Kézcsók

(2012. június 29.)

 1885. május 2-án nyitotta meg kapuit a Városligetben a Budapesti Általános Országos Kiállítás. Fontos esemény volt, a tíz évvel későbbi millenniumi kiállítás főpróbája. Maga Rudolf trónörökös vállalta a védnökséget. A kiállítás hat hónapig tartott nyitva, nemcsak a hazai, de a külföldi látogatók körében is nagy népszerűségnek örvendett. 1885. november 4-én zárta kapuit. A záróünnepségen beszédet mondott Széchenyi Pál földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter és a trónörökös is. A korabeli sajtó tudósításaiból tudjuk, hogy miután Rudolf befejezte beszédét, kezet nyújtott a miniszternek, ám az „mély meghatottságát nem volt képes titkolni, s egy hirtelen mozdulattal kezet csókolt a trónörökösnek.”

Korabeli karikatúra

Az ország, ahogy az jelentős eseményeket követően gyakran megtörtént, pártszimpátiák mentén szétszakadt. Az ellenzék bizantinizmust emlegetve hevesen támadta a minisztert. Az ellenzéki kórust Verhovay Gyula vezette. Ezt az ízig-vérig politikai kalandort a Bosznia és Hercegovina megszállását követő tiltakozáshullám dobta a felszínre: a „török testvér” érdekeit védelmező, főként egyetemistákból és fiatal értelmiségiekből álló csoport egyik vezetője lett. Lapjában, a Függetlenségben, amely mindig élen járt a jótékonysági akciókban, gyűjtést hirdetett Arany János szobrára, a 48-as honvédek emlékművére és a bukovinai csángók hazatelepítésére. Csak később derült ki, hogy az összegyűlt pénz nagy részét elsikkasztotta. (Ő maga az effajta kormánypárti magatartás képviselőit a „hétköznapi élelmesség vezérgörényeinek” szokta volt nevezni).

Verhovay  Gyula – a nemzeti kézcsókról – később egész kis esszét rögtönzött. „A ki bámulat nélkül tud átsurranni nemzete múltjának fényes és viharos korszaka fölött, az nem ismeri, mi a hazaszeretet. Én ismerem és mert ismerem, alig bírtam szóhoz jutni a megilletődéstől, mikor Kossuthnak felém nyújtott kezét megszorítottam. Megcsókolni nem csókoltam meg, mert a halandók leghalhatatlanabbjának keze sem oly szent, hogy a férfi lakájjá alacsonyodjék miatta. Szalay László az országházból kijövet megcsókolta Deák Ferencz kezét felirati beszédének hatása alatt. Andrássy Gyula gr. megcsókolta II. Sándor czár kezét, s bizonyosan visszatartotta lélegzetét, hogy ne érezze meg rajta a vér szagát. Bismark megcsókolja ifjoncz császára kezét, s azt mondja neki: ’uram’, a mivel igazat ad Heinenak, hogy az apró és nagy zsarnokok által dresszírozott németben mindig van valami a pudliból. Gr. Széchenyi Pál megcsókolta Rudolf trónörökös kezét és elhúzatta a kiállításkor a királynénak azt a nótát: Szép asszonynak, jónak, a jó hátas lónak kár megöregedni, s e tényeivel kiállította a bizonyítványt, hogy valamint a lángész nem ismer korlátot, úgy az ostobaság sem.”

A kormánypárt természetesen védelmébe veszi a minisztert. Érdekes, hogy bár Verhovay heves ellenzéki indulattal ront a honatyára, bevallja, Kossuth esetében maga is kísértésbe esett. Jókai hasonlóan megértően nyilatkozik, s a nemzeti meghatottság védelmére kel. Mikszáth ezt jelenti A T. HÁZBÓL [1885. november 26.]:

Széchenyi Pál

„Széchenyi miniszter nem volt jelen. Az úgynevezett »kínos ügyek« kedvelői (vessen rám követ, aki nem vétkes) feszült érdeklődéssel néztek az ajtók felé, hogy mikor lép be. De a miniszter nem jött. Az óra már a kettő felé járt, s még sincsen itt. Vajon hol lehet? Ha most egyszerre belépne, s felhangzanék unisono az ellenzéki padokról: »kezeit csókolom« – milyen szörnyű mulatságos lenne az!… Hogy nevetnének a mamelukok is.

Végre megszólalt a csöngettyű az elnök kezében, s kijelenté: hogy a holnapi ülésre halasztja a tárgyalást. Olay, az örök interpelláló felállott, egy-két köhintéssel megreszelte torkát, aztán rágyújtott rekedtes, érdes hangján:

– Igaz-e, miszerint Széchenyi Pál miniszter nyilvánosan megcsókolta Rezső trónörökös kezét?

A mameluk arcok csupa vigyorgóra idomultak. Derültséggel vegyült zaj hullámzott át a termen.

– Nos talán nem igaz? – kérdé Olay, végigtekintve a mozgó tömegen.

A miniszterelnök a kalapját vette, s kifelé indult a teremből. De a mediumon gondolkozva állt meg, s mintegy önkéntelenül vállat vont.

És ez a vállvonás volt eddig a legerősebb kritika a kézcsók ügyében.”

Mikszáth is elgondolkodik a kézcsókról, és az egyébként mindig oly éles látása mintha most elhomályosulna kicsit: „Ülés után azon gondolkoztam, hogyha van udvariatlan párt, mely a kézcsókért interpellálja Széchenyit, ha esetleg udvari párt is lenne a Házban, most az is interpellálhatna egy minisztert, mégpedig éppen magát Tiszát:

– Igaz-e, miszerint a miniszterelnök szürke nadrágban jelent meg a királyné kíséretében a kiállításon?

S a két interpelláció tökéletesen megenné egymást.

Mert ha e kor társadalmának megírója egykor megtalálja jellemző vonásnak, hogy Széchenyi kezet csókolt a királyfinak, s a tintatartójába mártja tollát, hogy bizantinizmust rajzoljon; ha azonban eközben a királynét kísérő szürke nadrágos miniszterre bukkan, nyomban kibékül az elhamarkodva elítélt korral, s mérges tintájú írónádját lecsillapodva hömpölygeti meg a porzótartóban.”

Az interpellációra az országgyűlés 1886. január 23-i ülésén válaszolt Széchenyi Pál miniszter. Röviden mindössze annyit mondott: „igenis megtettem!”

A képviselőház többsége a választ elfogadta, de Olay Szilárd nem vette azt tudomásul.

Ezt mondta: „ezen kézcsók, illetőleg a ministeri hódolatnak ilyetén kifejezése felett egész Európa nevetett és mulatott”. Véleménye szerint Széchenyi mint magánember elérzékenyülhetett volna, ám mint az ország minisztere „hivatalos functiojának közepette köteles lett volna méltóságát megőrizni és arról meg nem feledkezni”. Utalt arra is, hogy „őseink Mária Terézia koronáztatása alkalmával kezet csókoltak a királynénak, mert nemcsak uralkodó volt, hanem fenséges nő és szép asszony és mert elhagyatva, megtámadtatva volt. Ez a hódolás nem a meghunyászkodásnak, hanem inkább a hű ragaszkodásnak volt jelképe”.

A képviselőház évek múltán, 1888. június 15-i ülésén még mindig felemlegették Széchenyi Pál kézcsókját. Polónyi Géza felszólalásában a többi között ezt mondta: „Úgy tudjuk, hogy mióta ezen kézcsók megtörtént, azóta ő Fensége a trónörökös, valahányszor magyar ministerrel találkozik, mindig hátra szokta tenni a kezét”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük