Könyvek az életemből

(Márai Sándor: Szindbád hazamegy)

Krúdy a Nyugatban
Krúdy a Nyugatban

Volt egy könyv, amely mindig társam volt bajban, betegségben, soha nem hagytam el, nem utaztam nélküle sehova. Nem is a szokott helyén, a vászonkötéses Márai-összes között tartottam, hanem az ágyam melletti alacsony dohányzóasztalon. Legutóbb azonban, mikor gyűjteményes kötetemhez (Függőleges veszedelmek) állítottam össze az irodalomjegyzéket, hiába kerestem. Sem  a helyén nem volt, sem a dohányzóasztalon. Talán valakinek nagyon dicsértem, s ez lett a veszte. Kölcsön kérték, aztán elfelejtették visszaadni. Így hát mégis csak elhagytam őt, életem nagy szerelmét, Márai Szindbád hazamegy c. könyvét.

Az irodalomjegyzékbe végül ezt írtam: „Krúdy mindent tudott a millenniumi Magyarországról, amit tudni lehetett és azt is, amit még nem. Aminek még nem volt formája, nem volt neve, aminek még nem alakultak ki a gondolatpályái, ami még csak az érzelmeink, vágyaink, szenvedélyeink, szégyeneink, bűneink, büszkeségeink mélyén rejtőzött. A millenniumi Magyarország, ez a regényes és színpadias, petárdáktól hangos kor érlelte őt igazi íróvá. Azzal is hatott rám, amit írt, de azzal is, ami két írása között történt vele, a csöndjeivel, az éjszakáival.”

Nem tartott soká a Szindbád hazamegy nélküli életem. Az antikvarium.hu-n beszereztem egy vadonatúj példányt (Vörösváry Publishing). Azonnal nekiláttam, hogy ebbe is bejelöljem azokat a részeket, amelyeket különösen kedvelek. De hamarosan  rájöttem, ennek már semmi értelme. Az egész kötetet megjelölhetném. Aztán elkezdtem kiírni belőle részleteket. Van ilyen, amikor az ember különösebb cél nélkül, öregesen elérzékenyülve, állandóan ahá-t mormolva másolgatja a Mester mondatait.

Utazásokról

Szindbád világéletében szeretett kényelmesen utazni. Azt mondotta, hogy az utas, kinek szíve oly nehéz, mint poggyásza, nem is utazhat elég kényelmesen. […]

Poroszkáltak a meleg reggelen Budapest felé, az úr, a kocsis és a lovacskák: mintha láthatatlan temetési menetet kísérnének. De a valóságban sütött a nap, és az élet csodálatos illata áradt el a Duna menti táj fölött. A hajós fáradt szíve dobolni kezdett a májusi napfény érintésére. Talán ez a legszebb az életben, gondolta most, a rozzant kocsiban, botjára dőlve és csukott szemekkel. Ez a legszebb az életben, megélni még egyszer a májusi reggelt, megfürdetni arcunkat a sistergő tavaszi napfény illatában és gőzeiben s tudni, hogy az élet mögöttünk van és semmi nem fáj már többé igazán, a nők hazudhatnak, amit akarnak, a férfiak rabolhatják a pénzt és törhetik a fejüket gonosz mesterkedéseiken, s mi közben tudjuk, hogy az élet közömbösen megy tovább, velünk és nélkülünk, s mindaz, amitől szenvedtünk, eloszlik az időben és a napsütésben, mint ahogy eloszlik a májusi fény érintésére a reggeli köd a Duna fölött.

Nőkről

Latinovts Zoltán Szindbád szerepében
Latinovts Zoltán Szindbád szerepében

Egy időben Szindbád könnyen, szívesen és sokat hazudott a nőknek. Legtöbbször azt ígérte nekik, hogy Egerbe viszi őket, Gárdonyihoz, aki jó barátja, s az egri fogadóban csárdást táncolnak majd éjfél után, mikor már a kegyszerekben utazó ügynökök is lefeküdtek, s a kanonokok közül csak a fiatalabbak merészkednek be a „Korona” éjféli szélvonattal átszellőzött termeibe. A nők, mint az irodalom dolgaiban tökéletesen tájékozatlan lények, sokáig hittek Szindbádnak: elhitték, hogy az egri remete Szindbád tiszteletére éjfél után csárdást szokott táncolni, s legtöbben azt sem tudták, hogy A láthatatlan ember szerzője jó ideje meghalt már, s békén álmodja a dombtetőn, melyet az egri várfalak öveznek, az örök csillagok alatt szomorú, titkos álmait. […]

Sok múlik a nőkön – gondolta dünnyögve, tartózkodó elismeréssel a hajós. Ritka volt a nő, aki helyén állott az életben, s nemcsak az almáriomok fiókjaiban, hanem a ház lakóinak lelkében is tisztaságot és rendet tudott tartani. Az ilyen házba csak belépett az ember, s már úgy érezte, minden a helyén van. A kamra éppen olyan tömött volt jóízű és hasznos holmival, mint a háziak lelke. A béke és a türelem illata úgy úszott a szobákban, mint tavasszal a hasas zöld üvegvázákban elviruló kerti virágok szaga. Mert az élethez nemcsak virtus kellett és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is kellett hozzá, egyfajta mosolyogva csodálkozó beletörődés, mely nélkül nincs összhang a szívekben, s a bútorok is oly sután, mérgesen, rendetlenül állanak a szobákban, mintha részt kellene venniök a háziak perpatvarában.

Világi dolgokról

A valóságban a hajós megfontolt természetű volt. Legszívesebben takarékkönyvet váltott volna a budai Fő utca régi banküzletében, ahol a pénztáros naphosszat miséket írt a hangjegypapirosokra, s a betérők oly bizalmasan társalogtak a hivatalnokokkal, mint egyetlen nagy család, a józan életű és megbízható polgári család tagjaihoz illik. Ebben a bankfiókban szeretett volna pénzt tartani Szindbád, s a betétkönyvet otthon belevarrni a szalmazsákba. […]

Aggályos volt és megfontolt, s ezt az érzést túlzással és széles mozdulatokkal leplezte önmaga előtt. Mindent túlfizetett, noha oly pontosan ismerte a tárgyak és világi dolgok igazi értékét, mint egy kofa a nagy vásárcsarnokban. Félig behunyt szemmel járt a világban, melynek jelenségeit valamilyen érthetetlen, önmaga számára is megmagyarázhatatlan értesültséggel tartotta számon, pontosan tudta, mi az értéke egy embernek, vagy átmeneti kabátnak, hol mérnek tiszta bort és igazi költészetet, melyik nő fizet érzéssel az érzésért s melyik érdemtelen arra, hogy egy férfi akár csak egy cigaretta elszívásának időtartamára is rosszkedvű legyen miatta, ismerte az öblös hangú közéleti férfiak becsületszavának és fogadkozásainak értékét, s tudta, hol lehet olcsó és megbízható harisnyákat vásárolni. […]

– Az író – mondta néha Várdalinak, a tanítványnak – szag után megy, mint a róka. Ha tudnák az emberek, amit mi tudunk, serétet küldenének minden igazi író bőre alá. […]

– Isznak-e még a „Kék hordó”-ban reggelenként eperpálinkát?
– Csak az úriemberek – mondta a kocsis – és az öregebb kocsimosók. Nagyon kevesen isznak már eperpálinkát a városban.
– Így vesznek ki a szép szokások – mondta mérgesen Szindbád. – Hallom, újabban valamilyen förtelmes kotyvalékot iszik az ifjúság, szeszek zagyvalékát, melyet koktélnak neveznek.
– Erről nem hallottam, nagyságos úr – mondta a kocsis, és a lovak közé csapott, mintha megijedt volna e hírtől.
– Jó helyről tudom – mormogta a hajós. – Kászonyi Pista mondta, aki személyesen ismer két színésznőt. De meg van írva, hogy veszélybe jut a nemzet, mely nem tiszteli az ősök hagyományait. A kocsis nem felelt, s a lovak, mintha megértették volna Szindbád rosszalló mormogását, szaporábban kezdtek ügetni. A hajós hátradőlt az ülésen, és visszavonult hallgatásába. Legszívesebben már csak kocsisokkal és pincérekkel beszélgetett, de azokkal is csak a legszükségesebbet.

Fürdőről

Ez a fürdő a ritka helyek közé tartozott a városban, melyet még nem bontott meg a kor csákánya s ahol a hajós jól érezte magát. Szerette az egyemeletes, sárga ház méreteit, szerette a kapualjat, ahol nem volt semmiféle különös látnivaló, s mégis, minden alkalommal, különösen téli hajnalokon, mikor az utas bálból vagy éjszakai kávéházból érkezve, lila orral és dideregve átlépett az üvegajtó küszöbén, egyszerre otthon érezte magát, az otthonnak egy nehezen meghatározható, csak a hajós és kortársai számára érzékelhető válfajában, ahol nem volt bútor, sem kanári, s mégis otthon volt, a szónak valamilyen nemesen hazátlan, férfias és komor értelmében. Már a bejárat és a folyosók szagát is szerette a hajós. Mert terjengett itt valamilyen ismerős és nyers illat a meleg levegőben, a meleg víz, a dörzsölő törlők kissé klóros szaga, aztán az emberi testek nem éppen finom, de nem is kellemetlen, természetes és emberi illata. […]

„Emberek valánk! Miért szégyenlenők ezt?” – idézte néha, orrcimpáját tágítva, emlékező szimatolással a hajós, mintha tartani lehetne tőle, hogy a félszemű és kemény indulatú Kölcsey is itt áztatja bütykeit, megszeppent elégtétellel, miután elmondta gonoszkodó gyászbeszédét áldozata, Berzsenyi ravatala fölött. […]

Igen, volt e szagban valami a testi sors, az egészség és a betegség, az éjszaka és a nyavalya, a szappan és az izzadság keverékéből, s mindenestől mégis barátságos és elviselhető volt az egész, mint a nagyon régi családok hálószobáinak szaga, ahol éltek, nyögtek, szerelmeskedtek, aludtak, potrohos hassal álmodoztak, szültek és a halállal viaskodtak a régi emberek.

Könyvekről

Könyv kevés akadt csak a házban, s Szindbád nem bánta ezt, mert a könyvek nagy többségét gyanakvással szemlélte, s azt tartotta, hogy a rossz könyv, amely hazudik és érzeleg, többet árt, mintha semmiféle könyvet nem olvasnak a jó szándékú emberek. „A rossz irodalom tanította meg hazudni a nőket, dölyfösködni és becsvágyuk után loholni a férfiakat. Okosabb, ha kalendáriumot olvasnak” – morogta a hajós.

Hallgatásról

A régi Magyarországon még tudtak hallgatni érzéseikről az emberek. A szerelem nem volt közügy, az emberi indulatokról csak a költők beszéltek, de ők is oly halkan és komor szenvedéllyel, ahogy a haldoklók gyónják meg bűneiket. Arany János, Mikszáth és Gárdonyi egy életet éltek le úgy, hogy senki nem hallotta ajkukról egy nő nevét; s Szindbád néha tűnődött, mi lehetett e szemérmes, érzékeny és büszke szívekben? Volt egy Magyarország, ahol nem mosták az emberi élet szennyesét a lapokban, a belvárosi és Duna-parti kávéházakban, s ahol az emberek száját örök eskü pecsétje zárta le. Szindbád ismerte még e férfiakat, s csak őket becsülte már a becsvágyó, hiú és fecsegő városban. […]

Ilyenkor szerette legjobban a kocsmát, délután négy és hét között, mikor a hideg zsír- és füstszag lassan szellőzik a félig nyitott felső ablakon át, az asztalokat már leszedték, a személyzet bóbiskol és dolga után jár a kihűlt teremben, a városban mindenki üzlete, gondjai, szenvedélyei után szaladgál, a főpincér nem zaklatja többé a vendéget aggódó és udvariaskodó kérdéseivel, s olyan béke és nyugalom árad el a teremben, mint egy középkori kolostor refektóriumában. Ilyenkor szeretett néhány gondosan megválasztott férfi társaságában hallgatni Szindbád. […]

