Hősök vagy árulók?

(magyar történelmi alakokról)

Bánffy Miklós

„Az a történetíró nemzedék, amely 1867 után ábrázolja a magyar múltat, abba a végletbe esik, hogy mindenkit dicsőítsen, aki Bécs ellen fogott fegyvert, és hőseik bukását nem az európai erőhelyzet változásának, hanem ármány és árulásnak tulajdonítsa. Azokat a kiváló embereket és jó magyarokat, akik – mint Eszterházy Miklós nádor, Pázmány, Pálffy János generális, Bánffy György gubernátor, Széchenyi Ferenc és Festetics György – valólátók voltak, és hogy akár politikai, akár művelődési téren alkothassanak, nem akartak Bécs ellen menni, elhallgatják, sőt gyakran elítélik. Azokat pedig, akik egy-egy forradalmi változás bukásakor kénytelen a bukásból menteni, ami még menthető, és a történelmi adottságnak engedni – azokat árulónak bélyegzik meg. Így vált árulóvá a köztudatban Károlyi Sándor, aki pedig a szatmári békében Pálffyval olyan megegyezést köt, ami minden megtorlást kizár, sőt még Rákóczinak is, ha ő is elfogadja, lehetővé tette, hogy bántatlanul az országban maradhat és birtokait megtartsa. Így ütik az árulás billogát Görgeyre. Pedig nyilvánvaló, Kossuth azért adta át neki a kormányzói tisztet, és ő maga azért menekült át a Dunán, mert a hadi helyzet már tarthatatlan. Görgey körül lévén kerítve nem is tehet mást, mint megfogyatkozott hadával kapitulálni. Elhatározását, hogy az orosznak adta meg magát, nem pedig az osztráknak, az indokolta, hogy remélhette: az oroszok hadifogolynak fogják minősíteni szabadsághős katonáit. Hogy ebben csalódott, és a cár kiadta őket Haynaunak, nem a Görgey bűne. A történetírók azonban árulónak mondták, és a közvéleményben az is maradt a legújabb időkig…

A magyar nemzeti fölkelések vezérei kivétel nélkül elbuktak. Tragikus hősök ők, nem pedig alkotók. Ennélfogva olyan irány fejlődik ki minálunk, ami közeli rokonságban áll a zsidók „szenvedő Messiás” fogalmával. Ez mint vallási alap gyönyörű, de mint politikai ideál rendkívül hátrányos. Mert nem az a példaadó és követendő, aki valami maradandót a nemzet számára kivívott, hanem az, aki vállalkozásának mártírja lett. Egyedül a balsiker viseli a népszerűség glóriáját… Valójában Széchenyi István sem népszerű, akármennyit cikkeznek is néha róla… Deák Ferenc már úgyszólván elfelejtett név, aki pedig a ’67-es kiegyezésben olyan önállóságot szerzett Magyarországnak, amilyent a Habsburg-ház trónfosztása óta sohasem élvezett… Rákóczi Ferenc és Kossuth az igazi nemzeti hősök, kiknek politikája, egyiké a majtényi síkon, másiké Világosnál bukik el. Amennyire szép és nemzethez méltó, hogy mártírjait szívében viseli, annyira hátrányos a közönség politikai nevelése szempontjából, ha elfelejtetik vele, hogy a nemzeti boldogulás alapja a sikeres és a reális munka…

Fölkeléseink bukását (sokak szerint) nem a politikai helyzet okozta, hanem az árulás. Mert a magyar nemzet olyan rettentő erős, hogy okvetlen győznie kell, ha kitart a harcban… Hogy a magyar számszerűleg kis nemzet, és a német birodalommal szemben minden vitézsége dacára egyedül meg nem állhat – ez a történelmi adottság elsikkad őnáluk. Sőt! Élén Rákosi Jenővel* egész iskola fejlődik ki, aki húszmillió magyarról beszél és birodalomról a Kárpátoktól az Adriáig.”

Írta Bánffy Miklós 1945-ben, Huszonöt év c. munkájában.
Lásd ugyanerről Sújtásos nemzet c. írásomat!

*Rákosi Jenő: publicista, 1882-től 1925-ig a Budapesti Hírlap (BH) főszerkesztője.

 

Egy kőfaragó arcképei

Nincs más örök élet – írja Szabó Gyula: A romlás útjain c. regényében –, csak ez: ha igyekszünk, míg élünk, megélni a magunkéval együtt az elődök életét is, abban a reményben, hogy a mi életünket szintén megélik majd az utódok – így fogva ki a halálon.”

Keszthely közelében, Reziben és Várvölgyön ősidők óta faragásra alkalmas követ bányásztak. 1751-ben Keszthelyen megalakult az első ács-kőműves-kőfaragó céh. Később, a céhrendszer megszűntével a városban több önálló kőfaragó műhely is létrejött. Az egyik alapítóról, Halász Istvánról azt tudjuk, hogy 1874-ben Keszthelyen született, és 1925-ben ott is halt meg. (Réthelyi Jenő: Útszéli keresztek Keszthely környékén = Ethnographia, 1984/1. 53-79. p.) Egy adat szerint 1905-ben, még legény korában ő is részt vett a kőfaragók béremelési mozgalmában. Később önálló műhelyt alapított. Réthelyi Jenő tanulmányában megemlíti, hogy Halász István neve két kereszten szerepel: az egyik Nemesboldogasszonyfán, a község bejáratánál áll, a másik Szentpéterúr főútján. Zalakaroson három szoborcsoporton találkoztam a nevével. Vajon a bibliai alakok (Jézus, Mária, József és Magdolna) közül melyik viselheti az ő arcvonását?

Réthelyi Jenő azt írja Halász munkásságáról, hogy „gyenge minőségű kővel dolgozott”. A Zalakaroson látható szobrai közül csak az egyik őrzi a kő eredeti, rusztikus felületét, a másik kettőt – felújításkor – bekenték valami sűrű festékkel, amelytől az arcok lárvaszerűvé merevedtek, mint amikor a nők túl sok alapozót használnak.

Vetítés

 

János vitéz és a Nemzeti Hadsereg

A Nemzeti Hadsereget éltető képes levelezőlapot 1920-ban nyomtatták.

Beöthy László, a Király Színház alapító-igazgatója a Tanácsköztársaság bukása után nehéz helyzetbe került. A színház vezető művésze, Fedák Sári ugyanis korábban katonákat toborzott a Vörös Hadseregbe, ezért persona non grata lett Budapesten. Beöthy, hogy bebizonyítsa a primadonna „nemzeti elkötelezettségét”, 1920. január 22-én újra műsorra tűzte a színház sikerdarabját, a János vitézt, természetesen Fedák Sárival a címszerepben.

Kacsoh Pongrác művének ekkor volt az ötszázadik előadása a Király Színházban. Az ünnepi alkalmat azzal tették még emlékezetesebbé, hogy a „megszállt vármegyék” címereivel díszítették a nézőteret. Beöthy úgy gondolta, hogy a János vitéz azért is alkalmas lesz Fedák rehabilitálására, mert a darabot a Tanácsköztársaság első intézkedéseinek egyikeként betiltották.

Az 1920-as díszbemutatón a Nemzeti Hadsereget dicsőítő „János vitéz-kártyát” is árusítottak. (A Nemzeti Hadsereget a „vörösterror leküzdésére” Horthy Miklós 1919. június 6-án Szegeden kihirdetett rendeletével hozta létre, ő volt a „különítmény” első főparancsnoka is.)

Krúdy Gyula: Magyar író sorsa 1925-ben

(Megjelent A Reggel 1925. május 8-i számában)

Amennyiben érdekel, most emlékirataim összeállításával foglalko­zom, mert jelenleg nincs tudomásom olyan átkozottan ábrándos filozopterről, aki valaha is hajlandó volna igazságosan írni ennek a korszaknak csapdába jutott íróiról.

Úgy érzem, hogy még sokáig csak abból a szempontból ítélték meg a szeplős műbírálók a korszak íróinak működését, hogy mely pártköröknek mindennapi látogatói. Miután én abban az időpont­ban, tehát estefelé, amikor a pártkörökben ki kellene fejteni irodalmi programomat: többnyire aludni szoktam (mert nagyon kíváncsi vagyok madaraim reggeli énekelgetésére), nem reménykedhetek abban, hogy bármelyik pártkörhöz tartozó irodalmi hullabogárnak is eszébe juthatnék akkor, amidőn már nem leszek… Annál keve­sebb érdeklődést várhatok az eleven, sündörgő, jól fölfogott érdekű irodalmi műbírálattól, amelynek napjainkban nincs is olyan nagy jelentősége, mint például abban a romantikus korban, amikor Gyulai Pál vagy Rákosi Jenő néhány odavetett sorával forradalmakat idézett elő az irodalmi társaságokban. (Csak forradalomról ne halljunk, kedves Miklós, még az irodalomban sem: régen elsze­gényedtek azok az egykori főpincérek, akik az irodalmi forradalom zászlója alatt némi, korlátolt hitelt nyitottak azoknak az íróknak, akik egész nap a kávéházban vagy a kocsmában ültek.) Tehát csak maradjunk annak a megállapításánál, hogy az irodalmi bogarászásnak nincs semmi jelentősége napjainkban; a műbírálók írhatnak bármit, mézédeset vagy epekeserűt valamely író munkájáról: a do­lognak nincsen semmi sikere, a közönség éppen úgy tartózkodik a földicsért könyvnek megvételétől, mint azokétól a könyvekétől, amelyeket sárbarántanak. Alig hiszem, hogy akadna napjainkban olyan naiv magyar író, aki előre köszönne kritikusainak.

Ez az a korszak, kedves Miklós, amikor még azok az írók se érvényesülhetnek, akik a tornából annak idején jelest kaptak.

Nincsen egyéni hang az irodalomban; bár szentül meg van győ­ződve mindegyik tollforgató, hogy ő mást ír, mint a vetélytársa, így megnyernek különböző versenyeket, amelyeknek annyi pálya­díjuk sincs, mint a népünnepélybeli hurkának és kolbásznak, ame­lyet mindig magas póznára akasztottak. Elérnek olyanféle sikere­ket, hogy az ajándékul adott új könyvüket elfogadják tőlük. Kierőszakolhatják, hogy a párttagok megdicsérjék őket. Irányt szabhat­nak boldogtalan fiatalembereknek, akik valamely elátkozottság révén még manapság is az irodalmi pályára kívánkoznak. Írhatnak egymásnak azok, akik délutánonként a kávéházi asztalnál találkoz­nak. De az a régi világbeli lelkes olvasó, aki mindenható patrónus­ként állott minden valamirevaló író háta mögött: köddé, káposztá­vá; mindennapi ebédévé válott… Próbálj meg könyvet eladni olyan jóképű úriembernek, aki családostól együtt még nem ebédelt az­nap]

A könyvkiadói pálya igen szép tekintélyt szerzett valaha, amikor a könyvkiadónak módjában volt ismeretlen írókat fölfedezni, meg­levő íróknak propagandát csinálni. De ma, a kiábrándulások korá­ban, a könyvkiadó ugyancsak a nagykalapú kritikusok sorsára ju­tott, eszeágában sincs köszönni valakinek e férfiaknak, mint ahogy nem szokás üdvözölni a vagyonbukott embereket sem. Nem mond­hatom neked, hogy az írók részéről egészen igazságos volna ez az eljárás a könyvkiadóval szemben, aki utóvégre a múlt időkben meg­felelt a maga kötelezettségének még a legkeserűbb írókkal szem­közt is. Lehet, hogy a könyvkiadóknak még akad rejtegetett pénzük szalmazsákjukban; lehet, hogy az ő gyáva csüggedésük is okozója annak, hogy a közönség többé nem tartja szükségesnek a könyvvásárlást; lehet, hogy majd százfelől rohanják meg azt a vidé­ki könyvkiadót, aki kétesztendei pauza után elhatározta magát, hogy az én könyveimet újra kinyomtassa… lehet, hogy a könyv­kiadók is okai voltak annak, hogy a közönség annyira iszonyodik a könyvektől: drágán, rossz papiroson, ízléstelenül nyomtatták a könyveiket és talán még többet akartak keresni rajtuk, mint a béke­időkben, Nagymagyarországon. Ámde, mégsem lehet mindenért felelőssé tenni az írókat ért szenvedésekért a könyvkiadókat. Nem lehet pártoknak, embereknek, mulandó kurzusoknak írni komo­lyan, tisztességesen, odaadással, valamint nem szabad a szemközt álló pártok szolgálatába sem szegődni.

Félek, hogy az írók bajának az is okozója, hogy a közönségnek alkalma volt az írók hasába látni. Az elmúlt években, amikor jóformán mindenki „levizsgázott” Magyarországon: az írók sem maradhattak távol az általános jelent­kezéstől. Az írók elárulták magukat, hogy földi szenvedélyek, gya­logúti izgatottságok, kenyérszagú meggyőződések, huncutkodá­sok, érdekek, politikai fölfogások vezetik tollaikat, amelyeknek pedig érintetlenségében még mindig úgy hitt az olvasóközönség, mint a menyasszonyéban… A könyvkiadókon kívül az írók magu­kat is okolhatják, ha bármely pártállású vevőnek sem jut eszébe be­fordulni a könyvesboltba, hogy műveiket megvásárolja. Elég poli­tika van az utcán és a piacon – a könyvesbolt csöndjébe éppen a politikai kurjongatások elől szeret bemenekülni a vásárló. Vale!

* A levél címzettje Lázár Miklós (Nyíregyháza, 1887. március 22. – Badenbei Wien, 1968. november 15.), Krúdy földije, aki 1921-ben A Reggel címen indított “polgári radikális” lapot Budapesten.

