ Bukfenccel személyesen is találkozhattam. Sőt állíthatom, bizonyos baráti érzelmeket táplált irányomba, amire abból következtettem, hogy amikor kikapcsoltam a magnót, előhozta kedvenc rongyát és az ölembe helyezte.) Talán a személyes ismeretség is befolyásol, mindenesetre számomra azok a könyv legizgalmasabb részei, amelyekben Bukfenc és Jeremos naplójával ismerkedhetek meg. Nemcsak arra a fejezetre gondolok, amelynek ez a címe, de minden olyan személyes megfigyelésen alapuló leírásra, amely ember és kutya kapcsolatának nem a közhelyeit, hanem a mélységeit igyekszik föltárni. Tudományos alapossággal és ellenállhatatlan humorral. Utóbbira íme egy példa: A két kutya és a gazda sétálni indulnak. Bukfenc határozottan jelezi, hogy a „tubiflexes” felé szeretne menni. (Ez egy akvarisztikai bolt, ahol nemcsak haleleséget, de kutyának való finomságokat is árulnak.) A gazda azonban sietett, s tartva Jeremosnak a boltban tanúsított szeles viselkedésétől, ellenkező irányba indul. Mire Bukfenc megsértődik, lelassít, sántikál, egyszóval csinálja a műbalhét. Ekkor a tudós etológus körülnéz – nehogy valaki meghallja –, és így szól: „Ide figyelj Bukfenc! Ha most rendesen és gyorsan jössz, akkor séta után elmegyek veletek a tubiflexeshez.” Mire Bukfenc némi gondolkodás után az élre tör, és sietve elindul – egyelőre az ellenkező irányba…

Végül, hogy ne legyen sértődés a dologból: ne csak mindig a kutyákat csodáljuk, egy olyan históriát jegyzünk ide, amelynek igazi főszereplője az ember. Egy ír szetter gazdája mesélte a következő történetet a szerzőnek. (Lorenz egyébként nem kedvelte a szettereket, túlságosan érzelgősnek tartotta őket, amiben, valljuk be, van is némi igazság.) Az asszony egyedül élt, munkahelyére menet és jövet fedezte fel a kutyát egy elegáns villa udvarán. Hamarosan jó barátságba kerültek, a kutya már várta, mikor tűnik föl. Ilyenkor rövid, érzelmes jelenetek következtek, az asszony beszélt a kutyához, az meg hallgatta. Később a hölgy benyújtott kezét a kerítésen, s a kutya rajongva nyalogatta. Így ment ez talán fél évig, amikor egy napon a szokott időben az asszonyt nemcsak a kutya várta, de egy idősebb úr is, pórázzal a kezében. Az úr elmondta, hogy ő nagyon szereti a kutyát, de újabban nem bír vele, mert már egy órával a hölgy érkezése előtt nyugtalan, kiül a kertbe és vár. Ha bezárja, ugrál, nyüszít és sír. Ezért úgy döntött, ha már így megszerették egymást, s a hölgy is elfogadja, nekiadja a kutyát. Azzal nyújtotta a pórázt… A szerző ezekkel a szavakkal fejezi be a történetet: „Én leginkább az idős úr nagyvonalúságát becsülöm, azt hiszem, erre a gesztusra kevés ember lenne képes.” Tegyük hozzá: lehet, hogy kevés ember, de még kevesebb kutya… Sőt, ha jól meggondolom, kutya egyáltalán nem.

*

Ezeket a jegyzeteket két éve vetettem papírra. Aztán elmentettem őket a Liget- fájlba, néha elővettem, beleolvastam, de nem küldtem el. Semmit sem küldtem sehová. Néhány hete a televízióban láttam Csányi Vilmost, amint éppen arról beszélt, hogy most olvasta az Úr és kutyát, és rájött, hogy – bár ők négy éve folytatnak a gazdákkal együtt új típusú kutyakísérleteket – minden, amit eddig fölfedeztek, már benne van T. Mann művében. Mire a riporter kicsit csodálkozva megkérdezte: még nem olvasta az Úr és kutyát? Egyszer régen már olvastam, válaszolta Csányi, de akkor ez még nem volt ennyire nyilvánvaló… Akkor egy pillanatra engem is hatalmába kerített az érzelmes fontosságtudat. Aztán elővettem ezeket a jegyzeteket, újraolvastam, s arra gondoltam, mégis elküldöm őket a Ligetnek, már csak a „humánum ironizálása” végett is.