Diákregény
Magvető, 1983
Englert – mintha gyomorszájon vágták volna – egészen összegörnyed. Arra gondolok, ennek megint vécére kell mennie. De nem. Egyszer csak elkezd kiabálni. Megfenyeget, hogy vigyázzak a mocskos pofámra, mert ha így folytatom, alkalmatlan leszek a bánét viselésére, s akkor ő el fogja venni tőlem. Rám parancsol, hogy azonnal szálljak le a magas lóról, mert amióta Szeder Zsuzsa néha leül velem egy kicsit lelkizni, azóta elviselhetetlenül magabiztos vagyok, s úgy fent hordom az orromat, hogy minden eső bele fog esni. És egyébként is olyan vagyok, mint egy hörcsög, még a fogam is úgy áll. Englert egészen fölindult. Azt ordítozta, bármi történjék is, ő nem fogja odaadni a táskarádióját, mert az az ő szuverén tulajdona. És vegyem tudomásul, az én drágalátos sompolygó kebelbarátom – Sajtos Imre – már régen kivetette ránk a hálóját, s most mint egy keresztespók, ott lapul a radarernyő közepén. Először azt hittem, szegény szobatársamnak megint elvette az eszét a láz. De nem. Valami más történt vele. Talán rosszat álmodott. Mindenesetre, ő megmondta, ő figyelmeztetett. Csak tudnám, mire. Egész testemmel rémülten füleltem. Hogy még idejében meghalljuk, hogy még idejében ki tudjuk kerülni.