A túlélők emlékére

A ház a zalakarosi szőlőhegyen áll, a homlokzaton monogram: N. J. Néhány méterre az emlékoszlopon pedig a teljes felirat: „Isten dicsőségére állíttatták Németh József és neje, Balhási Anna és fiuk, János”. A „faluban” (bocsánat, de nekem ZK, bár nagyon kedves, azért inkább falu) több hasonló út menti feszület is található, mind 1920 körül épült. E. szerint valószínűleg az első világháború után állíttatták a tehetősebb zalakarosiak, annak emlékére, hogy a család férfitagjai túlélték a Nagy Háborút. Az út menti feszületek közül talán ez a legszebb: az alakok megdöbbentően egyénítettek, a kőfaragó nyilván a környezetében élő jellegzetes figurákról mintázta őket. Az alkotónak csak a vezetéknevét ismerjük, a talapzaton ez áll: Halász – Keszthely…

Vetítés

 

Levelek Milenához

Kafka első műveit Milena Jesenska fordította németről cseh nyelvre. 1920-ban találkoznak először, Kafkát Meranban gyógykezelik, Milena levelet ír neki, majd meglátogatja. „Eszembe jut – írja később Kafka a találkozóról –, hogy arcának tulajdonképpen egyetlen meghatározott részletére sem emlékszem. Csak ahogy aztán eltávozott a kávéházi asztalok között, az alakját, a ruháját, azt még mindig látom.” Intenzív levelezés kezdődik közöttük. Ezek az írások, amelyek egyetlen regényfolyammá állnak össze, és amelyekben tökéletesen érvényesül Kafka lenyűgöző stílusa, talán mert nem terheli őket semmiféle fikció, nyitottabbnak, levegősebbnek hatnak, és most sokkal közelebb állnak hozzám, mint a korábban annyira kedvelt zárt nagyregények, az Amerika, A kastély vagy a Per. (A leveleket itt olvashatja.)

Milena arra kéri Kafkát, hogy Meranból hazamenet ejtse útba Bécset. Az író hosszas tétovázás után rászánja magát erre az utazásra: kibújik Az odú magányából. “Kafka ekkorra már végképp önmagába zárkózott, és rendezte számláját a világgal. Milena szerelme, odaadása rövid időre még kiragadja ebből a könyörtelen ítélet-végrehajtásként érvényesülő önfelszámolásból. Talán ha az asszony képes lenne rá, hogy hátat fordítson amúgy is bomladozó házasságának, hogy kövesse Kafkát Prágába, akkor ez a szerelem enyhíthette volna valamennyire Kafka utolsó éveinek komorságát. Milena azonban erre a lépésre nem tudta rászánni magát, és Kafka, okulván a korábbi évek gyötrelmes tapasztalataiból, a levelezést sem kívánta folytatni…” – írja Györffy Miklós, Kafka életének jó ismerője, a Naplók, levelek egyik fordítója, szerkesztője.

Kafka Milenához írt levelei önálló kötetben is megjelentek, Milenáéi viszont elkallódtak, ami azért is különösen nagy veszteség, hiszen kiváló stílusú, érzékeny tollú megfigyelő volt, miként arról magunk is meggyőződhetünk az alábbi levél-részletből. Milena a levelet Max Brodnak, Kafka barátjának írta. (Idézi: Pók Lajos: Kafka világa, Európa, 1981., 254. – 256. p.)

Azt kérdezi, hogyan van az, hogy Frank (Franz) fél a szerelemtől? De én azt hiszem, másról van szó. Neki egészen más az élet, mint a többi embernek; először is a pénz, a tőzsde, egy írógép az õ szemében teljesen misztikus dolog (valóban az, csak nekünk, többieknek nem), különös talány… Hivatalnoki munkája talán egy munka szokásos teljesítése? Előtte a hivatal – a sajátja is – olyan talányos, olyan csodálatraméltó, mint a gyereknek a mozdony. A világ legegyszerűbb dolgát sem érti. Volt vele egy postahivatalban? Mikor fogalmaz egy sürgönyt, és fejét csóválva keres egy megfelelő pénztárablakot, aztán, mikor nem lehet tudni, miért járkál egyiktől a másikig, míg megtalálja, és ha fizet, és számolja a visszakapott aprópénzt, utánaszámolja, amit kapott, megállapítja, hogy egy koronával többet adtak vissza, és a kisasszonynak az ablak mögött visszaadja a koronát. Akkor lassan továbbmegy, még egyszer utánaszámol, és lent, az utolsó lépcsőn kiderül, hogy a visszaadott korona az övé volt. Most tanácstalanul megáll, egyik lábáról a másikra, és töpreng, mi a teendő. Visszamenni, azt már nem, már egy sereg ember tolakodik ott. „Hát hagyja”, mondom. Ijedten néz rám. Hogyan lehetne hagyni? Nem a koronát sajnálja. De ez így nem jó… Hosszan beszél erről. Velem elégedetlen. És ez megismétlődik minden üzletben, minden vendéglőben, minden koldusasszonynál, különféle variációkkal… Ugyanígy van a hivataltól való szorongásával. Egyszer táviratoztam, telefonáltam, írtam neki, az Istenre kértem, hogy jöjjön hozzám egy napra. Akkor éppen nagyon szükségem volt rá. Életre-halálra kértem. Õ több éjszaka nem aludt, kínlódott, önmegsemmisítő leveleket írt, de nem jött. Miért? Nem kérhetett szabadságot. Mégsem mondhatta meg az igazgatónak, ugyanannak az igazgatónak, akit lelke mélyéből csodált (komolyan!), mert olyan gyorsan tudott gépírni – nem mondhatta meg neki, hogy hozzám utazik. És mást mondani – ismét egy ijedt levél – hogyan? Hazudni? Hazudni az igazgatónak? Lehetetlen. Ha megkérdeztem tőle, miért szerette első menyasszonyát, azt válaszolta: „Olyan jó üzleti érzéke volt”, és arca felragyogott a mélységes tisztelettől. Nem, ez a világ talány maradt a számára. Misztikus titok. Valami, ami meghaladja erőit, és amit érzékeny, tiszta naivitással igen nagyra tart, mert „nagyon jó üzleti érzéke van”. Mikor meséltem neki a férjemről, aki évente százszor hűtlen hozzám, aki engem és sok nőt varázsában tart, ugyanolyan mélységes tisztelet árasztotta el az arcát, mint amikor az igazgatójáról beszélt, aki olyan gyorsan tudott gépírni, és ráadásul kiváló ember, és mikor menyasszonyáról beszélt, akinek olyan jó üzleti érzéke volt. Mindez az õ számára valami idegen dolog. Egy ember, aki gyorsan gépel, és egy olyan, akinek négy szeretője van, éppolyan felfoghatatlan számára, mint a korona a postahivatalban… Frank nem tud élni… Frank sosem lesz egészséges. Frank hamarosan meg fog halni… Ő sosem keresett védelmet adó menedéket. Abszolút módon képtelen hazudni, mint ahogy képtelen berúgni is. Az õ számára nincs menedék, nincs fedél a feje fölött. Ezért érheti mindenféle baj, amitől mi védve vagyunk. Olyan, mint a meztelen a felöltözöttek között… A könyvei bámulatosak. Ő maga sokkal bámulatra méltóbb.

Milena Jesenska 1944-ben, a ravensbrücki koncentrációs táborban halt meg. Nem származása miatt hurcolták oda, hanem mert részt vett az ellenállási mozgalomban. Emlékét Margarete Buber-Neumann idézi fel, aki társa volt a táborban, és elmondása szerint Milenának köszönheti az életét. Az írás a Holmi 2009. júniusi számában jelent meg.

A Tiszatáj (2011.07/38-41. p.) Rácz Péter fordításában közöl részleteket Kafka Milenához írt leveleiből.

Pennebaker és a kergekór

Mármost akkor mondjam meg világosan és érthetően – kérdezte egy ismerősöm –, hogyan gyógyít az írás? Nem elég, ha jól kibeszéljük magunkat? Dehogynem – válaszoltam –, manapság az is nagy szó, ha egyáltalán meghallgatják az embert. Csak az írás több ennél. Amit leírunk, annak súlya van. Szerkezete. Jelentése. Végiggondoltsága. „Az emberi elme alapvető sajátossága, hogy választ keres a dolgok miértjére is. Ez a cél más szóval a jelentéskeresés. Akárhányszor egy-egy esemény megtörténtének okait kutatjuk, mindig felmerül, mi a célja és jelentése életünk egészének.” (J. W. Pennebaker, az írásterápia legfőbb teoretikusa, maga is kissé grafomán.)

„Ha a kisgyerekre rászólnak – folytatja a gondolatot Pennebaker –, hogy ne piszkálja a konnektort, egy ideig minden érdeklődését a konnektor fogja lekötni. Minél fejlettebb aggyal rendelkezik egy élőlény, annál összetettebb szinteken próbálja kutatni a dolgok okait és jelentéseit. Kultúránkban – és talán minden kultúrában – a megértés kulcsa, ha rájövünk, hogy mi okoz mit. Ha sikerül valamilyen okot kiokoskodnunk egy-egy olyan jelenség magyarázataként, amelyet korábban megmagyarázhatatlannak tartottunk, akkor kielégülést érzünk.”

Az írás abban segít, hogy formát adva a titkoknak, be tudjuk őket illeszteni az élettörténetünkbe. Az írás gyógyító hatása minden bizonnyal független az iskolázottságtól, hiszen mindenki önmagát haladja meg, amikor küzd az önkifejezésért, és így mindenki önmagához képest kerül egy megvilágosodottabb és megtisztultabb állapotba.

A gyógyító írás különleges esete, amikor az irodalmat hívjuk segítségül; amikor írók műveit használjuk terápiás célra. Hiszen tudjuk: a művészet élni és halni is segít. Már akinek szüksége van segítségre az élet nagy titkainak megértéséhez. Azt hiszem, a legbölcsebb ember, akivel valaha találkoztam, egy analfabéta juhász volt. A Kondor tó melletti tanyánkat nádazta, néhány napig segítettem neki. Ő az állatok és emberek testét, lelkét nem könyvből tanulta, hanem tapintotta. Bensőséges kapcsolatot tartott a művészettel is. Amikor megpihentünk az árnyékban, miközben „vászonkancsóból” friss kútvizet kortyolgattunk, opálos fényű történeteket mesélt. Egy ízben azt mondta el, hogyan gyógyította a kergebirkákat. A kórt egy agyi duzzanat okozza, amit élesre fent zsebkéssel kimetszenek. Aztán a sebet erős cérnával bevarrják. Aztán gyógynövények főzetével kenegetik, hogy mielőbb begyógyuljon.

 

Halolaj

“Nem az események fontosak, hanem a szemlélet – írtam 1977. január 5-én a naplómba. – A szemlélet (mint optika) változtatása. A beszűkülés, a hátrálás: lassú halál. Nyitni kell. Nem az életünk szereplőit és tárgyait kell kicserélnünk, hanem a nézőponton változtatni.” Sohasem tudtam a nézőponton változtatni, nem volt türelmem. Többnyire egyetlen elszánt gesztussal metszettem ki magamat családból, szerelmekből, barátságokból. Hogy mindig tiszta lappal kezdhessek. Merev, mondhatni irodalmi formák között hányódtam. Leírtam mindezt levélben, naplóban 1977 óta többször is.

Nemrégen olvastam Máté Gábor, a Vancouverben élő pszichiáter könyvét, A sóvárgás démonát. (Alcím: Ismerd meg függőségeidet!) Azóta tudom, hogy nem az irodalmi formák, még csak nem is az én irodalmi formáim merevek, hanem sejtmembránjaim. Ha ugyanis hiányoznak az esszenciális zsírsavak, a sejtek falai rugalmatlanok lesznek, és így nehezebb a tápanyagok és információt hordozó molekulák (hormonok, idegi ingerület átvivő anyagok) felvétele, leadása; egyszóval: a sejtkommunikáció. Az omega-3 zsírsavak (legtöbb a halolajban van) az egész szervezet normális működéséhez szükségesek, de hiányuk leginkább az agyban mutatkozik meg, „olyan hatást eredményez, mint amikor egy hálózatban zárlatos, elvékonyodott vagy lazán kapcsolódó vezetékek vannak: romlik a vezetés hatásfoka, nő a vezetési veszteség, nő a rendszer ellenállása” (Szendi Gábor). Ha hiányoznak az esszenciális zsírsavak, az agy működési rendellenességekkel reagál: tompaságot, érdektelenséget, apátiát, ingerlékenységet, irritabilitást, agresszivitást, kedélybetegséget mutat. Gyermekeknél az omega-3 hiánya hiperaktivitást, figyelemzavart okozhat.

Ennek a népszerűen csak depinek nevezett állapotnak legpontosabb szépirodalmi leírását Jonathan Franzen: Javítások című regényében olvastam. Az öreg Alfredot,  akin demenciát, skizofréniát, és Parkinson-kórt diagnosztizáltak, így jellemzi a felesége (tényleg jó néha olyan írók szövegeit másolni, akiket szeretünk): „És micsoda dolog az, hogy éjszaka megpróbálja felakasztani magát az összecsavart lepedőjére? Meg hogy ki akarjon ugrani az ablakon? És azt is nagyon rosszul tette, hogy megpróbálta felvágni az ereit az evőeszközzel… Alfred annyi helytelen dolgot művelt az életében… milyen rosszul tette, hogy mindig olyan elutasító volt, és rosszkedvű, és hogy elbújt az élet elől, és micsoda butaság volt tőle mindig újra és újra nemet mondani ahelyett, hogy inkább igent mondott volna.” Két éve lakott már Alfred a Deepmire Otthonban, amikor egyszer csak többé nem fogadta el az ételt. Tovább húzta, mint bárki hitte volna. A végsőkig ellenállt, végül összegömbölyödve, kiszáradva, összeaszalódva, csecsemőpózban halt meg.

Javítsunk hát életünkön (és másokén) igenekkel, szeretettel, írással, naplóval, bloggal, halolajjal – amivel és amíg csak lehet.

 

 

Ki a bűnös?

Ahány olvasó, annyi olvasat. Ha egy regényben minden túlságosan egyértelmű, ha világosan látjuk, ki a bűnös, ki a jó- és ki a rosszember, gyanakodjunk: valamit rosszul olvasunk. Vagy – a regény rossz. Hiszen a jó regény finoman egymásra simuló, gyakran egymásnak ellentmondó rétegekből („olvasatokból”) épül föl,  az írók lelke pedig – mint mindannyiunké, ha elég őszinték vagyunk magunkhoz – kifürkészhetetlen.