Most úgy érezte, hogy ez a különös nap, amikor minden olyan volt, ahogyan már ezerszer látta s olyan is, mintha most látná életében először és ugyanakkor utoljára mindazt, amit szeretett, elérkezett a fordulathoz, mikor békélt lélekkel adhatja át magát a hajós a nirvána hullámainak. Mert Szindbád szíve mélyén hitt a keleti bölcsességben, s legszívesebben pap lett volna Buddha valamelyik kolostorában, ahol a beretvált fejű szerzetesek oly közömbösek, mint a sás a szent tavakban, s a fájdalom úgy pereg le a lélekről, mint a vízcsepp a lótuszlevélről. Ilyen szerzetes szeretett volna lenni Szindbád. De az élet arra kényszerítette, hogy egy életen át harcoljon a betűvel, a lélekkel, a démonnal s aztán veszélyesebb ellenfelekkel, melyekkel a sárkányölő Szent György sem tudott volna megbirkózni: a méltatlan környezettel, a tudatlansággal, ízléstelenséggel, az álirodalommal, a süket embertelenséggel. E harcban elfáradt Szindbád. Most csendesen ült a „London” asztalánál, barátai körében, s úgy hallgatott, mint aki már mindent elmondott az emberekről, s tudja, hogy hasztalan szólt, minden írás hiába, egy homokszem el nem moccant a hazában.

Boldogságról

Hangokat hallott Szindbád, mintha a láthatatlan mélyhegedű hangadása megszólaltatta volna lelkében az egész zenekart, minden hangot hallott, mely a magyar élet kísérőzenéje volt, a badacsonyi nádasok békáinak kuruttyolását hallotta, amint nyári alkonyatkor fölhallatszik szavuk a hegytetőn roskadozó Kisfaludy-ház tornácára, ahol cigányzene szól, s kéknyelű bor mellett könyökölve oly messzire látni el Somogyba, Zalába, a kékeszöld víz partjain túl, mintha a béke szigete és a boldogság utolsó tartománya lenne Magyarország. […]

Sok időbe tellett, a halántéka deresedett már, mire a hajós megtanulta, hogy az emberi kapcsolatokat nem szabad a távoli és hömpölygő időbe építeni. A pillanat könnyű indián kenuján siklott a boldogság és az öröm, az élet csodálatos, dús lombú partjai között, s aki visszanézett és elengedte bódulatában a kormányt, felborult és eltűnt a szenvedély örvényében. Az emberek a politikára panaszkodtak, az adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a hivatalfőnök zsörtölődő önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a valóságban a legtöbb emberi baleset igazi oka az volt, hogy gyávák voltak érzéseikhez, és túlbecsülték azokat. […]

A hajós már csak azokat a férfiakat becsülte, akik elég tapasztaltak és fegyelmezettek voltak, oly fölényesen idomították ennen szenvedélyeiket és indulataikat, mint Hagenbeck úr Hamburgban az oroszlánokat. Volt itt egyfajta titok, melynek ismeretéért a hajós nagy árat fizetett, s a csodálatos az volt, hogy e titkot még az irodalom sem tudta az emberek értésére adni. Oda kellett perzselni magát az élet lángjához, s ugyanakkor meg kellett menteni lelkében azt a szemléletet, melynek szirtfokáról oly hidegen, beavatottan és indulat nélkül nézte az emberek tébolyodott párharcát, verekedésüket a nőkért, a pénzért, a becsvágyért, a hiúságért, múló és romlandó javak birtokáért, az aranyfüstért, címért és rangért, mellyel teleaggatták életüket és szalonkabátjukat, ahogy a kivándorló nézheti a búcsú pillanatában, utolsó pillantásával az elhagyott haza fátyolos, ismerős tájait. […]

Szindbádnak az volt a dolga, hogy mindent megéljen, amit a Kárpátok bércei között akartak, cselekedtek és álmodtak az emberek, s ugyanakkor távol maradjon mindentől, amire az emberek feltették lelkük üdvösségét; úgy nézze azt, amit szeretett, mint a műértő a tájképet a tárlaton.

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.