(2012. április 19.)

Még az is lehet, hogy kiadják a Függőleges veszedelmeket. Igaz, előbb pályázatot is nyerni kellene vele. Mindenesetre, a kiadó kérésére megváltoztattam a kötet címét. Így hangzana: Történelmünk csapdái (1849-1914), vagy talán így: Történelmünk körkörös csapdái.

A kiadó kedves szerkesztője azt is kérte, készítsek bibliográfiai tájékoztatót a felhasznált irodalomról. Körülraktam hát magam egy halom könyvvel, elővettem a régi jegyzeteimet, és hosszú sétákat tettem a Gellért hegyen. Ez lett belőle…

 Irodalmi tájékoztató
(bevezetés)

Szabó Dezsőtől Bibón keresztül Illyés Gyuláig sokan feltették már a kérdést, mi a magyar, ki a magyar, s hol rontottuk el. Engem, őszintén szólva, kevésbé izgatnak az ilyen széles ívű, ideologikus kérdések. “Olyan vonalakra van szükségünk, melyeket nem húzhatunk meg határozott szabály szerint, csak ponttól pontig”, írja Dürer. Ezek az írások, szándékom szerint, ilyen ponttól pontig rajzolt vonalak, metszetek, amelyekben – talán – felismerhetjük néhány jellegzetes vonásunkat.

Történelmünk ismétlődő, körkörös csapdáit a forradalom és szabadságharc bukása utáni időszaktól kezdtem el föltérképezni. Magyarország romlását Szekfű Gyula Trianontól származtatja (Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. ÁKV-Maecenas, Budapest, 1989.), Bibó az 1867-es kiegyezéstől (Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. Válogatott tanulmányok, harmadik kötet. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986.) Szekfű a „megcsonkított ország”, a Trianon-sokk következményének tartja, hogy a nemzeti érzés eltorzult, s egyre inkább a külsőségek felé tolódott. Az úri gondolkodás megmerevedett, főként tekintély-elvűségben (katolicizmus, neobarokk, antiliberalizmus) nyilvánult meg. Az egyre erősödő dzsentri magatartást pedig igazi magyar átoknak tartotta (elzárkózás, bűnbak-képzés, mindig az idegenek, a bevándorlók, a nemzetiségek kárhoztatása). Pató Pál úr semmit sem csinált, csak naphosszat pipázva búsongott a régi dicsőség fölött, de azért az élelmes zsidó se csináljon semmit… Pontosan kifejezi ezt a mentalitást a magyar közmondás: “ha az enyém megdöglött, dögöljön meg a szomszéd tehene is”.

Bibó az eltorzult magyar alkatról gondolkodva, érezhetően kárhoztatta a kiegyezés békés útját. Várta a forradalmat 56-ban is, biztos 1990-ben is várta volna. Ebben éppenséggel igaza lehet, talán azért is sikeredett ilyen felemásra a rendszerváltás, mert annyira kívülről-fölülről jött. Bibó azt írja, hogy az embereknek meg kell élniük, hogy a saját kezükbe veszik a sorsukat. Viszont azt is tudjuk, a forradalmak mennyi felesleges vérontással, szenvedéssel, igazságtalansággal járnak együtt. Nemrég olvastam az angol történész, Simon Schama könyvét a francia forradalomról (Schama, Simon: Polgártársak: a francia forradalom krónikája. Budapest, Európa, 2001.) Tanulságos olvasmány. A legnagyobb tanulsága az, hogy a rengeteg vér, könny, és szenvedés tökéletesen felesleges volt. A késői monarchia, amelyet elsöpört a forradalom, sokkal modernebb államot akart megvalósítani, mint a “forradalmi kormányok”. Persze, van amikor vér, könny, és szenvedés nem spórolható meg, abban a helyzetben Churchill sem ígérhetett mást.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha az 1867-es kiegyezést az 1956 utáni, kádári konszolidációval vetjük egybe. Mindkét esetben kiegyeztünk a gyilkossal, Ferenc Józsefből később, kedélyesen, Ferenc Jóska, Kádárból – Kádár apánk lett. Az ország elindult a gazdasági fejlődés út-ján (ahogy Kádár jellegzetes hanghordozással mondogatta), viszont mennyi fölösleges energiát emésztett fel a kiegyezés utáni közjogi viták „taposómalma”, mennyi morális kárt okozott a kádári konszolidáció „gulyáskommunizmusa”. Utóbbiról hiteles képet rajzol könyvében György Péter. (György Péter: Apám helyett. Magvető Kiadó, Budapest, 2011.)

Honlapomon tanulságos blog-vitát folytattunk nemzeti tudathasadásainkról. „Ebben az álszent, semmilyen igazságot nem képviselő, egyszerre elnyomóként gyűlölt és fejlettebbként tisztelt Habsburg birodalomban modernizálódtunk, szükségszerűen felemásan és töredezett formákban. Beteg volt az egész helyzet. Ugye köztudott, hogy mesterünk, Jókai Mór minden este gyertyát gyújtott az aradi 13 vértanú emlékének – nagyon helyesen –, és utána letérdepelt az imazsámolyára és imádkozott a császár és király egészségéért. Maga a tudathasadás.” Írta F. András, mire S. Kati így válaszolt: „Én ezt nem tekintem tudathasadásnak! Valószínűleg hosszú életének vége felé, mikor már az udvar is őt ünnepelte, fért meg lelkében egymás mellett az aradi vértanúk emlékének ápolása, az imával, a császárért, a királyért. Abban az időben történt ez, mikor egy polgárosodó, virágkorát élő Budapesten Jókait pl. a Királyi Magyar Tudományegyetem tiszteletbeli doktorává választották. Nem vagyok történész, nem is értek a történelemhez, de azt gondolom, az ellentmondásos félmegoldásokkal való próbálkozás természetes. Hiszen a kor, amelyben Jókai élt, és amelyben mi élünk most, vagyis minden kor: ellentmondásos.”

Az öreg Jókainak a királyhoz és a királynőhöz fűződő, ellentmondásos érzelmeiről szól az egyik kötetbeli írásom (Az udvari költő). Mikszáth szerint (Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982.) Jókai 1867 nyarán, a koronázási ünnepségek tiszteletére rendezett fogadáson találkozott először a királynővel. Erzsébet szólította meg az írót, s „éppen folyó regénye”, a Szerelem bolondjai felől érdeklődött: hosszú lesz-e még, és mikor jelenik meg önálló kötetben is? Jókai, akit igen meghatott ez a „nyájasság”, kérte a királynőt, ha műve könyv alakban is megjelenik, személyesen nyújthassa át. Az engedélyt megkapta, s a találkozóra rövidesen sor is került. „A felséges asszony felette szíves volt hozzá, több mint egy félóráig beszélgetett vele, megmutatta neki kis, kézen ülő leánykáját, Mária Valériát, s megbiztatta, hogy vegye ő is a karjaira.” Ez megtörtént, ami atyai (vagy inkább nagyatyai) érzéseket ébresztett az íróban.

Mikszáth írja: „mint ahogy a napfény kicsalja a földből a mélyen benne rejlő csírákat”, a leereszkedő királyi kegyesség is előhívta Jókai „hiperlojalitását”, ami végső soron valószínűleg a királynő iránt érzett plátói szerelmében gyökerezik. Mindenesetre, ha korábbi írásait, például a 1849. április 14-én, a trónfosztás napján megjelent publicisztikáját vagy „a magyar függetlenségi harc hőskölteményét”, A kőszívű ember fiait összevetjük a királyi családról írt későbbi hőskölteményeivel, szembetűnő az ellentmondás. Nyilván Jókai is érezte ezt, de azt is tapasztalta, hogy a népszerűség, ami számára éltető közeg volt, s a legfelső körök jóindulata, ami nélkül nemcsak az írói életmű nem épült tovább, de például Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képekben 24 kötete sem készülhetett volna el; egyszóval önmítosz-építésre szükség van, s ennek leghatékonyabb eszköze, ha önmagunkat egy-egy fontos személy (vagy éppen a Legfontosabb Személyek) alakjával fonjuk össze.

Ez a regényes és színpadias kor, amely a forradalom és a szabadságharc után következett, s jórészt a bukott forradalom nimbuszára alapozódott, sokak szerint nem 1900. december 31-én ért véget, hanem 1914. június 28-án, a szarajevói pisztolylövéssel. Én is így gondolom, a háborúval már más, sokkal véresebb csapdák következtek. Még egy nagyon fontos könyvet kell megemlítenem, amely szemléletével nagy hatást gyakorolt rám: Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját (Bánffy Miklós: Erdélyi történet. I-III. Kolozsvár, Polis, 2011.) Monumentális mű. Éppen, mint Tolsztoj Háború és békéje. Bánffy is azt írta meg, hogyan kapcsolódik egymáshoz magánélet és politika, sors, szenvedély, történelem. Hogy „mindenki szem a láncban”. Hogy megállíthatatlanul sodródunk a világháborúba…

A harmincas évek végén, mikor Bánffy újra érzékelte ugyanezt a veszélyt, mint korábban, az 1910-es években, így ír a regény megírásának motívumairól. ,,Regénytrilógiámat belső kapcsolatból kellett megírnom. Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni a bűnöket, amik odavezettek…Senki sem mondta: ’ezen az úton többé ne járj!’ Senki sem hívta föl nemzetünk figyelmét arra, hogy önmagát is nevelnie kell…össze kell fogjon végre, az igaz erkölcsi egységet alakítva ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útjain és ismét maszlagot szívjon magába vezércikkekből, szónoklatokból – önámító bókokat, csupa csillogó frázist.”

(2012. március 29.)

Tegnap a jégbüfé előtt találkoztam Gy. B-vel. Eddig az volt a tapasztalatom, ha két irodalmár találkozik, akkor biztos, hogy rövid idő múltán az SZJA-ról beszélnek. Akik fiukról, lányokról, szerelemről, azok a kreatív menedzserek. Talán az élénk tavaszra való tekintettel most másként alakult. B. szakított J-vel. Minden megszakad, romlik, múlik, nagyon fáj, mondja B. Én Ottlikot idézem: “Minden megszakad, félbemarad, tépné ki magát belőlünk. Hát fordítsd el a fejedet!” Az ablaktáblák mögött, mint egy akváriumban, elmosódott arcú emberek eszegetnek. Csak egyetlen tányérról világít valami eszméletlenül élénk rózsaszín süti. Süt a nap. Gy. B-n szép borjúbőr pilótadzseki. Szóvá is teszem. Ennek örül. Aztán gyorsan elköszönök, mert jön a 7E. Otthon elolvasom A nagy Hermite pillantását, a Liget 1997-es körkérdésére válaszolva írtam. Elhatározom, ezt is fölteszem a honlapomra. (Lehet, hogy csak akkor fogok megnyugodni, ha lassan mindent fölteszek?)

 *

Századvég, ezredvég, visszaszámlálás? – sorolhatnám mások észrevételeit: hogy a 19. század talán nem is 1900. december 31-én ért véget, hanem 1914. június 28-án, a szarajevói pisztolylövéssel; hogy a 20. század már régen elhamvadt a második világháború poklaiban, s amit most élünk, az már csak az emberiség “végjátéka”, de megvallom, ezek a konstrukciók (századvég, ezredvég, végjáték) nekem nem jelentenek semmit, nincs miért (és mihez képest) visszaszámolnom. (Nemcsak a keresztény naptár, hanem a zsidó vagy az arab időszámítást szerint is visszaszámolhatnánk. Erről is lehetne értekezni.) Mindenesetre valami értelmiségi fontoskodást érzek ezekben a fölfokozott századvégi, ezredvégi hangulatjelentésekben. Nem hiszem, hogy valami újat is hozzá tudnék tenni Szodoma bűneinek az írástudók szövegeiben olvasható, több ezer éves, ma is pontos és aktuális leírásához, a gazdagok kegyetlenségéhez, önzéséhez, a szegények kiszolgáltatottságához, nyomorához, a koldusok amputált végtagjaihoz, sebeihez, az ünnepeken burjánzó pornográfiához, vagy a városokat elpusztító  kénköves (savas?) eső apokaliptikus képéhez. Lehet, hogy Szodomának és Gomorának újra és újra el kell pusztulnia, mert az Úr olyan mélyre plántálta az emberbe a másik elpusztításának ösztönét, hogy mindjárt az első gyermek, Káin testvérgyilkos lesz. A próféták átkai még sohasem segítettek az emberiségen, hiszen a világvégi jövendölésekből áradó kénes düh kioltja a ráismerés, az együttérzés, a tettvágy örömét, szorongással tölt el, megfojtja az érzelmek utolsó csíráit, megöli a szeretetet, eltávolít önmagam és a másik megismerésének vágyától. Szodoma és Gomora pusztulásának attraktív történetéből engem pillanatnyilag nem az Úrral alkudozó, öreg, érzelgős Ábrahám érdekel, aki éppen késői gyermeke, Izsák születése hírének örvendezik (lesz ebből még elég baja), nem is az “unokaöccs”, a hűséges Lót előírásszerű  menekülése, nem a szöveg, hanem a rés, a hallgatás sűrű szövete, Idith, a feleség, aki az Úr tilalma ellenére hátrafordult, hogy lássa, lányai követik-e; ha valami, hát ez a visszafordulás, vagy inkább odafordulás izgat, a nő, aki a “végső” pillanatban szembenézett a pusztulással, de tapasztalatait már nem tudta elmondani.

Anyám népes, vidéki kereskedőcsaládban nőtt fel, szülei nemcsak minőségi textiláruért jártak Pestre, de opera- és színházbérletük is volt. A lányok Arany Jánoson, Petőfi Sándoron, Thomas Mannon nevelkedtek. Néhány könyv maradt utánuk, amelyeknek első oldalán ott a családi ex libris. A családból senki sem élte túl a szóban forgó század poklait. Ügyetlen kézzel metszett, összetartozó nevek egy márványlapon, alatta rozsdás konzervdobozban néhány szál művirág. Csak anyám kishúga halt meg “természetes” halállal, ő 16 éves korában, valószínűleg orvosi műhiba folytán, vakbélgyulladásban hunyt el, neki legalább még megadhatták a végtisztességet és “rendes” földsír jutott. Anyám menekült meg egyedül a családból, úgy, hogy feleségül ment apámhoz, aki magával vitte Zalaegerszegre, ahol századparancsnokként szolgált. Sokkal később egy apám századába beosztott zsidó munkaszolgálatos levelet írt  nekem, amelyből megtudtam, többen is sejtették, miért ült a századparancsnok úr felesége naphosszat az udvaron, az orgonabokrok alatt, simogatta a vizsla nyakát, nézte az eget, és csak sírt, csak sírt, vigasztalhatatlanul. Anyám örökre eltemette magában az emlékeit, anyai nagyszüleimről még fénykép sem maradt, talán elégették, feledni kellett, nem feldolgozni, apám így gondolta jónak. Amikor én 1946-ban megszülettem, akkora már szorosra zárult anyám “múltja” körül a hallgatás szarkofágja; a Zichy-ligetben, ahol a babakocsit tologatta, tavasszal teleültették a gruppokat árvácskával, sütött a nap, mintha csak újra lehetett volna kezdeni a boldog békeidőket, vasárnap délelőttönként a szaletliben a helyőrség  katonazenekara adott koncertet.

Anyám, talán hogy újra megvethesse a lábát a világban, nagy családot akart, de ez nem sikerült, valószínűleg a történelem kissé földúlta a szervezetét. Gyógyszerésznek készült, de ezt apám nem engedte, majd ő eltartja, mondta; apám viszont, aki antropológusnak készült, éppen azért fordított hátat a tudománynak, hogy eltarthassa a családját. 1937-ben, a városi strandon ismerkedtek meg, anyám 17 éves volt, imádta a vizet és a napot, minden nyáron csokoládébarnára sült, kiválóan úszott, teniszezett, betegség miatt még egyetlen napot sem mulasztott a gimnáziumból. Apám tíz évvel volt idősebb, ő is egészséges, alacsony, víg kedélyű férfi, kerekfejű, iparos ősök leszármazottja, fekete gyapjú fürdőtrikót, aranykeretes szemüveget viselt, úszni ugyan nem tudott, viszont már hírnevet szerzett szakmájában, ő vezette a fehérvári királysírok feltárást. A háború után anyám álmaival visszahúzódott az irodalomba, a Buddenbrook házat például betéve tudta. Hátrált, egyre csak hátrált a szűkülő lehetőségek szorításában, mégis igyekezett harmonikus, “polgári” életet élni. Azt vallotta, ha az embert életben hagyják, többnyire életben is szokott maradni. Sok barátnője volt, ebéd után a törökösen főzött feketekávéhoz elszívott egy cigarettát, szeretett táncolni, kártyázni, színházba járni, szerette a tükröket, a cukrászdákat, a franciakrémest, nyári estéken a sört. Amikor azonban apámat kirúgták az iskolából, ahol tanított (valószínűleg egyszerű női irigység, vagy inkább féltékenység lappangott a háttérben), anyám szervezetében hirtelen megbomlott az idő törékeny egyensúlya, hiába kérlelte apám, nem tudott “beletörődni”, ebbe már nem, évekig küzdött az elégtételért, de csak homályos ígéreteket kapott, végül el kellett költöznünk Székesfehérvárról. Pesten soha nem tudott igazán megszokni. Altatókon, nyugtatókon élt. Ötvenhét éves korában, miután nyáron eljutott Görögországba, ahová egész életében vágyott, ősszel, néhány hónap alatt, iszonyatos kínok között, az ostoba, képmutató “egészségügyi színjátékban” magára hagyottan, májrákban halt meg. (Szobatársaitól tudom, hogy a kórházban éjjel kettőkor utolsó szavával az apámat hívta, de még a nővér sem került elő.)

Nincs az rendben, ha egy meglett férfiember, mikor a múló idő titkain: az ősök egymásra rétegződő sorsán kezd el merengeni, akkor – már jóval túl a leadási határidőn – írás helyett naphosszat itatja csak az egeret a képernyő előtt. Talán túl korán kiszakadtam a családból. Szokásos “irodalmi lázadás” volt: szembefordulás és pánikszerű menekülés. Lázadás és beletörődés. Lázas nyugtalanság, hadakozás magammal, szüleimmel, szerelmeimmel, barátaimmal, majd hirtelen visszavonulás, iszkolás. “Nem az események fontosak, hanem a szemlélet – írtam 1977. január 5-én. – A szemlélet (mint optika) változtatása. A beszűkülés, a hátrálás: halál. Nyitni kell. Nem az életünk szereplőit és tárgyait kell kicserélnünk, hanem a nézőponton változtatni.” Sohasem tudtam a nézőponton változtatni, nem volt türelmem, többnyire egyetlen elszánt gesztussal metszettem ki magamat családból, szerelmekből, barátságokból. Hogy mindig tiszta lappal kezdhessek. Merev, mondhatni irodalmi formák között hányódtam. Egyszer, még az özönvíz előtt, egy “régimódi” kis könyvben – kissé fennkölten – azt írtam magamról, “szerettem a mesterembereket, akik az alaktalan anyagból formát és rendet teremtenek. Igyekeztem megfejteni titkukat, hittem, ezzel magamat is pontosabban megismerhetem. Lehet, hogy éppen példájuk nyomán értettem meg: mai mozdulataink és mondataink igazi értelmét csak úgy tárhatjuk fel, ha a történelem és az emberi természet legrejtettebb zugaiba is bemerészkedünk. Egyre hátráltam.” Akkor már évek óta egy nagycsalád (nemzetség?) a mítoszok időtlen ködébe vesző krónikáját akartam kibontani saját korom beomló hazugságai alól. Az álmodozó kísérletek türelemre szoktatnak. Később egy másik könyvben, A láthatatlan emberrel viaskodó Gárdonyin élcelődtem megértőn, némi öngúnnyal: “Az újságírás robotja elől menekülő mester életének és művészetének föloldhatatlan ellentmondásait nem tudta vagy nem merte műveiben megjeleníteni, önmaga elől menekülve gyakran történelmi kosztümbe bújt: – Zéta én vagyok! – Gárdonyi kétségbeesett igyekezettel próbálta távol tartani magától saját életét és korát; sorsa a túlhajszolt önigazolás története.”