Nemrégen jelent meg egy kötetben Tolsztoj Kreutzer-szonátája és felesége, Szofja Tolsztaja Ki a bűnös c. önéletrajzi regénye. Kiváló példája a lehetséges párhuzamos olvasatoknak.

Amikor 1891-ben napvilágot látott a Kreutzer-szonáta, valóságos földindulást okozott Oroszországban. Addig senki sem ábrázolta még ilyen nyíltan a testi szerelmet. Később, a vallási fanatizmusba esett, a szexualitást végletesen megtagadó író már hallani sem akart könyvéről, mielőbb el akarta felejteni. Nem így a felesége, Szofja Tolsztaja. Ő nem tudott és nem is akart felejteni. Úgy érezte, hogy a Kreutzer-szonátában a férje megsértette, megalázta, elárulta őt. Elhatározta, hogy megírja a történetet a másik fél, az asszony nézőpontjából.

Szofjával egyébként nem bánt kesztyűs kézzel az irodalomtörténet. Hosszú ideig ő volt a bűnbak, aki megkeserítette a nagy író utolsó éveit. Jellemző, hogy a megírás után mintegy száz esztendőnek kellett eltelnie, mire megjelenhetett a Ki a bűnös. Azóta több  olyan mű is született, amely sokkal tárgyilagosabban ábrázolja a házaspár kapcsolatát. (Például: Henri Troyat: Tolsztoj élete és Alexandra Popoff: Szofja Tolsztaja élete, vagy az Aztán mindennek vége c. amerikai film.)

Egy történetet különböző nézőpontból olvasni nagyon tanulságos olvasmány, különböző nézőpontokból megírni viszont életre szóló kaland – lehet…

 

Családi krónikák

A régi családi krónikák minden fontos eseményt megörökítettek: születést, keresztelőt, házasságot, halálozást. De helyet kaptak bennük a nevezetes gazdasági események is: jelentősebb ingóságok és ingatlanok vétele, eladása, természeti csapások, nagyobb utazások leírása, lovak, kutyák, tehenek újabb és újabb generációinak számbavétele… Főleg a családi biblia végén, az üres lapokra jegyezték őket. A családi krónika demokratikus intézmény volt, nemcsak a királyok és a nemesség, de a polgárság, az iparos társadalom és a parasztság is fontosnak tartotta.

Ma, ebben a gyökereit vesztett világban különösen fontos a családi krónika feltárása, ápolása. Aki jól ismeri családja múltját, könnyebben eligazodik a jelenben is. Aki összegyűjti az elődök történeteit, hidat épít múlt és jövő között, összeköti, egymásra vetíti nemzedékek tapasztalatait, s ezzel végsősoron élni, s ha majd eljön az ideje, halni is segít.

Azért jutott mindez eszembe, mert most én is a családi krónika részleteit tanulmányozom. Nagy örömömre, alig kezdtem hozzá, Lipp-nagypapa, vagy talán még inkább felesége, született Gyurkovics Margit személyében máris egy izgalmas regényhősre bukkantam. Csak most sajnálom igazán, hogy annak idején nem jegyeztem le nagymama történeteit, amelyeket ebéd után a meleg konyhában, kedvenc nádfoteljében megpihenve mesélt.

Bizonyára önök közül is sokat fontolgatják a családi krónika lejegyzését, a fotók összegyűjtését, de nem tudják, hogyan lássanak hozzá, vagy már elkezdték, de megakadtak, esetleg már készen vannak, csak a kiadását fontolgatják. Keressenek bizalommal, mindenben szívesen segítek.

 

Szakításblog

Internetes bejegyzések a nyelv, az írás erejéről:

Nem vagyok hű blogoló, terápiaként kezdem el, ahogy esik, úgy puffan alapon. A blogolás fél egészség. Vagy nem. Néha nagyon felizgatom magam.

Ne várd, hogy rögtön jobban érzed majd magad, lehet, hogy rosszabbul, de ezt is jegyezd le, minden változást, amit magadban tapasztalsz.


A történet, ami megtörtént veled, ha leírod, fokozódik az ereje, megteremti azt az érzést, hogy érdemes élned az életed, és hogy a rossz, ami veled történik, csak egy részed.

A blog egy barát. Olyan barát, akinek az egyetlen gondja az, ami az én gondom és aki meghallgatva elnyel mindent. Hacsak a rendszer nem omlik össze, akkor ő stabilan itt van nekem és várja, hogy elővegyem, mikor szükségem van rá. Néha úgy érzem, nincsenek emlékeim, aztán úgy, hogy egyszerre túl sok is, vagy valaki másé is itt van bennem. Végtelenül egyszerű, és végtelenül bonyolult élni. Mindenesetre, mindenki formázza a másikat, ha ismeri, ha nem. És ez ellen nem tehetünk semmit és észre sem vesszük. Nem változunk meg, csak csiszolódunk. Nem bánom. Most. Most nem…

*

A nyelv, az írás árulkodik. Mindent eláruló és megvilágító hatalma elől senki sem menekülhet. Az írás kifejezi a rejtettet, az eltitkoltat, a lelkünk mélyén lappangó érzelmeinket, vágyainkat, szenvedélyeinket, szégyeneinket, bűneinket, büszkeségeinket. Az írás terápia, az írás gyógyíthat is. Nem biztos, hogy lazít, hogy megnyugtat, néha éppen felkavar, de legtöbbször segít. Idestova fél évszázada gyakorlom már magamon.

Rengeteg, hirtelen felindulásból – főként szakításkor – indított, írásterápia című blog-torzó rejtőzik a neten. Többségüket néhány bejegyzés után magukra hagyták. Azt hiszem, ezek a fehér (na jó, színes) háttérben meghúzódó, szakítás utáni, néma történetek lennének az igazán izgalmasak. Arra bíztatok mindenkit: folytassák! Folytassuk!

Jonathan Franzen: Szabadság

(2012. július 28.)

Amikor nálunk az 1980-as években éppen a posztmodern regény divatja járta, s én is éppen egy regényen dolgoztam (igaz, ami igaz, eléggé sültrealista modorban), többen tanácsolták, ha sikeres szeretnék lenni (ki nem?), térjek át az új hangra. Nem ment, mert mindig is zavartak az írói bravúrok, művészkedések, bűvészkedések, attrakciók, poénkodások. Ma is azt gondolom, ezek a manírok vagy az írni nem tudást palástolják, vagy egyszerűen csak az írónak nincs türelme a részletekkel pepecselni, mert jobban érdekli az általa kreált fikció, mint maga az élet.

Most olvastam egy amerikai nagyregényt, amilyet – most már tudom – mindig is szerettem volna írni. Olyat, amelyiknek az írója nem menekül a kor nyomasztó ellentmondásai elől, nem fúj köréjük illúziókból buborékot, nem allegorizál, hanem elég erős, türelmes, tehetséges, hogy megkísérelje feltárni azt is, aminek még nincs formája, nincs neve, aminek még nem alakultak ki a gondolatpályái, ami még csak az érzelmeink, vágyaink, szenvedélyeink, szégyeneink, bűneink, büszkeségeink legmélyén rejtőzik.

*

„Mondják, a 22-es csapdája óta nem volt olyan regény, amely annyira felkavarta volna az amerikai közvéleményt, mint a Szabadság, és tényleg, pillanatnyilag ez az a regény, amit mindenkinek ismernie kell. A minnesotai, tipikus liberális, környezettudatos családként megismert, aztán némileg megzavarodó Berglundék életén keresztül az író az amerikai szabadságeszmény illúzióival akar leszámolni: azt állítja, az egyéni szabadság hajszolása tönkretesz mindenkit, valójában pedig kötöttségek nélkül nem is lehet élni. A Szabadság klasszikus amerikai nagyregény örök kérdésekkel, csalódással és szerelemmel, városi léttel és politikával, különc karakterekkel, kísértésekkel és terhekkel, humorral és tragédiával.”

(Benedek Márton, konyves.blog.hu)

*

„A XXI. század eddigi talán legjelentősebb regényét jelentette meg magyarul az Európa Könyvkiadó az idei könyvfesztiválra. Sajnos a szerző Magyarországon még úgyszólván ismeretlen, holott 2001-es The Corrections című nagyregénye már óriási siker volt, de ennek fordítása (jelentős fáziskéséssel) még csak most készül.

A szerző, Franzen nagy rajongója az amerikai nagyregény (great American novel) műfajának és álma volt, hogy ezt a XX. század elején kihalt, megszűnt műfajt feltámassza, és bebizonyítsa, hogy igenis az ilyen jellegű mély társadalomelemzésnek a mai felgyorsult világban is van létjogosultsága, sőt most van csak igazán. Ennek a műfajnak a lényege az, hogy szemben különösen a posztmodern szépirodalommal, felhagy minden öncélú művészieskedéssel és realista módon az egyén és a társadalom problémáira, illetve a kettő közötti erőtérben kibomló feszültségekre helyezi a hangsúlyt. A regény mintegy 640 oldalas terjedelemben korunk amerikai társadalmának gyakorlatilag teljes keresztmetszetét adja.

Ne riasszon vissza azonban senkit a realista nagyregény, meg az ezzel együtt járó terjedelem, ez a regény pörgő, sodró, lendületes és mint ilyen letehetetlen olvasmány. Jellemző a Szabadságra, hogy a kritika kitörő örömmel fogadta, csakúgy mint a közönség: az Egyesült Államokban és Angliában is olyan eladási számokat produkált, ami bizony a népszerű (lektűr) irodalom esetében is figyelemre méltó, a szépirodalomban pedig úgyszólván példátlan.

Maga a történet lényegében a Berglund család története a XX. század második felétől egészen a XXI. század második évtizedének feléig terjedő időszakban. Látjuk a szülőket fiatal korukban még az egyetemen, majd látjuk a gyermekeikkel bajlódva sikerekkel, csalódásokkal, örömökkel, bánatokkal, veszekedésekkel, kibékülésekkel, depresszióval kirakott úton, majd a gyerekek eltávolodását, közeledését, útkereséseit. Látjuk a szerelmet és a szeretetlenséget, a szexet, a csalást és a csalatást, a beteljesülést, de azt is, hogy mi az, ami sosem fog beteljesülni, mert nem teljesülhet be. Látjuk, hogy mit vár el tőlünk a társadalom, de azt is, hogy ennek mi hogyan és miért nem tudunk megfelelni. Látjuk emiatt az alakoskodást, a maszkabált, a hazudozást, hogy szinte már senki sem az, akinek látszik, illetve a legrosszabbat, ha valaki már-már elhiszi, hogy ő csakugyan azonos azzal a képpel, amit pont ő projektált a társadalom kedvéért, aztán megint a csalódást, hogy mégse. Látjuk az amerikai kertvárosok álomszerű, de valójában nyomasztó világát, a nagyvárosok lüktetését, pörgését, de látjuk azt is, hogy a 9/11 mit változtatott ezen a világon. Mindent látunk.”

(Dege Sándor, olvaslak.hu)

*

 

„Szóval úgy kezdődött az egész, hogy Patty borzasztó nagy tehetség volt kosárlabdában, máskülönben elhanyagolt politikusgyerek, akit tizenhét évesen megerőszakolt egy, a szüleivel bizalmas üzleti érdekben álló szülők fia. Aztán úgy folytatódott, hogy minden hibájának ellenére vagy azzal együtt teljesen a szívembe zártam Pattyt, fiatal lányként, a szerelméért epekedő nőként, az élet göröngyein bukdácsoló feleségként, háztartásbeliként, és később anyaként, majd komoly íróként; és a regény végén, ahogy idősen ott ült a fagyban – könnyek szöktek a szemembe. Megérteni egy embert, látni annak testi-lelki alakulását, ítélkezés nélkül megérteni az életét, küzdelmét a szabadsággal és a felelősséggel, időnként magunkra ismerni egy szerepben, és katarzist átélni, szebbé-jobbá alakulni, azt hiszem, nincs is több, amit tehetünk.

Franzen annyira megrendítően egész, annyira súlyosan szép és annyira bámulatosan tiszteletreméltó könyvet írt, amiért méltán ismerik el szerte a világon. Patty életét olyan karakterekkel kíséri és teszi átláthatóbbá, akik segítségével egy teljes nemzedék kézjegye marad a regényén. Mindjárt ott a könyv elején a borderline személyiségzavar prototipikus alakja, Eliza, Patty legnyomasztóbb és egyben legjobb barátnője, és talán más is – a szerelem határai még nem teljesen tisztázottak ebben a képlékeny életkorban –, mindenesetre a drogokkal élő Elizában rejlő fojtott agresszió, a kisajátítás vágya, és ahogy tárgyként kezeli a barátait, akikkel saját érzelmi lyukait tömködi meg, és beszippantja Patty életét, erősen visszatetsző hatással van rám. Pattynek sokáig tart, amíg felismeri ebben a kapcsolatban önmaga szerepét, de a sok érzelmi hiány, amivel rendelkezik, szinte egyenes terápiás utat biztosít neki későbbi íróvá fejlődéséhez.

Franzen kétségkívül ismeri a nőket, tudja róluk, hogy kettős életet élnek, egyet belül, és egy olyat, ami megélhető az adott társadalmi keretek között. A két véd- és dacszövetségest, ám végső soron mégis titkon versengő jó barátot lépteti hát egymással szembe. Waltert, az önmagát elkötelezett feministának valló fiút, a későbbi férjet, akivel a realitás talaján lehet mozogni a mindennapokban; és a nőfaló szövegírót, Richardot, akit a fülledt erotikán túl is megihlet Patty: a kis tóparti háznál hozzá írt dalokból elkészül egy lemez, és felfut zenészkarrierje. Sikerességét, ismert arcát kihasználva Walter a túlnépesedéssel kapcsolatos munkáját szeretné reklámozni, ennek kapcsán kerül képbe a megjelenésében és nevében is csengő-bongó, időnként idegesítően csicsergő lány, Lalitha, Walter asszisztense, aki hozzájuk költözik, és mindenféle bonyodalmat okoz a korosodó férfilelkekben.

Kezdetben apa-lánya kapcsolatban léteznek, de nyilvánvalóan nem tartható ez sokáig, és elszédíti Waltert – mi is? Talán „édes martini-illatú lehelete” vagy a csillogó és áhítattal rápillantó szemek, amikben vágy, csodálat, szerelem keveredik kibogozhatatlanul. Most nehogy valami romantikus lányregényre gondoljanak, van szex a könyvben bőven, a fogyasztói társadalom fogyasztásra felkínált emberi terméke, a test. Tizenévesek szexuális szokásai, telefonszex, drogok, identitásvesztés, rajongás, az érzelmeket és a szexualitást kiölő antidepresszánsok, csalódottság, burn out, nagy amerikai álom.

Az egykor fényes kosárlabdás jövő előtt álló Patty középkorúan, életcélok nélkül, depressziósan, elhízva, időnként alkoholmámorban él egy örömöt már nem nyújtó házasságban, ezzel párhuzamosan egy másik életben lebeg, és fejlődés már az is, amikor egy konditerem recepciósa lesz, mellplasztikára spórolva. Walter pénzéből segíti távol élő fiát, aki titokban megházasodik. És micsoda egymást támasztó kapcsolat Walteré és Pattyé! Később apját ápolva látjuk viszont a gyerekkori házban, ahol anyja egykori választási plakátokkal teli dobozai zsúfolódnak. Egy őszinte beszélgetés a mamával. Színészi pályára vágyó lánytestvér. Hat éve meghalt Lalitha. Richard szólólemeze: Dalok Walternek. Hogyan is kellene élni? Generációk láncolata és történelme feslik fel egy zavaros világban, míg a szerző kimondja: mindenki azt az ideológiát vallja, aminek segítségével eléri a szabadságot, de a felelősséggel vállalt szabadság határokkal szegélyezett, és a felé vezető út sok-sok csábítással tarkított. A szabadság nem a tökéletesség illúziója. Franzen úgy alakította a narrációt, hogy a regény végeredményben Patty kézirata legyen. S ha azt kérdezik, sikerült-e elérnie Pattynek a szabadságot? Azt mondom: igen, feltétlenül.”

(Varga Bernadett, Könyvjelző, 2012. április)

 

Tolsztoj és Csehov a Krímben

(2012. június 30.)

Lev Tolsztojt 1901 júniusában heves malária döntötte ágynak. Az egész család köréje sereglett, az orvosok annyira aggasztónak találták az állapotát, hogy a belügyminiszter máris rejtjeles táviratokat intézett minden oroszországi kormányzóhoz és rendőrfőnökhöz, előre betiltva az író halála alkalmából esetleg összeverődő tüntetéseket. Tolsztojt orvosai tanácsára a Krímbe vitték, de Szonyja, a felesége nem volt benne biztos, hogy kibírja az utazást. A család egyik barátnője, a dúsgazdag Panyina grófnő a beteg rendelkezésére bocsátotta pompás gaszprai villáját. Az író állapota csak nagyon lassan javult. Családja, barátai, tanítványai aggódva figyelték lábadozását.

Anton Csehov egyike volt Tolsztoj legszívesebben látott vendégeinek. A drámaíró hosszú nőtlenség után nemrég vette feleségül Olga Knyippert, a bájos és fiatal színésznőt. Betegsége miatt azonban nem vehetett részt az asszony mozgalmas életében, s a verőfényes Krímbe jött kezeltetni magát. A tüdővész valami sajátos derűt adott neki: úgy tekintett az emberekre és a jelenségekre, mint aki tudja, hogy rövidesen el kell búcsúznia tőlük. Lev Tolsztojjal már többször találkozott Jasznaja Poljanában és Moszkvában, de a tolsztoji filozófia iránt változatlan szkepszist tanúsított. Egész élettapasztalatából azt a meggyőződést szűrte le, hogy a népet nem az váltja meg erkölcsi és anyagi nyomorától, aki „bocskort húz a lábára” vagy „odafekszik a kemencére a munkás mellé”, hanem aki szaporítja az iskolák, a kórházak, a közlekedési eszközök számát, emeli az egyszerű emberek oktatásának a színvonalát, és igyekszik fontos állami tisztségekbe helyezni őket. De jóllehet vitatkozott nagynevű írótársa tanításával, meghajolt lelki nemessége és tehetsége előtt.

Csehovnak Gaszprában (Krím) még erősebb lett Tolsztoj iránti szeretete, amikor tapasztalta, hogy az apostol mennyire megöregedett. „Legfőbb betegsége az öregség, amely teljesen hatalmába kerítette” – írta Csehov 1901-ben Makszim Gorkijnak. S a feleségének: „Ha – Isten őrizz! – bekövetkezne, amitől tartok, táviratilag értesítelek. De őt »nagypapának« fogom nevezni, különben azt hiszem; nem jutna el hozzád a távirat.” Egy évvel korábban már megírta Menysikovnak, milyen fiúi szeretetet érez a nagy ember iránt: „Félek Tolsztoj halálától. Ha ő meghal, nagy űr támadna az életemben. Először is, nincs még egy ember, akit annyira szerettem volna, mint őt… Másodszor, amíg az irodalmi világban van egy Tolsztoj, könnyű és kellemes dolog írónak lenni. Még ha tudja is az ember, hogy semmit se csinált és nem is fog csinálni semmit, nem olyan nagy szerencsétlenség, mert ott van Tolsztoj, aki mindenki helyett alkot, s az ő műve igazol minden reményt és hitet, amit az irodalomba vetünk. Harmadszor, Tolsztojnak szilárd a helyzete, óriási a tekintélye, s amíg ő él, háttérbe szorul és árnyékban marad az irodalmi rossz ízlés, mindaz, ami pökhendien és pityergősen közönséges, mindaz, ami a keserű hiúságból fakad. Csakis az ő befolyása emelheti egy bizonyos színvonalra a különböző irodalmi áramlatokat és irányzatokat. Ha ő nincs többé, pásztor nélkül marad a nyáj.”

A gaszprai teraszon, szemben a vakító tengerrel, a két író hosszú beszélgetéseket folytatott. A tanítós külsejű, beesett mellű Csehov – szomorú kis szakáll, zsinórra fűzött csíptető – szelíd hangon igyekezett ellentmondani a mesternek, s közben az ujja hegyével a térdére tett posztókalapon dobolt. Lev Tolsztoj ott ült mellette, egy csésze tea előtt – töpörödött vénember, parasztingben, a fején nagy panamakalap, a lábán csizma, fehér szakálla a mellére ömlik –, alig figyelt oda, sokat beszélt, megfellebbezhetetlenül ítélkezett vagy dícsért. Szerette Csehovot. „Ateista szellem, de arany a szíve”, mondta róla; „szerény és kisasszonyosan szelíd” magatartása elbűvölte; azonkívül nagyon tehetséges írónak tartotta – egyszer például így nyilatkozott: „A stílusa egészen rendkívüli. Emlékszem, amikor először olvastam, furcsának, »ügyetlennek« találtam; de többszöri figyelmes olvasás után rabul ejtett a stílusa… Minden álszerénység nélkül kijelentem, hogy ami a technikát illeti, Csehov nagyon is fölöttem áll…” Igaz, Csehov már nem élt, amikor Lev Tolsztoj ilyen elismeréssel adózott neki.

Gaszprában a mester még szigorúbbnak mutatkozott fiatalabb írótársával szemben. Elbeszéléseit, novelláit sokra tartotta, bár hiányolta belőlük a vallási vezéreszmét; de a színdarabjai, amelyekért az ínyenc orosz közönség annyira odavolt, valósággal felbőszítették! „Nagy tehetség – mondta –, de minek a nevében ír? Nem arról van szó, hogy nincs világnézete, inkább arról, hogy világnézete téves, alantas, materialista, önelégült.” A Sirály-t halandzsának tartotta, a Három nővér-t nem bírta elolvasni, a Ványa bácsi felháborította. Egy este átkarolta Csehov vállát, és nyers őszinteséggel így szólt hozzá:

– Shakespeare darabjai rosszak, de a maga darabjai még rosszabbak!

Csehov lehajtotta a fejét, mosolygott, elfojtott egy kis száraz köhögést, de nem haragudott meg a mesterre. Egyébként is, ahogy azt Menysikovnak is megírta, nem volt még egy ember, akit annyira szeretett volna, mint ezt a csuparánc, bölcs, önző vénembert. Ebből is látszik, hogy az írók lelke – mint mindannyiunké, ha elég őszinték vagyunk magunkhoz – kifürkészhetetlen.

Forrás: Troyat, Henry: Tolsztoj élete, Bp. Európa Kiadó, 2007.

 

Kézcsók

(2012. június 29.)

 1885. május 2-án nyitotta meg kapuit a Városligetben a Budapesti Általános Országos Kiállítás. Fontos esemény volt, a tíz évvel későbbi millenniumi kiállítás főpróbája. Maga Rudolf trónörökös vállalta a védnökséget. A kiállítás hat hónapig tartott nyitva, nemcsak a hazai, de a külföldi látogatók körében is nagy népszerűségnek örvendett. 1885. november 4-én zárta kapuit. A záróünnepségen beszédet mondott Széchenyi Pál földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter és a trónörökös is. A korabeli sajtó tudósításaiból tudjuk, hogy miután Rudolf befejezte beszédét, kezet nyújtott a miniszternek, ám az „mély meghatottságát nem volt képes titkolni, s egy hirtelen mozdulattal kezet csókolt a trónörökösnek.”

Korabeli karikatúra

Az ország, ahogy az jelentős eseményeket követően gyakran megtörtént, pártszimpátiák mentén szétszakadt. Az ellenzék bizantinizmust emlegetve hevesen támadta a minisztert. Az ellenzéki kórust Verhovay Gyula vezette. Ezt az ízig-vérig politikai kalandort a Bosznia és Hercegovina megszállását követő tiltakozáshullám dobta a felszínre: a „török testvér” érdekeit védelmező, főként egyetemistákból és fiatal értelmiségiekből álló csoport egyik vezetője lett. Lapjában, a Függetlenségben, amely mindig élen járt a jótékonysági akciókban, gyűjtést hirdetett Arany János szobrára, a 48-as honvédek emlékművére és a bukovinai csángók hazatelepítésére. Csak később derült ki, hogy az összegyűlt pénz nagy részét elsikkasztotta. (Ő maga az effajta kormánypárti magatartás képviselőit a „hétköznapi élelmesség vezérgörényeinek” szokta volt nevezni).

Verhovay  Gyula – a nemzeti kézcsókról – később egész kis esszét rögtönzött. „A ki bámulat nélkül tud átsurranni nemzete múltjának fényes és viharos korszaka fölött, az nem ismeri, mi a hazaszeretet. Én ismerem és mert ismerem, alig bírtam szóhoz jutni a megilletődéstől, mikor Kossuthnak felém nyújtott kezét megszorítottam. Megcsókolni nem csókoltam meg, mert a halandók leghalhatatlanabbjának keze sem oly szent, hogy a férfi lakájjá alacsonyodjék miatta. Szalay László az országházból kijövet megcsókolta Deák Ferencz kezét felirati beszédének hatása alatt. Andrássy Gyula gr. megcsókolta II. Sándor czár kezét, s bizonyosan visszatartotta lélegzetét, hogy ne érezze meg rajta a vér szagát. Bismark megcsókolja ifjoncz császára kezét, s azt mondja neki: ’uram’, a mivel igazat ad Heinenak, hogy az apró és nagy zsarnokok által dresszírozott németben mindig van valami a pudliból. Gr. Széchenyi Pál megcsókolta Rudolf trónörökös kezét és elhúzatta a kiállításkor a királynénak azt a nótát: Szép asszonynak, jónak, a jó hátas lónak kár megöregedni, s e tényeivel kiállította a bizonyítványt, hogy valamint a lángész nem ismer korlátot, úgy az ostobaság sem.”

A kormánypárt természetesen védelmébe veszi a minisztert. Érdekes, hogy bár Verhovay heves ellenzéki indulattal ront a honatyára, bevallja, Kossuth esetében maga is kísértésbe esett. Jókai hasonlóan megértően nyilatkozik, s a nemzeti meghatottság védelmére kel. Mikszáth ezt jelenti A T. HÁZBÓL [1885. november 26.]:

Széchenyi Pál

„Széchenyi miniszter nem volt jelen. Az úgynevezett »kínos ügyek« kedvelői (vessen rám követ, aki nem vétkes) feszült érdeklődéssel néztek az ajtók felé, hogy mikor lép be. De a miniszter nem jött. Az óra már a kettő felé járt, s még sincsen itt. Vajon hol lehet? Ha most egyszerre belépne, s felhangzanék unisono az ellenzéki padokról: »kezeit csókolom« – milyen szörnyű mulatságos lenne az!… Hogy nevetnének a mamelukok is.

Végre megszólalt a csöngettyű az elnök kezében, s kijelenté: hogy a holnapi ülésre halasztja a tárgyalást. Olay, az örök interpelláló felállott, egy-két köhintéssel megreszelte torkát, aztán rágyújtott rekedtes, érdes hangján:

– Igaz-e, miszerint Széchenyi Pál miniszter nyilvánosan megcsókolta Rezső trónörökös kezét?

A mameluk arcok csupa vigyorgóra idomultak. Derültséggel vegyült zaj hullámzott át a termen.

– Nos talán nem igaz? – kérdé Olay, végigtekintve a mozgó tömegen.

A miniszterelnök a kalapját vette, s kifelé indult a teremből. De a mediumon gondolkozva állt meg, s mintegy önkéntelenül vállat vont.

És ez a vállvonás volt eddig a legerősebb kritika a kézcsók ügyében.”

Mikszáth is elgondolkodik a kézcsókról, és az egyébként mindig oly éles látása mintha most elhomályosulna kicsit: „Ülés után azon gondolkoztam, hogyha van udvariatlan párt, mely a kézcsókért interpellálja Széchenyit, ha esetleg udvari párt is lenne a Házban, most az is interpellálhatna egy minisztert, mégpedig éppen magát Tiszát:

– Igaz-e, miszerint a miniszterelnök szürke nadrágban jelent meg a királyné kíséretében a kiállításon?

S a két interpelláció tökéletesen megenné egymást.

Mert ha e kor társadalmának megírója egykor megtalálja jellemző vonásnak, hogy Széchenyi kezet csókolt a királyfinak, s a tintatartójába mártja tollát, hogy bizantinizmust rajzoljon; ha azonban eközben a királynét kísérő szürke nadrágos miniszterre bukkan, nyomban kibékül az elhamarkodva elítélt korral, s mérges tintájú írónádját lecsillapodva hömpölygeti meg a porzótartóban.”

Az interpellációra az országgyűlés 1886. január 23-i ülésén válaszolt Széchenyi Pál miniszter. Röviden mindössze annyit mondott: „igenis megtettem!”

A képviselőház többsége a választ elfogadta, de Olay Szilárd nem vette azt tudomásul.

Ezt mondta: „ezen kézcsók, illetőleg a ministeri hódolatnak ilyetén kifejezése felett egész Európa nevetett és mulatott”. Véleménye szerint Széchenyi mint magánember elérzékenyülhetett volna, ám mint az ország minisztere „hivatalos functiojának közepette köteles lett volna méltóságát megőrizni és arról meg nem feledkezni”. Utalt arra is, hogy „őseink Mária Terézia koronáztatása alkalmával kezet csókoltak a királynénak, mert nemcsak uralkodó volt, hanem fenséges nő és szép asszony és mert elhagyatva, megtámadtatva volt. Ez a hódolás nem a meghunyászkodásnak, hanem inkább a hű ragaszkodásnak volt jelképe”.

A képviselőház évek múltán, 1888. június 15-i ülésén még mindig felemlegették Széchenyi Pál kézcsókját. Polónyi Géza felszólalásában a többi között ezt mondta: „Úgy tudjuk, hogy mióta ezen kézcsók megtörtént, azóta ő Fensége a trónörökös, valahányszor magyar ministerrel találkozik, mindig hátra szokta tenni a kezét”.

Üzlet a korzón

(2012. június 24.)

Egy Szlovákiában élő, szlovák „nemzetiségű” hölgy mondta a minap: higgyem el, a szlovákok sok szempontból jobban hasonlítanak a magyarokra, mint a „testvéri” csehekre. Negatív, de jellemző példának említette az Üzlet a korzón című, Oscar díjas „csehszlovák” filmet. Nézzem csak meg a gesztusokat, a sírva vigadó, bánatukat temérdek alkoholba fojtó nemzeti hazafiakat, a nemzeti érzelmeket és a nácizmust összezagyváló indulatokat (aki nem náci, az hazaáruló stb.) A hölgy azt is mondta, nyilvánvaló, hogy a holokauszt nem lehet csak zsidó belügy, sőt, ebből a szempontból a zsidóknak semmi közük hozzá. De a németeket is hagyjuk ki, a múltjukkal elsősorban maguknak kell szembenézniük, amit – tegyük hozzá – becsülettel meg is tesznek. (Egyébként a filmben egyetlen német nácit sem látunk, csak nemzeti érzelmű Hlinka-gárdistát.) Elszámolnivalója a többségi nemzet tagjainak van: önmagunknak, önmagunkkal.

Figyelemmel az itthon erőteljesen éledező Horthy (Szálasi stb.) kultuszra, a főként cigányok lakta falvakban Árpádsávos zászlók alatt grasszáló nemzeti gárdistákra, a Nyírő (majdnem) újratemetésén elhangzott beszédekre, megállapíthatjuk, mi is a legjobb úton vagyunk, hogy szembenézzünk a múltunkkal. (Csak zárójelben jegyzem meg: serdülő koromban a könyvtárunkban fellelhető összes halina-kötésű Nyírő-regényt elolvastam, ha a cselekményükre nem is, de a hangulatukra ma is emlékszem. Ennek alapján mondom, bár az író végakarata valóban az volt, hogy hazai földben nyugodjék, azt azonban biztosan méltánytalannak tartotta volna, hogy egy államtitkár aktatáskájában érkezzen új nyughelyére. A románokat pedig ebben az ügyben (is) hagyjuk békén. Kizárólag az ő dolguk megítélni, hogy román közterületen, kinek az (újra)temetéséhez járulnak hozzá. Sok szempontból érthető, ha a magyar parlament közreműködésével médiacirkusszá silányított Nyírőéhez nem, hiszen benne egy más nyelvű nemzet elsősorban nem az írót, hanem a politikust látja. Fordítva sem lenne ez másként.)

A filmről egy ma már klasszikusnak számító vélemény: „Ilyen mélyen, szinte mikroszkopikus részletességgel még senki sem ábrázolta a háborús kisváros különös atmoszféráját, elzárkózott, önmagába fordult, a világ változásairól mit sem tudó, s tudni nem is akaró életét – e kopott városka mégis jelképpé nő: a történelmi időn, helyi s politikai tekinteteken messze túl: a közös »kelet-európai mizéria« sajátos telephelyévé, mely lehetne a nyírségi homokon, a Regát hegyei között is. Egy kis embertenyészet, mely épp akkor kezd kivetkőzni múltjából s századokon át kialakult szokásaiból, amikor a külvilág vadabb, kegyetlenebb és ravaszabb erői harapófogóba szorítják. S torz módon fölismerhetetlenségig egymásba keveredik a jobb élet igénye a becstelen csábításokkal, a régi tisztesség az idejétmúlt gondolatokkal: az »élünk, ahogy tudunk« kispolgári elve szinte akaratuk ellenére teszi szörnyeteggé öntudatlan híveit.” (B. Nagy László: Üzlet a korzón. Élet és Irodalom, 1966. május 14.)

A film egyik rendezője, Jan Kadar, Budapesten született, 1918-ban. Az Üzlet a korzónt az eperjesi kerületben lévő Sabinov (Kisszeben) városkában forgatták 1965-ben. Jan Kadar és a cseh Elmar Klos alkotása 1966-ban megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. Ida Kaminskát, a női főszereplőt pedig 1967-ben a legjobb színésznőnek járó díjra jelölték.

Az írás megjelent az Élet és Irodalom 2012. július 6-i számában.

 

 

Toldi Miklós bosszúja

(2012 Pünkösd napján)

Krúdy Gyula 1896-ban ismerkedett meg a nála húsz évvel idősebb Pilisy Rózával, és bensőséges kapcsolatuk a hölgy élete végéig tartott. Rózának, aki egyébként jól menő nyilvánosházat üzemeltetett Pesten, számos titkos pártfogója akadt a legfelső körökből. Egyetlen nagy szerelmét viszont, tudjuk, Pekár Gyulának hívták, érte öngyilkosságot is elkövetett. Krúdy megírta történetüket, amiért Pekár államtitkár bosszút állt. Hogy hogy jön a képbe Toldi Miklós, az alább kiderül.

Krúdy többször megírta, 1896-ban, a millennium lázában jött fel  Budapestre, aztán itt is ragadt. Tegyük hozzá: itt vált igazán nagy íróvá. Mindent megtanult a millenniumi Magyarországról, amit meg lehetett tanulni és azt is, amit még nem. Aminek még nem volt formája, nem volt neve, aminek még nem alakultak ki a gondolatpályái, aminek ő adott először nevet, formát regényeiben.

Krúdy többször leírta azt is, hogy életében legtöbbet a nőktől tanulta. Krúdy Zsuzsa megszámlálta, szerinte édesapjának 133 szerelme volt (Apám, Szindbád). Krúdy titkainak nagy tudója, Perepatits Antal (Krúdy nyomában) azt figyelte meg, „hogy regényei öt nő köré kristályosodnak”. Más irodalmárok más fontos hölgyeket emeltek ki a népes csoportképből, abban azonban mindenki egyetértett, Pilisy Róza közöttük van.

pilisy-roza
Pilisy Róza

Az író nagyon sok művében megörökítette Pest rózsáját. A vörös postakocsiban például így mutatja be: „A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal mintázott selyemruhába öltözött, s ékszerek helyett csupán egy piros rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát. Az évek folyamán megasszonyosodott, és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta, hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány, madárkörmöcskékhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a homloka ragyogott egy gyermeklány ártatlanságával és szomorúságával, aki karácsonyi játékai után búsul.” A Madame Róza pasziánsz-kártyáiban pedig így: „Senki úgy nem ismeri a korabeli férfiakat, mint Róza asszony, aki úgy kezeli a körülötte levő férfivilágot, mint pasziánsz-kártyáit.”

Krúdy Zsuzsa megőrzött egy 1915-ből való levelet (Apám, Szindbád), amelyet az 58 esztendős Róza írt az írónak. (Bevallom, ahányszor elolvasom, mindig megkönnyezem.)

„…nagyon szeretnék meghalni, hogy ön írja meg a róllami nekrológot, noha tudom, kutya mód le fog kutya pics…ni, de ha a nagy Krúdy írja mindenképpen szép lesz, mert ma senki sem tud úgy írni, mint ő… Gyere el öreg, 4 hete behozattam a karczost s folyton várlak. Azelőtt, amikor oly sivár volt az életem, s olyan voltam, mint a penészes savanyított uborka, el-eljöttél. S most, midőn csupa rózsa hever előttem-utánam, s oh rajtam is – most nem jössz el. Legújabb barátom Mdme Sevignénak hív. Lehet idővel ez is rájön, nem vagyok egyéb, mint egy agg – de fájdalom – nem – aggszűz. Ha az lennék, te lennél oh Te mester, kinek odadobnám azt – amim nincs. A már öreg híved, a Lovarnő…” (A karczosról tudni kell, hogy a borhoz való szőlő Pilisen, Róza birtokán termett, ahová az „öreg lovarnő” maga is ki-kilovagolt.)

Krúdy és Pilisy Róza megismerkedését a már említett Perepatits Antal írja le. A századvég egyik téli éjszakáján Krúdy fölkereste Gáspár Imre barátját, hogy tőle, szigorúan előlegbe, míg nem tudja elhelyezni legújabb kéziratát, némi pénzt kérjen, vacsorára. Gáspár, azt válaszolta, pénze neki sincs, de vacsorával azért szolgálhat. Azzal átadott egy aranyszegélyes meghívót vacsorára Pilisy Róza házához. Nekem szól, mondta Gáspár, de neked jobban fognak örülni… Krúdy később sokat és szeretettel írt Gáspárról, egyhelyütt megjegyzi: „szőke, karcsú, fodros és választékos, de nem sok hajlandóságot mutatott a női nem iránt”. Nos, Krúdynak valóban örültek, Pilisy Róza valószínűleg ekkor fogadta először nevezetes ágyába.

Róza negyven éves, Krúdy húsz. Egy életre szóló, bensőséges kapcsolat alakul ki közöttük. Pilisy Rózáról kevés tárgyszerű adat áll rendelkezésünkre. Néhány fénykép, egy-két regény az OSZK-ban (mert regényt is írt). Mindjárt a források számbavételénél azonban érdekes jelenségbe botlunk: az egyébként tárgyilagosnak mondható, a legnagyobb írókat is néhány bekezdéssel elintéző Szinnyeiben hosszan és részletesen olvashatunk róla (Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái): „A Budapesti Hírlapban (1894. 72. sz.) a következőket találtam róla feljegyezve: A magyar kaméliás hölgy. Egy érdekes asszony, a kit jól ismernek a budapesti viveurvilágban… Pilisy Róza, tegnap este öngyilkossági kísérletet követett el Magyar uczai lakásán, és halálos sebesülést ejtett magán. Egész nap idegesnek és szomorúnak látszott, hét órakor egy látogatójával beszélgetett közömbös dolgokról, midőn hirtelen félbeszakította a beszélgetést, átment a szomszédos szobába és az íróasztalon fekvő revolverrel keresztüllőtte magát.” Szinnyei még tovább részletezi az esetet, beszámolója mindenesetre azt mutatja, hogy maga is érdeklődött a viveurvilág (fordítsuk korhelynek?) iránt.

Pilisy Róza 1857. december 1-én született Pilisen. Krúdy szavaival: „Apátlan leányka, akit az ottani katolikus egyház anyakönyvébe Schumayer Rozália néven neveztek be. Szerelemgyerek volt. Apját ama hetyke dragonyos tisztek között kellett volna keresni, akik a múlt században, az elnyomatás éveiben a császár hatalmát jelentették Pest megyében.” A kislányt a nagyszülők nevelték, azután 16 éves korában megismétlődött a családi minta, Róza elszökött egy hadnaggyal. K. hadnagy a vasúti kocsiban még szerelmes szavakat duruzsolt a lány fülébe, de másnap reggel, a pesti szállodában már ezt mondta (legalábbis Róza később így mesélte Csillagok: regény az életemből című írásában): Együtt ehetünk, aztán kikísérem a vasútra. Tizenegy órakor indul a vonat, egykor már otthon lehet…

Csakhogy Rózának már nincs visszaútja. Pesten kellett megvetnie a lábát. Azt több kortárs is megerősítette, hogy gyönyörű, sudártermetű, szőke, kékszemű teremtés volt. Végigjárja a Pestre szakadt lányok szokásos útját, amelynek végállomása mindig ugyanaz szokott lenni. Először virágot árult… Márai gyönyörű regényében, a Szindbád hazamegyben olvashatjuk: „A lépcsőház egyik szögletében, felfedezte a hirdetések között annak a belvárosi virágkereskedő cégnek címtábláját is, melynek tulajdonosa valamikor az irodalmi ízléséről híres Róza volt, a szépek szépe, a legkedvesebb, aki később irodalmi szalont tartott fenn az Újvilág utcában, s termeiben a velszi herceg és az a mélyen vallásos magyar gróf is megfordult, kinek barátsága talán a legnagyobb kitüntetés és kegy volt a régi világban egy szép és tehetséges nő számára. Itt kezdte Róza, ebben a virágüzletben – gondolta most Szindbád.”

Apponyi Albert

Róza első befolyásos barátja, akire Márai utal, Apponyi Albert volt. Vele is a virágüzletben ismerkedett meg, ahová a szép virágáruslány úgy vonzotta a nevezetes pesti gavallérokat, mint a mágnes a vasat. Idejárt a többi között Károlyi „Pista” gróf, Batthyány Elemér gróf, Podmaniczky Frigyes báró. A fiatal Apponyi és Róza kapcsolatáról Krúdy ezt írja: „Madame Louise (Krúdy írásaiban általában így nevezete Rózát) egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiút szerette volna látni… A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy Louise nem züllött el a város forgatagában.” Apponyi viszont félt, hogy kitudódik a románc, ezért hosszabb külföldi utazásra küldte Rózát. Madame Louise Münchenben megismerkedett a gróf két barátjával, akik azonnal pártfogásukba vették, s bevezették Európa főúri világába. Mikor Róza hazatért, a gróf csak ennyit mondott: Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég. Ezzel elhagyta kedvesét.

Róza sokkal szebb szavakkal búcsúzik Apponyitól: „Jó voltál hozzám mindig. Nem bántál velem úgy, mint elődeid. Ezért utolsó köszönetem fogadd és ha még lesznek barátnőid, kiket boldogítani fogsz kegyeiddel, kiket részesítesz baráti szeretetedben, bánj velük úgy, mint velem bántál, egészen a bizodalomig. Hidd el, egy jó szó a magunkforma nőknek többet ér a legszebb ékszernél, a megbecsülés többet a millióknál.” Róza megejtően tárgyilagos, eszébe sincs becsapni önmagát. „De ez nem szerelem. Az sokkal nemesebb érzés. Az önkívület költészete. Mikor támad, mikor szűnik meg, nem rendelhetjük el és más sem rendelheti.” (Pilisy Róza: Pity-palaty: Boldogtalan boldog)

Pekár Gyula

A szerelem Pekár Gyula képében köszöntött rá. A férfi tíz évvel fiatalabb Rózánál, a nők álma: két méter magas, kiváló atléta, szenvedélyes evezős, ráadásul, mint azt a városban széltében-hosszában beszélik, ő a már három éve készülő Arany János szobor-csoport Toldi Miklósának modellje. (A mellékalakok közül Piroska modellje is ismert, ő Széchenyi István unokája, Alice grófkisasszony, akiről Stróbl Alajos szobrász azt mondta: „a legeredetibb magyar szépség”. Krúdy tömören így foglalja össze az esetet: P. R. halálosan beleszerelmesedett az Arany János szobor molnárlegényébe (Pest rózsája).

Róza, ahogy az ilyenkor lenni szokott, boldog és szenved: „Nagy beteg lettem. Oh! be könnyű lett volna átélni ezt, ha testi fájdalmam elfelejttette volna lelki bánatomat… Ha ő ápolt volna. Nem tette, nem ért rá! El volt foglalva első regényével, melynek szerelmem lett áldozatja.” (Csillagok: regény az életemből) Szakítanak. Többször is. Az utolsó nagyjelenet pontosan le van írva a lapokban, már idéztük a Szinnyeiből. Azt azonban akkor nem tettük hozzá, hogy a másik szobában ott volt Pekár. A kiérkező sebészorvos nem hajlandó aláírni a jegyzőkönyvet, hogy öngyilkosság történt, hiszen a seb környékén lőpormaradvány nem található. A lövést így az „öngyilkos” nem adhatta le önmagára. Csakis távolabbról, egy idegen személy. Róza, aki végig öntudatánál marad, úrinő, ragaszkodik az öngyilkossághoz. A sajtó is marad ennél a verziónál, talán mert az ellenkezőjét senki sem állítja, a sebész csak szakmázik. Róza azonban évek múlva sem tud szabadulni az emlékektől. „Egy emberben ennyi jó, meg rossz, ennyi léhaság, ennyi úri tempó, ennyi finomság, ennyi durvaság, s mindezt felülmúlja szívtelensége…” (Három kadét)

1914-ben megjelent A vörös postakocsi. Krúdy persze beleírja Róza és „Elemér” románcát is, mint mindig mindent, ami körülötte történik. A regényt újraolvasva sem tudtam fölfedezni, mit is találhatott olyan sértőnek Pekár. Pilisy Rózáról, (Apponyi) Albertről, Szemere Miklósról sokkal gunyorosabb hangon írt. Krúdy mindig a szerelem pártján állt, ezt sugallja A vörös postakocsi vége is: Madame (Róza alteregója) azt tanácsolja Horváth kisasszonynak, a vidéki színésznőnek, aki szánalomból tart ki Rezeda úr mellett Pesten, hogy térjen vissza a szerelemhez, a hivatásához, a színházhoz. Ha van valami „mondanivalója” Krúdynak, ami Róza és „Elemér” kapcsolatát is érinti, akkor az inkább egy kérdés: vajon a nők miért mindig a „rosszfiúkba” szerelmesednek bele, akik aztán otthagyják őket? Mert a nők, akár csak a férfiak, a szerelemben mindig az elérhetetlent keresik (a kortársak szerint Pilisy Róza is mindent latba vetett, hogy elcsábítsa Pekárt), de aztán az eszükre hallgatva általában a jófiúkhoz szoktak feleségül menni. Gyermekeket szülnek nekik, babusgatják az unokáikat, miközben egész életükben elvágyódnak mellőlük. Így végül a jófiúk is elromlanak és keresve az igazi szerelmet, fűvel-fával megcsalják nejüket.

Toldi Miklós alias Pekár Gyula

Nem olyan sértő tanulság ez, főként a nők álma Pekárra nézvést nem. Csakhogy Pekár ekkor már nem “rosszfiú”, hanem „keresztény nemzeti honatya”. Hogy Toldi Miklós szobrának modellje volt, hogy viszonya lett volna Pilisy Rózával? Na nem! Azt azért még sem! Ráadásul Krúdy elismert, befutott író, ő meg… Ady azt írta róla: „egy rossz novellista, a képviselőség s tudom-is-én-még-mi nem jogosítja föl arra, hogy tehetség legyen – a tehetség ellen…” Gábor Andor ezt: „…tetszik tudni, ebben a gyalázatos irodalomban a szándék egyáltalán nem fontos. A szándék lehet nemzeti, ugye, maga mindig szép nemzetit akart írni, ugye? De azért az írás mégsem írás, hanem izé. Nemzeti izé.” Karinthy pedig a hatökör mintájára következetesen csak „hatpekárnak” nevezi…  Pekárt fűti a bosszúvágy. De még nincs itt az idő.

Kivár. Az alkalom 1920-ban, az ellenforradalommal érkezik. Pekár Krúdy elleni támadását Saly Noémi: Pesti csodabogarak című könyvének Pilisy Rózával foglalkozó fejezetében (Pest rózsája) részletesen leírja:  „[Pekár] visszaüt, sunyin és jellemtelenül. Lapjában, a Magyar Múzsában nem ő maga, hanem különböző munkatársak intéznek Krúdy ellen habzó szájú kirohanásokat. A lap 1920/1. számában monogrammal jeleni meg a Krúdyzmus vagy bolsevizmus című írás.” (Részlet a cikkből:) „Krúdy Gyula azok közé a hosszú lére eresztett stílusú írók közé tartozik, akik mesteri munkát produkálnak abban, miként lehet egy témátlan, szétfolyó históriából regény-limonádét gyártani. Krúdy az előkelő hangulatok, a múltban mélázó merengés lovagja volt a régi jó időkben és íme az októberi forradalom után írt egy múlt gyalázó cikket, amelyért a Magyar Múzsa is kiközösítette őt az irodalomból.”

Krúdy válaszát természetesen nem közli sem Pekár lapja, sem – a fehérterror sajtószabadságának nagyobb dicsőségére – egyetlen másik lap sem. A levél csak ötvenöt évvel később, Krúdy Zsuzsa könyvében lát napvilágot (Apám, Szindbád).

Nyílt levél Pékár Gyulához a hazaárulásról! (Részlet)

„Államtitkár úr!

Kezembe adtak egy újságot, amelyen az Ön nevét láttam, amelyet ön szerkeszt, amelyért nyilván vállalja is a felelősséget. Hát ebben a Magyar Múzsa című lapban azt írják rólam, hogy rossz író vagyok, hogy majd megtanítják a közönséget, hogy ne adjon pénzt a könyveimért. Ez mind igen természetes dolognak tetszik előttem, mikor tanárok kezébe tollat adnak, amely tanároknak ön az államtitkáruk. E szegény professzorok kenyéradó gazdájukat tisztelik önben, oly buzgón állnak szolgálatára, hogy már csaknem végigmarták az újságukban azt a magyar irodalmat, amely soha se ismerte el a rossz írókat. Értem, államtitkár úr… évtizedek sikertelensége… évtizedek keserűsége… évtizedek emésztő szomjúsága. Értem, államtitkár úr, hiszen én író vagyok, aki belát a mások lelkiállapotába. Nincs édesebb víz a bosszúvízénél és ön szürcsöl is e vízből oly mohósággal, hogy már a lapja 3-ik számába azt íratja rólam, hogy: hazaáruló vagyok.

Államtitkár úr, én nem vagyok hazaáruló. Én nem voltam a munkáspárt tagja, én nem voltam tegnap luteránus és ma meg egy kimondott katolikus párt vezére. Én mindig az voltam, aki ma. Magyar író. Remélem, hogy ez a pártoktól független állás megmarad részemre akkor is, ha ön már nem lesz államtitkár.”

Krúdyt életének utolsó évtizedében a kurzus a pálya szélére szorította. 1933-ban halt meg. Halála előtti napon Antal István sajtófőnök hívatta magához. Antal nehezményezte, hogy az író „hazafiatlan cikket” tett közzé egy akkor induló prágai magyar lapban. Krúdy Zsuzsa szerint többen is látták (Apám, Szindbád), hogy az író „paprikapirosan, a végtelenségig felindulva, köszönés nélkül rohant ki a sajtófőnök irodájából”. Hajnalban, álmában érte a halál. Koporsójánál Féja Géza mondott búcsúbeszédet: „Meghalt Budapest szélén, sötét szobában, mivel villanyát tízpengős tartozása miatt kikapcsolták, miután három évtizeden át segített e folyton beboruló országot világosabbá tenni.”

 

Az írás rövidebb változata megjelent a 168 Óra 2012/29. számában (40-42. p.).

 

 

 

Történelmünk csapdái

(2012. április 19.)

Még az is lehet, hogy kiadják a Függőleges veszedelmeket. Igaz, előbb pályázatot is nyerni kellene vele. Mindenesetre, a kiadó kérésére megváltoztattam a kötet címét. Így hangzana: Történelmünk csapdái (1849-1914), vagy talán így: Magyar történelmi csapdák.

A kiadó szerkesztője azt is kérte, készítsek bibliográfiai tájékoztatót a felhasznált irodalomról. Körülraktam hát magam egy halom könyvvel, elővettem a régi jegyzeteimet, és hosszú sétákat tettem a Gellért hegyen. Ez lett belőle…

 Irodalmi tájékoztató
(bevezetés)

Szabó Dezsőtől Bibón keresztül Illyés Gyuláig sokan feltették már a kérdést, mi a magyar, ki a magyar, s hol rontottuk el. Engem, őszintén szólva, kevésbé izgatnak az ilyen széles ívű, ideologikus kérdések. “Olyan vonalakra van szükségünk, melyeket nem húzhatunk meg határozott szabály szerint, csak ponttól pontig”, írja Dürer. Ezek az írások, szándékom szerint, ilyen ponttól pontig rajzolt vonalak, metszetek, amelyekben – talán – felismerhetjük néhány jellegzetes vonásunkat.

Történelmünk ismétlődő, körkörös csapdáit a forradalom és szabadságharc bukása utáni időszaktól kezdtem el föltérképezni. Magyarország romlását Szekfű Gyula Trianontól származtatja (Három nemzedék és ami utána következik). Bibó az 1867-es kiegyezéstől (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem). Szekfű a „megcsonkított ország”, a Trianon-sokk következményének tartja, hogy a nemzeti érzés eltorzult, s egyre inkább a külsőségek felé tolódott. Az úri gondolkodás megmerevedett, főként tekintély-elvűségben (katolicizmus, neobarokk, antiliberalizmus) nyilvánult meg. Az egyre erősödő dzsentri magatartást pedig igazi magyar átoknak tartotta (elzárkózás, bűnbak-képzés, mindig az idegenek, a bevándorlók, a nemzetiségek kárhoztatása). Pató Pál úr semmit sem csinált, csak naphosszat pipázva búsongott a régi dicsőség fölött, de azért az élelmes zsidó se csináljon semmit… Pontosan kifejezi ezt a mentalitást a magyar közmondás: “ha az enyém megdöglött, dögöljön meg a szomszéd tehene is”.

Bibó az eltorzult magyar alkatról gondolkodva, érezhetően kárhoztatta a kiegyezés békés útját. Várta a forradalmat 56-ban is, biztos 1990-ben is várta volna. Ebben éppenséggel igaza lehet, talán azért is sikeredett ilyen felemásra a rendszerváltás, mert annyira kívülről-fölülről jött. Bibó azt írja, hogy az embereknek meg kell élniük, hogy a saját kezükbe veszik a sorsukat. Viszont azt is tudjuk, a forradalmak mennyi felesleges vérontással, szenvedéssel, igazságtalansággal járnak együtt. Nemrég olvastam az angol történész, Simon Schama könyvét a francia forradalomról (Schama, Simon: Polgártársak: a francia forradalom krónikája). Tanulságos olvasmány. A legnagyobb tanulsága az, hogy a rengeteg vér, könny, és szenvedés tökéletesen felesleges volt. A késői monarchia, amelyet elsöpört a forradalom, sokkal modernebb államot akart megvalósítani, mint a “forradalmi kormányok”. Persze, van amikor vér, könny, és szenvedés nem spórolható meg, abban a helyzetben Churchill sem ígérhetett mást.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha az 1867-es kiegyezést az 1956 utáni, kádári konszolidációval vetjük egybe. Mindkét esetben kiegyeztünk a gyilkossal, Ferenc Józsefből később, kedélyesen, Ferenc Jóska, Kádárból – Kádár apánk lett. Az ország elindult a gazdasági fejlődés út-ján (ahogy Kádár jellegzetes hanghordozással mondogatta), viszont mennyi fölösleges energiát emésztett fel a kiegyezés utáni közjogi viták „taposómalma”, mennyi morális kárt okozott a kádári konszolidáció „gulyáskommunizmusa”. Utóbbiról hiteles képet rajzol könyvében György Péter (Apám helyett).

Honlapomon tanulságos blog-vitát folytattunk nemzeti tudathasadásainkról. „Ebben az álszent, semmilyen igazságot nem képviselő, egyszerre elnyomóként gyűlölt és fejlettebbként tisztelt Habsburg birodalomban modernizálódtunk, szükségszerűen felemásan és töredezett formákban. Beteg volt az egész helyzet. Ugye köztudott, hogy mesterünk, Jókai Mór minden este gyertyát gyújtott az aradi 13 vértanú emlékének – nagyon helyesen –, és utána letérdepelt az imazsámolyára és imádkozott a császár és király egészségéért. Maga a tudathasadás.” Írta F. András, mire S. Kati így válaszolt: „Én ezt nem tekintem tudathasadásnak! Valószínűleg hosszú életének vége felé, mikor már az udvar is őt ünnepelte, fért meg lelkében egymás mellett az aradi vértanúk emlékének ápolása, az imával, a császárért, a királyért. Abban az időben történt ez, mikor egy polgárosodó, virágkorát élő Budapesten Jókait pl. a Királyi Magyar Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává választották. Nem vagyok történész, nem is értek a történelemhez, de azt gondolom, az ellentmondásos félmegoldásokkal való próbálkozás természetes. Hiszen a kor, amelyben Jókai élt, és amelyben mi élünk most, vagyis minden kor: ellentmondásos.”

Az öreg Jókainak a királyhoz és a királynőhöz fűződő, ellentmondásos érzelmeiről szól az egyik kötetbeli írásom (Az udvari költő). Mikszáth szerint (Jókai Mór élete és kora) Jókai 1867 nyarán, a koronázási ünnepségek tiszteletére rendezett fogadáson találkozott először a királynővel. Erzsébet szólította meg az írót, s „éppen folyó regénye”, a Szerelem bolondjai felől érdeklődött: hosszú lesz-e még, és mikor jelenik meg önálló kötetben is? Jókai, akit igen meghatott ez a „nyájasság”, kérte a királynőt, ha műve könyv alakban is megjelenik, személyesen nyújthassa át. Az engedélyt megkapta, s a találkozóra rövidesen sor is került. „A felséges asszony felette szíves volt hozzá, több mint egy félóráig beszélgetett vele, megmutatta neki kis, kézen ülő leánykáját, Mária Valériát, s megbiztatta, hogy vegye ő is a karjaira.” Ez megtörtént, ami atyai (vagy inkább nagyatyai) érzéseket ébresztett az íróban.

Mikszáth írja: „mint ahogy a napfény kicsalja a földből a mélyen benne rejlő csírákat”, a leereszkedő királyi kegyesség is előhívta Jókai „hiperlojalitását”, ami végső soron valószínűleg a királynő iránt érzett plátói szerelmében gyökerezik. Mindenesetre, ha korábbi írásait, például a 1849. április 14-én, a trónfosztás napján megjelent publicisztikáját vagy „a magyar függetlenségi harc hőskölteményét”, A kőszívű ember fiait összevetjük a királyi családról írt későbbi hőskölteményeivel, szembetűnő az ellentmondás. Nyilván Jókai is érezte ezt, de azt is tapasztalta, hogy a népszerűség, ami számára éltető közeg volt, s a legfelső körök jóindulata, ami nélkül nemcsak az írói életmű nem épült tovább, de például Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben 24 kötete sem készülhetett volna el; egyszóval önmítosz-építésre szükség van, s ennek leghatékonyabb eszköze, ha önmagunkat egy-egy fontos személy (vagy éppen a Legfontosabb Személyek) alakjával fonjuk össze.

Ez a regényes és színpadias kor, amely a forradalom és a szabadságharc után következett, s jórészt a bukott forradalom nimbuszára alapozódott, sokak szerint nem 1900. december 31-én ért véget, hanem 1914. június 28-án, a szarajevói pisztolylövéssel. Én is így gondolom, a háborúval már más, sokkal véresebb csapdák következtek. Még egy nagyon fontos könyvet kell megemlítenem, amely szemléletével nagy hatást gyakorolt rám: Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját (Erdélyi történet. I-III). Monumentális mű. Éppen, mint Tolsztoj Háború és békéje. Bánffy is azt írta meg, hogyan kapcsolódik egymáshoz magánélet és politika, sors, szenvedély, történelem. Hogy „mindenki szem a láncban”. Hogy megállíthatatlanul sodródunk a világháborúba…

A harmincas évek végén, mikor Bánffy újra érzékelte ugyanezt a veszélyt, mint korábban, az 1910-es években, így ír a regény megírásának motívumairól. ,,Regénytrilógiámat belső kapcsolatból kellett megírnom. Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni a bűnöket, amik odavezettek…Senki sem mondta: ’ezen az úton többé ne járj!’ Senki sem hívta föl nemzetünk figyelmét arra, hogy önmagát is nevelnie kell…össze kell fogjon végre, az igaz erkölcsi egységet alakítva ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útjain és ismét maszlagot szívjon magába vezércikkekből, szónoklatokból – önámító bókokat, csupa csillogó frázist.”

A nagy Hermite pillantása

(2012. március 29.)

Tegnap a jégbüfé előtt találkoztam Gy. B-vel. Eddig az volt a tapasztalatom, ha két irodalmár találkozik, akkor biztos, hogy rövid idő múltán az SZJA-ról beszélnek. Akik fiukról, lányokról, szerelemről, azok a kreatív menedzserek. Talán az élénk tavaszra való tekintettel most másként alakult. B. szakított J-vel. Minden megszakad, romlik, múlik, nagyon fáj, mondja B. Én Ottlikot idézem: “Minden megszakad, félbemarad, tépné ki magát belőlünk. Hát fordítsd el a fejedet!” Az ablaktáblák mögött, mint egy akváriumban, elmosódott arcú emberek eszegetnek. Csak egyetlen tányérról világít valami eszméletlenül élénk rózsaszín süti. Süt a nap. Gy. B-n szép borjúbőr pilótadzseki. Szóvá is teszem. Ennek örül. Aztán gyorsan elköszönök, mert jön a 7E. Otthon elolvasom A nagy Hermite pillantását, a Liget 1997-es körkérdésére válaszolva írtam. Elhatározom, ezt is fölteszem a honlapomra. (Lehet, hogy csak akkor fogok megnyugodni, ha lassan mindent fölteszek?)

 *

Századvég, ezredvég, visszaszámlálás? – sorolhatnám mások észrevételeit: hogy a 19. század talán nem is 1900. december 31-én ért véget, hanem 1914. június 28-án, a szarajevói pisztolylövéssel; hogy a 20. század már régen elhamvadt a második világháború poklaiban, s amit most élünk, az már csak az emberiség “végjátéka”, de megvallom, ezek a konstrukciók (századvég, ezredvég, végjáték) nekem nem jelentenek semmit, nincs miért (és mihez képest) visszaszámolnom. (Nemcsak a keresztény naptár, hanem a zsidó vagy az arab időszámítást szerint is visszaszámolhatnánk. Erről is lehetne értekezni.) Mindenesetre valami értelmiségi fontoskodást érzek ezekben a fölfokozott századvégi, ezredvégi hangulatjelentésekben. Nem hiszem, hogy valami újat is hozzá tudnék tenni Szodoma bűneinek az írástudók szövegeiben olvasható, több ezer éves, ma is pontos és aktuális leírásához, a gazdagok kegyetlenségéhez, önzéséhez, a szegények kiszolgáltatottságához, nyomorához, a koldusok amputált végtagjaihoz, sebeihez, az ünnepeken burjánzó pornográfiához, vagy a városokat elpusztító  kénköves (savas?) eső apokaliptikus képéhez. Lehet, hogy Szodomának és Gomorának újra és újra el kell pusztulnia, mert az Úr olyan mélyre plántálta az emberbe a másik elpusztításának ösztönét, hogy mindjárt az első gyermek, Káin testvérgyilkos lesz. A próféták átkai még sohasem segítettek az emberiségen, hiszen a világvégi jövendölésekből áradó kénes düh kioltja a ráismerés, az együttérzés, a tettvágy örömét, szorongással tölt el, megfojtja az érzelmek utolsó csíráit, megöli a szeretetet, eltávolít önmagam és a másik megismerésének vágyától. Szodoma és Gomora pusztulásának attraktív történetéből engem pillanatnyilag nem az Úrral alkudozó, öreg, érzelgős Ábrahám érdekel, aki éppen késői gyermeke, Izsák születése hírének örvendezik (lesz ebből még elég baja), nem is az “unokaöccs”, a hűséges Lót előírásszerű  menekülése, nem a szöveg, hanem a rés, a hallgatás sűrű szövete, Idith, a feleség, aki az Úr tilalma ellenére hátrafordult, hogy lássa, lányai követik-e; ha valami, hát ez a visszafordulás, vagy inkább odafordulás izgat, a nő, aki a “végső” pillanatban szembenézett a pusztulással, de tapasztalatait már nem tudta elmondani.

Anyám népes, vidéki kereskedőcsaládban nőtt fel, szülei nemcsak minőségi textiláruért jártak Pestre, de opera- és színházbérletük is volt. A lányok Arany Jánoson, Petőfi Sándoron, Thomas Mannon nevelkedtek. Néhány könyv maradt utánuk, amelyeknek első oldalán ott a családi ex libris. A családból senki sem élte túl a szóban forgó század poklait. Ügyetlen kézzel metszett, összetartozó nevek egy márványlapon, alatta rozsdás konzervdobozban néhány szál művirág. Csak anyám kishúga halt meg “természetes” halállal, ő 16 éves korában, valószínűleg orvosi műhiba folytán, vakbélgyulladásban hunyt el, neki legalább még megadhatták a végtisztességet és “rendes” földsír jutott. Anyám menekült meg egyedül a családból, úgy, hogy feleségül ment apámhoz, aki magával vitte Zalaegerszegre, ahol századparancsnokként szolgált. Sokkal később egy apám századába beosztott zsidó munkaszolgálatos levelet írt  nekem, amelyből megtudtam, többen is sejtették, miért ült a századparancsnok úr felesége naphosszat az udvaron, az orgonabokrok alatt, simogatta a vizsla nyakát, nézte az eget, és csak sírt, csak sírt, vigasztalhatatlanul. Anyám örökre eltemette magában az emlékeit, anyai nagyszüleimről még fénykép sem maradt, talán elégették, feledni kellett, nem feldolgozni, apám így gondolta jónak. Amikor én 1946-ban megszülettem, akkora már szorosra zárult anyám “múltja” körül a hallgatás szarkofágja; a Zichy-ligetben, ahol a babakocsit tologatta, tavasszal teleültették a gruppokat árvácskával, sütött a nap, mintha csak újra lehetett volna kezdeni a boldog békeidőket, vasárnap délelőttönként a szaletliben a helyőrség  katonazenekara adott koncertet.

Anyám, talán hogy újra megvethesse a lábát a világban, nagy családot akart, de ez nem sikerült, valószínűleg a történelem kissé földúlta a szervezetét. Gyógyszerésznek készült, de ezt apám nem engedte, majd ő eltartja, mondta; apám viszont, aki antropológusnak készült, éppen azért fordított hátat a tudománynak, hogy eltarthassa a családját. 1937-ben, a városi strandon ismerkedtek meg, anyám 17 éves volt, imádta a vizet és a napot, minden nyáron csokoládébarnára sült, kiválóan úszott, teniszezett, betegség miatt még egyetlen napot sem mulasztott a gimnáziumból. Apám tíz évvel volt idősebb, ő is egészséges, alacsony, víg kedélyű férfi, kerekfejű, iparos ősök leszármazottja, fekete gyapjú fürdőtrikót, aranykeretes szemüveget viselt, úszni ugyan nem tudott, viszont már hírnevet szerzett szakmájában, ő vezette a fehérvári királysírok feltárást. A háború után anyám álmaival visszahúzódott az irodalomba, a Buddenbrook házat például betéve tudta. Hátrált, egyre csak hátrált a szűkülő lehetőségek szorításában, mégis igyekezett harmonikus, “polgári” életet élni. Azt vallotta, ha az embert életben hagyják, többnyire életben is szokott maradni. Sok barátnője volt, ebéd után a törökösen főzött feketekávéhoz elszívott egy cigarettát, szeretett táncolni, kártyázni, színházba járni, szerette a tükröket, a cukrászdákat, a franciakrémest, nyári estéken a sört. Amikor azonban apámat kirúgták az iskolából, ahol tanított (valószínűleg egyszerű női irigység, vagy inkább féltékenység lappangott a háttérben), anyám szervezetében hirtelen megbomlott az idő törékeny egyensúlya, hiába kérlelte apám, nem tudott “beletörődni”, ebbe már nem, évekig küzdött az elégtételért, de csak homályos ígéreteket kapott, végül el kellett költöznünk Székesfehérvárról. Pesten soha nem tudott igazán megszokni. Altatókon, nyugtatókon élt. Ötvenhét éves korában, miután nyáron eljutott Görögországba, ahová egész életében vágyott, ősszel, néhány hónap alatt, iszonyatos kínok között, az ostoba, képmutató “egészségügyi színjátékban” magára hagyottan, májrákban halt meg. (Szobatársaitól tudom, hogy a kórházban éjjel kettőkor utolsó szavával az apámat hívta, de még a nővér sem került elő.)