Karácsony másnapján, koradélután indultunk megszokott útvonalunkon Mátrafüredről Mátraházára. A szürke égből hódara hullott, a kertekben már világítottak a fenyőfákra erősített színes lámpafüzérek. Még alig hagytuk el a falut, amikor a gyalogúton egy kutya csatlakozott hozzánk. Ismerem a kutyákat, ezt úgy szokták csinálni, hogy először csak jönnek az ember mellett, mintha véletlenül nekik is éppen arra lenne dolguk, aztán csak nyomulnak egyre közelebb… Ez nem, ez egy vörös, sunkófejű, karakán kutya volt, nem csinált belőle titkot, hogy velünk tart. Csak az nem volt világos, hogy egy séta erejéig gondolja, vagy végleg. Megfontoltan jött, ha kirándulókkal találkoztunk, bevárt bennünket, hogy nekik is jelezze, együtt vagyunk, ha kutyával, vakkantott néhányat, majd hátranézett, ne féljünk, hiszen láthatjuk, ő erős és szelíd. Meg kell vallanom, hogy társaságában lassan én is erősnek és szelídnek kezdtem érezni magam. Rátértem a ritmikus jógalégzésre (tála jukta), regényterveket forgattam a fejemben. A Gyökeres forrásnál megnéztük, megvan-e még kabalánk: a favályúból kiömlő vízsugár alatt az apró malomkerék, melyet – meglehet – maga a Teremtő faragott még az ősszel friss fűzfából. Megvolt, de a vályú fölött a csőbe belefagyott a víz, így a kerék nem forgott. Visszafelé a kutyának igen jókedve kerekedett, előreszaladt, aztán vissza, de nem volt ebben semmi kajlaság, méltóságából egy jottányit sem engedett. Talán inkább csak erős életörömének adott hangot. Amikor a 24-es főúthoz értünk, leszaladt a kocsiútra, s fölszabadultan, szilajul, mint egy regényhős, kergetni kezdte az autókat. Akkor már láttam, hogy nagyon nagy a baj. Odahívtam magamhoz, és szigorúan ráparancsoltam, most már vége, menjen haza. Meg akartam simogatni, de arra nem tartott igényt. Tartózkodó kutya volt. Alattomosan beosontunk előle az étterembe. A jégvirágos ablakon keresztül láttuk, egy ideig még ott ült az étterem előtt és várt. Kérdeztük a vendéglőstől, hogy ismeri-e ezt kutyát, de azt mondta, ő nem tudja megkülönböztetni őket, hiszen alkonyatkor minden kutya egyforma.

Hazafelé megeredt a hó. A mátrai őzek is, mintha megbolondultak volna, sorra kiugráltak az országútra a kocsi elé. A meteorológusok szerint mozgalmas, frontjárta éjszaka volt. Itthon telefonüzenet várt: Karácsony első napján, éjszaka meghalt a nagynéném. Alacsony, madárcsontú, vézna kis nő volt, nem adatott neki se férj, se gyerek, rajongva szeretette az Urat, apáca akart lenni, de valami főbenjáró bűnt követett el, s eltávolították a veszprémi zárdából, engem a gyerekének vagy inkább urának fogadott, órákig trappolt a havas utcán szánkóm elé fogva, mint egy hűséges, önfeláldozó lovacska. Az utóbbi időben már nem látogattam a szociális otthonban, ahol életének utolsó éveit tengette, nem bírtam elviselni a bűzt, a leépülést, a pusztulást. Amikor utoljára nála jártam, már nem ismert meg. Egyre csak az anyját hívta.

Uram, láthatod, így romlik, pusztul Szodoma, miattad, miattam, lassan, visszavonhatatlanul – mondogattam az ablak előtt hajnalig a süket és vak hóesésnek.

“Minden megszakad, félbemarad, tépné ki magát belőlünk – írja Ottlik. – Hát fordítsd el a fejedet. Forduljunk el. Amikor a valóság széttépi folytonosságodat, iszonyattal és elborzadva fordítsd el tekintetedet a nagy Hermite bátorságával. De a Gianicolo fölött csak a valószínűtlen augusztusi hold nézett vissza rád. Nézte közönyösen Rómát – az újat, meg a réginek gyér, szétszórt kis csonk maradék köveit a kisarjadt fűben ott túl a Garibaldi-hídon, amit látott épülni annak idején –, nézett bennünket, nézte tovább a világot, iszonyat, unalom és várakozás nélkül.”

Igen, talán abban a mozdulatban, a félre- vagy inkább odafordulásban rejlik a titok, ahogy az ember a hold képében önmaga tekintetével szembesül, Idith mítoszában, a nagy Hermite elliptikus függvényelméletében, a mondatokban, amelyek nem értelmeznek, hanem ábrázolnak, amelyek visszaállítják a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemények eredtek, hogy mindig újra elölről kezdhessük a világot; a titok ott van az ámulatban, a félelemben, a vonzódásban és a visszarettenésben, a meghátrálásban és a kíváncsiságban, a vakmerő kalandvágyban és a biztonságos különlétben, a gyanakvásban és az elragadtatásban, az augusztusi hold kerek képében, a süket és vak hóesésben, egy pillantásban, amely iszonyat, unalom és várakozás nélkül tekint ránk.

(2012. március 18.)

1999 őszén Mátyus Aliz, a Magyar Művelődési Intézet folyóiratának főszerkesztője felkért, állítsak össze egy természettudományokkal foglalkozó különszámot. Az ötletet az adta, hogy abban az évben a Magyar Természettudományi Társulat és a TIT Stúdió Egyesület vitát rendezett Földünk jövője címmel. A felkérés kapóra jött, hiszen Szikora Katalinnal akkor már hónapok óta egy környezetvédelmi folyóirat szellemi hátországának kimunkálásán dolgoztunk. Olyanokkal beszélgettünk, akik markáns véleményt fogalmaztak meg természetről, társadalomról, „az emberi és az állati jelenségről”; Földünkről, és benne az emberiség jövőjéről. Jártunk – a többi között – az etológia tudós  professzoránál, egy Hemingway hőséhez hasonlatos öreg, bölcs tiszai halásznál, a népszerű Vízipók-csodapók meséket író hidrobiológusnál, a nemzetközi hírű szívsebésznél, az organikus építészeti iskola jeles képviselőjénél, a régiók tudós szakemberénél, valamint a mesterséges intelligencia, az informatika neves kutatójánál. Az összeállítás a Szín 1999. decemberi számában jelent meg.

Most, műveim bibliográfiájának összeállításakor akadt a kezembe ez a szám. Újraolvastam az interjúkat, melyeket Szikora Katalinnal együtt készítettem. Beszélgetőtársaink közül sokan már nem élnek, de gondolataik talán még élőbbek, mint amikor az interjúk készültek. A Zöldágból (ezt a nevet adtuk tervezett környezetvédelmi folyóiratunknak) akkor nem lett semmi. Szikora Kati szerint túl korán jött az ötlet. Talán még most sem késő? – teszem én hozzá. Tudomásom szerint azóta sincs tudományos igényű, mégis olvasmányos, izgalmas, érdekes, a lobbiérdekeken túlmutató környezetvédelmi  lap.

Mivel a lapszámból égen és földön összesen két példányt találtam, egyik a sajátom, a másik a Magyar Művelődési Intézet könyvtárában található, úgy gondoltam, fölteszem a honlapomra. Talán lesz, aki szívesen (újra)olvassa. (Szín, 1999/6.)

(2012. március 8.)

„Pártonkívüli szerepét, mely szerint nem azonosítja magát senkivel, ha­nem mindenről maga alkot véleményt, ezt is kezdte rossznak találni, azt a szenvtelen tárgyilagosságot, melyre annyira tartott képviselősége első hónapjaiban. Jobb volna valahová tartozni! – gondolta. –  Válasz­tani vezért és aztán azt követni tüskön-bokron, nem tépelődni folytan és minden körben idegennek lenni. Ez a különállás értelmetlen és hiá­bavaló kezdő embernél. Ez mind világosabb lett előtte ezekben a na­pokban. Akármilyen színezetű képviselőkkel próbált vitatkozni, min­dig csak a pártjuk hivatalos nyilatkozatait állították vele szembe, azt az érvelést, amely lapjaikban már százszor megjelent és ha valami inci­densről beszélgetni akartak, akármilyen kicsi és mellékes dolog volt is, elvonultak tőle, nagyon vigyázva, hogy ő ne hallhasson egyetlen szót is. Nyilván kémnek tartotta mindenik oldal, Tiszáék, Apponyiék, vagy Andrássyék, kémnek, akitől óvakodni kell. – És ez természetes, ment az, aki méltányosságra törekszik, aki a túloldal álláspontját is megpró­bálja érteni, az politikai harcban használhatatlan ember, aki már azért is gyanús, mert az ellenérvek jogosságát is számba veszi. Az „audiatur et altéra pars” (hallgattassék meg a másik fél is) nem politikai jelszó. Mindenki higgyen a saját kizárólagos igazában, az ellenpártit pedig találja mindenben hibásnak. Ez az a parlamenti elv, melyet néha ritkán ideig-óráig föl lehet függeszteni, de mely az alapja minden nyilvános ténykedésnek.” (Bánffy Miklós: Megszámláltattál… Bp. Helikon, 1982. 342. p.)