Nincs az rendben, ha egy meglett férfiember, mikor a múló idő titkain: az ősök egymásra rétegződő sorsán kezd el merengeni, akkor – már jóval túl a leadási határidőn – írás helyett naphosszat itatja csak az egeret a képernyő előtt. Talán túl korán kiszakadtam a családból. Szokásos “irodalmi lázadás” volt: szembefordulás és pánikszerű menekülés. Lázadás és beletörődés. Lázas nyugtalanság, hadakozás magammal, szüleimmel, szerelmeimmel, barátaimmal, majd hirtelen visszavonulás, iszkolás. “Nem az események fontosak, hanem a szemlélet – írtam 1977. január 5-én. – A szemlélet (mint optika) változtatása. A beszűkülés, a hátrálás: halál. Nyitni kell. Nem az életünk szereplőit és tárgyait kell kicserélnünk, hanem a nézőponton változtatni.” Sohasem tudtam a nézőponton változtatni, nem volt türelmem, többnyire egyetlen elszánt gesztussal metszettem ki magamat családból, szerelmekből, barátságokból. Hogy mindig tiszta lappal kezdhessek. Merev, mondhatni irodalmi formák között hányódtam. Egyszer, még az özönvíz előtt, egy “régimódi” kis könyvben – kissé fennkölten – azt írtam magamról, “szerettem a mesterembereket, akik az alaktalan anyagból formát és rendet teremtenek. Igyekeztem megfejteni titkukat, hittem, ezzel magamat is pontosabban megismerhetem. Lehet, hogy éppen példájuk nyomán értettem meg: mai mozdulataink és mondataink igazi értelmét csak úgy tárhatjuk fel, ha a történelem és az emberi természet legrejtettebb zugaiba is bemerészkedünk. Egyre hátráltam.” Akkor már évek óta egy nagycsalád (nemzetség?) a mítoszok időtlen ködébe vesző krónikáját akartam kibontani saját korom beomló hazugságai alól. Az álmodozó kísérletek türelemre szoktatnak. Később egy másik könyvben, A láthatatlan emberrel viaskodó Gárdonyin élcelődtem megértőn, némi öngúnnyal: “Az újságírás robotja elől menekülő mester életének és művészetének föloldhatatlan ellentmondásait nem tudta vagy nem merte műveiben megjeleníteni, önmaga elől menekülve gyakran történelmi kosztümbe bújt: – Zéta én vagyok! – Gárdonyi kétségbeesett igyekezettel próbálta távol tartani magától saját életét és korát; sorsa a túlhajszolt önigazolás története.”

Karácsony másnapján, koradélután indultunk megszokott útvonalunkon Mátrafüredről Mátraházára. A szürke égből hódara hullott, a kertekben már világítottak a fenyőfákra erősített színes lámpafüzérek. Még alig hagytuk el a falut, amikor a gyalogúton egy kutya csatlakozott hozzánk. Ismerem a kutyákat, ezt úgy szokták csinálni, hogy először csak jönnek az ember mellett, mintha véletlenül nekik is éppen arra lenne dolguk, aztán csak nyomulnak egyre közelebb… Ez nem, ez egy vörös, sunkófejű, karakán kutya volt, nem csinált belőle titkot, hogy velünk tart. Csak az nem volt világos, hogy egy séta erejéig gondolja, vagy végleg. Megfontoltan jött, ha kirándulókkal találkoztunk, bevárt bennünket, hogy nekik is jelezze, együtt vagyunk, ha kutyával, vakkantott néhányat, majd hátranézett, ne féljünk, hiszen láthatjuk, ő erős és szelíd. Meg kell vallanom, hogy társaságában lassan én is erősnek és szelídnek kezdtem érezni magam. Rátértem a ritmikus jógalégzésre (tála jukta), regényterveket forgattam a fejemben. A Gyökeres forrásnál megnéztük, megvan-e még kabalánk: a favályúból kiömlő vízsugár alatt az apró malomkerék, melyet – meglehet – maga a Teremtő faragott még az ősszel friss fűzfából. Megvolt, de a vályú fölött a csőbe belefagyott a víz, így a kerék nem forgott. Visszafelé a kutyának igen jókedve kerekedett, előreszaladt, aztán vissza, de nem volt ebben semmi kajlaság, méltóságából egy jottányit sem engedett. Talán inkább csak erős életörömének adott hangot. Amikor a 24-es főúthoz értünk, leszaladt a kocsiútra, s fölszabadultan, szilajul, mint egy regényhős, kergetni kezdte az autókat. Akkor már láttam, hogy nagyon nagy a baj. Odahívtam magamhoz, és szigorúan ráparancsoltam, most már vége, menjen haza. Meg akartam simogatni, de arra nem tartott igényt. Tartózkodó kutya volt. Alattomosan beosontunk előle az étterembe. A jégvirágos ablakon keresztül láttuk, egy ideig még ott ült az étterem előtt és várt. Kérdeztük a vendéglőstől, hogy ismeri-e ezt kutyát, de azt mondta, ő nem tudja megkülönböztetni őket, hiszen alkonyatkor minden kutya egyforma.

Hazafelé megeredt a hó. A mátrai őzek is, mintha megbolondultak volna, sorra kiugráltak az országútra a kocsi elé. A meteorológusok szerint mozgalmas, frontjárta éjszaka volt. Itthon telefonüzenet várt: Karácsony első napján, éjszaka meghalt a nagynéném. Alacsony, madárcsontú, vézna kis nő volt, nem adatott neki se férj, se gyerek, rajongva szeretette az Urat, apáca akart lenni, de valami főbenjáró bűnt követett el, s eltávolították a veszprémi zárdából, engem a gyerekének vagy inkább urának fogadott, órákig trappolt a havas utcán szánkóm elé fogva, mint egy hűséges, önfeláldozó lovacska. Az utóbbi időben már nem látogattam a szociális otthonban, ahol életének utolsó éveit tengette, nem bírtam elviselni a bűzt, a leépülést, a pusztulást. Amikor utoljára nála jártam, már nem ismert meg. Egyre csak az anyját hívta.

Uram, láthatod, így romlik, pusztul Szodoma, miattad, miattam, lassan, visszavonhatatlanul – mondogattam az ablak előtt hajnalig a süket és vak hóesésnek.

“Minden megszakad, félbemarad, tépné ki magát belőlünk – írja Ottlik. – Hát fordítsd el a fejedet. Forduljunk el. Amikor a valóság széttépi folytonosságodat, iszonyattal és elborzadva fordítsd el tekintetedet a nagy Hermite bátorságával. De a Gianicolo fölött csak a valószínűtlen augusztusi hold nézett vissza rád. Nézte közönyösen Rómát – az újat, meg a réginek gyér, szétszórt kis csonk maradék köveit a kisarjadt fűben ott túl a Garibaldi-hídon, amit látott épülni annak idején –, nézett bennünket, nézte tovább a világot, iszonyat, unalom és várakozás nélkül.”

Igen, talán abban a mozdulatban, a félre- vagy inkább odafordulásban rejlik a titok, ahogy az ember a hold képében önmaga tekintetével szembesül, Idith mítoszában, a nagy Hermite elliptikus függvényelméletében, a mondatokban, amelyek nem értelmeznek, hanem ábrázolnak, amelyek visszaállítják a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemények eredtek, hogy mindig újra elölről kezdhessük a világot; a titok ott van az ámulatban, a félelemben, a vonzódásban és a visszarettenésben, a meghátrálásban és a kíváncsiságban, a vakmerő kalandvágyban és a biztonságos különlétben, a gyanakvásban és az elragadtatásban, az augusztusi hold kerek képében, a süket és vak hóesésben, egy pillantásban, amely iszonyat, unalom és várakozás nélkül tekint ránk.

 

Az ember veszélyes baktérium

(2012. március 18.)

1999 őszén Mátyus Aliz, a Magyar Művelődési Intézet folyóiratának főszerkesztője felkért, állítsak össze egy természettudományokkal foglalkozó különszámot. Az ötletet az adta, hogy abban az évben a Magyar Természettudományi Társulat és a TIT Stúdió Egyesület vitát rendezett Földünk jövője címmel. A felkérés kapóra jött, hiszen Szikora Katalinnal akkor már hónapok óta egy környezetvédelmi folyóirat szellemi hátországának kimunkálásán dolgoztunk. Olyanokkal beszélgettünk, akik markáns véleményt fogalmaztak meg természetről, társadalomról, „az emberi és az állati jelenségről”; Földünkről, és benne az emberiség jövőjéről. Jártunk – a többi között – az etológia tudós  professzoránál, egy Hemingway hőséhez hasonlatos öreg, bölcs tiszai halásznál, a népszerű Vízipók-csodapók meséket író hidrobiológusnál, a nemzetközi hírű szívsebésznél, az organikus építészeti iskola jeles képviselőjénél, a régiók tudós szakemberénél, valamint a mesterséges intelligencia, az informatika neves kutatójánál. Az összeállítás a Szín 1999. decemberi számában jelent meg.

Most, műveim bibliográfiájának összeállításakor akadt a kezembe ez a szám. Újraolvastam az interjúkat, melyeket Szikora Katalinnal együtt készítettem. Beszélgetőtársaink közül sokan már nem élnek, de gondolataik talán még élőbbek, mint amikor az interjúk készültek. A Zöldágból (ezt a nevet adtuk tervezett környezetvédelmi folyóiratunknak) akkor nem lett semmi. Szikora Kati szerint túl korán jött az ötlet. Talán még most sem késő? – teszem én hozzá. Tudomásom szerint azóta sincs tudományos igényű, mégis olvasmányos, izgalmas, érdekes, a lobbiérdekeken túlmutató környezetvédelmi  lap.

Mivel a lapszámból égen és földön összesen két példányt találtam, egyik a sajátom, a másik a Magyar Művelődési Intézet könyvtárában található, úgy gondoltam, fölteszem a honlapomra. Talán lesz, aki szívesen (újra)olvassa. (Szín, 1999/6.)

Megszámláltattál…

(2012. március 8.)

„Pártonkívüli szerepét, mely szerint nem azonosítja magát senkivel, ha­nem mindenről maga alkot véleményt, ezt is kezdte rossznak találni, azt a szenvtelen tárgyilagosságot, melyre annyira tartott képviselősége első hónapjaiban. Jobb volna valahová tartozni! – gondolta. –  Válasz­tani vezért és aztán azt követni tüskön-bokron, nem tépelődni folytan és minden körben idegennek lenni. Ez a különállás értelmetlen és hiá­bavaló kezdő embernél. Ez mind világosabb lett előtte ezekben a na­pokban. Akármilyen színezetű képviselőkkel próbált vitatkozni, min­dig csak a pártjuk hivatalos nyilatkozatait állították vele szembe, azt az érvelést, amely lapjaikban már százszor megjelent és ha valami inci­densről beszélgetni akartak, akármilyen kicsi és mellékes dolog volt is, elvonultak tőle, nagyon vigyázva, hogy ő ne hallhasson egyetlen szót is. Nyilván kémnek tartotta mindenik oldal, Tiszáék, Apponyiék, vagy Andrássyék, kémnek, akitől óvakodni kell. – És ez természetes, ment az, aki méltányosságra törekszik, aki a túloldal álláspontját is megpró­bálja érteni, az politikai harcban használhatatlan ember, aki már azért is gyanús, mert az ellenérvek jogosságát is számba veszi. Az „audiatur et altéra pars” (hallgattassék meg a másik fél is) nem politikai jelszó. Mindenki higgyen a saját kizárólagos igazában, az ellenpártit pedig találja mindenben hibásnak. Ez az a parlamenti elv, melyet néha ritkán ideig-óráig föl lehet függeszteni, de mely az alapja minden nyilvános ténykedésnek.” (Bánffy Miklós: Megszámláltattál… Bp. Helikon, 1982. 342. p.)

A regény főhőse, Abády Bálint képviselő elmélkedik ekként a magyar parlamentben, miután éppen az egyik erdélyi képviselővel beszélgetett a folyosón, s ezt látván, egy másik, buzgó nemzetvédő képviselőtársa megszólítja: te ezekkel az oláhokkal trafikálsz, kérlekszépen… Az 1905-1906-os nagy parlamenti válság idején járunk, néhány hónappal a „darabontkormány” megalakulása előtt.

Már hetek óta Bánffy Miklós regény-trilógiáját olvasom (Megszámláltattál – És híjával találtattál – Darabokra szaggattatol). Eszembe sincs történelmi párhuzamokat keresni. Nem is lehet. Mert a regény maga az idő, a történelem, a kor. A MI KORUNK. Torokszorító.

Bánffy Miklóssal persze, ahogy kell, jól elbánt az irodalomtörténet. Legterjedelmesebb irodalomtörténeti munkáink is csupán néhány sorban említik, olvasni pedig, ebből következően, egyáltalán nem olvassák. Bánffy nem kellett sem az arisztokratáknak, sem a polgári demokratáknak. Arisztokratának túlságosan is polgár, polgárnak meg arisztokrata. Szóval, éppen ott van, ahol egy nagy írónak a legjobb helye: két szék között a pad alatt.

A Megszámláltattál… monumentális mű. Éppen, mint Tolsztoj Háború és békéje. Bánffy is azt írta meg, hogyan kapcsolódik egymáshoz magánélet és politika, sors, szenvedély, történelem. Hogy „mindenki szem a láncban”. Hogy megállíthatatlanul sodródunk bele a világháborúba.

Bánffy megrögzött pacifista. Nevéhez fűződik, hogy 1916-ban, amikor Ferenc József meghalt, IV. Károly koronázását háborúellenes tüntetéssé változtatta. Ő rendezte ugyanis a magyar koronázási ünnepséget és a díszmagyarba öltözött urak után a menetbe felvonultatta a háború rokkant katonáit: mankóval járó sántákat, karjukat vesztett bénákat, kézen fogva vezetett vakokat. Koronázási díszmenet ilyen meghökkenést, ilyen szorongató hangulatot talán még nem keltett soha. Bánffyt azonnali hatállyal felmentették az udvarmesterségtől, rossz hírbe került az egész úri világ szemében. Nem bánta, hazament az ősi kastélyba, Bonchidára, amelynek családi könyvtára vetekedett a legnagyobb közgyűjteményekkel. Ott írta a Megszámláltattál-t is. Szigorúan gyertyafénynél, mert a villanyt soha sem vezettette be.

A harmincas évek végén, mikor újra érzékelte ugyanezt a veszélyt, mint korábban az 1910-es években, így ír a regény megírásának motívumairól.

,,Regénytrilógiámat belső kapcsolatból kellett megírnom. Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni a bűnöket, amik odavezettek…Senki sem mondta: ’ezen az úton többé ne járj!’ Senki sem hívta föl nemzetünk figyelmét arra, hogy önmagát is nevelnie kell…össze kell fogjon végre, az igaz erkölcsi egységet alakítva ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útjain és ismét maszlagot szívjon magába vezércikkekből, szónoklatokból – önámító bókokat, csupa csillogó frázist.”

Bánffy Miklós: Erdélyi történet c. trilógiáját mindenenkinek el kellene olvasnia, aki meg akarja érteni, mi is történik ma körülöttünk.