A regény főhőse, Abády Bálint képviselő elmélkedik ekként a magyar parlamentben, miután éppen az egyik erdélyi képviselővel beszélgetett a folyosón, s ezt látván, egy másik, buzgó nemzetvédő képviselőtársa megszólítja: te ezekkel az oláhokkal trafikálsz, kérlekszépen… Az 1905-1906-os nagy parlamenti válság idején járunk, néhány hónappal a „darabontkormány” megalakulása előtt.

Már hetek óta Bánffy Miklós regény-trilógiáját olvasom (Megszámláltattál – És híjával találtattál – Darabokra szaggattatol). Eszembe sincs történelmi párhuzamokat keresni. Nem is lehet. Mert a regény maga az idő, a történelem, a kor. A MI KORUNK. Torokszorító.

Bánffy Miklóssal persze, ahogy kell, jól elbánt az irodalomtörténet. Legterjedelmesebb irodalomtörténeti munkáink is csupán néhány sorban említik, olvasni pedig, ebből következően, egyáltalán nem olvassák. Bánffy nem kellett sem az arisztokratáknak, sem a polgári demokratáknak. Arisztokratának túlságosan is polgár, polgárnak meg arisztokrata. Szóval, éppen ott van, ahol egy nagy írónak a legjobb helye: két szék között a pad alatt.

A Megszámláltattál… monumentális mű. Éppen, mint Tolsztoj Háború és békéje. Bánffy is azt írta meg, hogyan kapcsolódik egymáshoz magánélet és politika, sors, szenvedély, történelem. Hogy „mindenki szem a láncban”. Hogy megállíthatatlanul sodródunk bele a világháborúba.

Bánffy megrögzött pacifista. Nevéhez fűződik, hogy 1916-ban, amikor Ferenc József meghalt, IV. Károly koronázását háborúellenes tüntetéssé változtatta. Ő rendezte ugyanis a magyar koronázási ünnepséget és a díszmagyarba öltözött urak után a menetbe felvonultatta a háború rokkant katonáit: mankóval járó sántákat, karjukat vesztett bénákat, kézen fogva vezetett vakokat. Koronázási díszmenet ilyen meghökkenést, ilyen szorongató hangulatot talán még nem keltett soha. Bánffyt azonnali hatállyal felmentették az udvarmesterségtől, rossz hírbe került az egész úri világ szemében. Nem bánta, hazament az ősi kastélyba, Bonchidára, amelynek családi könyvtára vetekedett a legnagyobb közgyűjteményekkel. Ott írta a Megszámláltattál-t is. Szigorúan gyertyafénynél, mert a villanyt soha sem vezettette be.

A harmincas évek végén, mikor újra érzékelte ugyanezt a veszélyt, mint korábban az 1910-es években, így ír a regény megírásának motívumairól.

,,Regénytrilógiámat belső kapcsolatból kellett megírnom. Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni a bűnöket, amik odavezettek…Senki sem mondta: ’ezen az úton többé ne járj!’ Senki sem hívta föl nemzetünk figyelmét arra, hogy önmagát is nevelnie kell…össze kell fogjon végre, az igaz erkölcsi egységet alakítva ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útjain és ismét maszlagot szívjon magába vezércikkekből, szónoklatokból – önámító bókokat, csupa csillogó frázist.”

Bánffy Miklós nagyregényét mindenenkinek el kellene olvasnia, aki meg akarja érteni, mi is történik ma körülöttünk.