Turulmadár fenn az égen

 

turulmadarfenn_az_egen
Esszék, tárcák – Noran Libro, 2014

Regényes és színpadias, petárdáktól hangos kor, amely a forradalom és a szabadságharc után következett, s jórészt a bukott forradalom nimbuszára alapozódott; őszies pompájú, melankolikus századvég, a boldog békeidők végjátékával. Vagy inkább tavasziasan pezsgő, szikrázó századelő? A korabeli sajtót lapozgatva valami különös zamat érződik: valami enyhén sós, jódos mellékíz. Lehet, hogy ez csak a porladó papír illata? Vagy inkább a száz évvel ezelőtti polgár fölfokozott várakozásának, túlcsorduló büszkeségének, kapkodó izgatottságának izmokba, idegekbe, újságpapírba párlódott sói-savai. Mi ez: önbecsülés, biztonság érzet, harsányság, honszeretet vagy túlfejlett nemzeti érzület? Zsurnalizmus? Vajon a kor igazi lelke hol lakik? Az épülő európai nagyváros tágasságában, a király lelkiismeretes gondoskodásában vagy inkább a monarchiabeli hétköznapok közjogi taposómalmában, az adott szó becsületében, a liberális eszmékben, netán az eszlári zsidók ellen indított középkorias, balkáni ízű perben, a kelmék, bőr- és gyarmatáruk megbízható minőségében, a gyógyfürdők és ivókúrák jótékony hatásában, vagy inkább az orfeumokban és mulatókban, Munkácsy Honfoglalásának komor méltóságában, netán Szinyei Majálisának gyengéd fényeiben? Talán az ismert képek és szavak mögött.

A magyar történelem ismétlődő, körkörös csapdáit a forradalom és szabadságharc bukása utáni időszaktól kezdtem el vizsgálni. Persze, kezdhettem volna korábban is. A nemzeti érzés torzulásai például már ott sejlenek a II. József germanizációs, abszolutista törekvései ellen támadt mozgalomban, amely az 1790. évi budai országgyűlésen kapott először hangot, amikor többen is kifogásolták „a nemzeti érzület nyilvánulásának módját”. Keresztesi József képviselő például, „ki bár igen örvendezett a magyar nyelv és magyar ruha felkapatásának, de azért, mint az öregurak szoktak, zsörtölt a túlságos arany és ezüst sujtás miatt”. Kölcsey pedig, évtizedek múlva, a maga szókimondó módján, egyszerűen „sujtásos nemzetnek” mondta a magyart. Szekfű Gyula Magyarország romlását Trianontól származtatja (Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik). Bibó az 1867-es kiegyezéstől (Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem). Szekfű a „megcsonkított ország”, a trianoni-sokk következményének tartja, hogy a nemzeti érzés eltorzult, egyre inkább a külsőségek felé tolódott. Az úri gondolkodás megmerevedett, főként külsőségekben nyilvánult meg (katolicizmus, neobarokk). Az egyre erősödő dzsentri magatartást pedig igazi magyar átoknak tartotta (elzárkózás, bűnbak-képzés, mindig az idegenek, a bevándorlók, a nemzetiségek kárhoztatása). Pontosan kifejezi ezt az mentalitást a közmondás, ha nekem rossz, „dögöljön meg a szomszéd tehene is”.

Bibó az eltorzult magyar alkatról gondolkodva, érezhetően kárhoztatta a kiegyezés békés útját. Várta a forradalmat 56-ban is, biztos 1990-ben is várta volna. Ebben éppenséggel igaza lehet, talán azért is sikeredett ilyen felemásra az 1989-es rendszerváltás, mert annyira kívülről-fölülről jött. Bibó azt írja, az embereknek meg kell élniük, hogy a saját kezükbe veszik a sorsukat. Viszont azt is tudjuk, a forradalmak mennyi felesleges vérontással, szenvedéssel, igazságtalansággal járnak együtt. Nemrég olvastam az angol történész, Simon Schama könyvét a francia forradalomról (Schama, Simon: Polgártársak: a francia forradalom krónikája. Budapest, Európa, 2001.) Az sem véletlen, hogy éppen egy angol történész írta (írhatta?) meg a francia forradalom hiteles krónikáját. Tanulságos olvasmány. A legnagyobb tanulsága, hogy a rengeteg vér, könny és szenvedés tökéletesen felesleges volt. A késői monarchia, amelyet elsöpört a forradalom, sokkal modernebb államot akart megvalósítani, mint a „forradalmi kormányok”. Persze, van amikor vér, könny és szenvedés nem spórolható meg, abban a helyzetben Churchill sem ígérhetett mást.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha az 1867-es kiegyezést az 1956 utáni, kádári konszolidációval vetjük egybe. Mindkét esetben kiegyeztünk a gyilkossal, Ferenc Józsefből később, kedélyesen, Ferenc Jóska, Kádárból – Kádár apánk lett. Az ország elindult a gazdasági fejlődés út-ján (ahogy Kádár jellegzetes hanghordozással mondogatta), viszont mennyi fölösleges energiát emésztett fel a kiegyezés utáni közjogi viták „taposómalma”, mennyi morális kárt okozott a kádári konszolidáció „gulyáskommunizmusa”. A kádári kompromisszumot nagyon pontosan írja le könyvében György Péter. (Apám helyett. Magvető, Budapest, 2011.)

A 19. és a 20. század „finom áttűnéseit” figyelve sok izgalmas kérdés (csapdahelyzet?) fogalmazható meg. Ízelítőként csupán egyet említek. Haynau, a „vérrel élő szörnyeteg” képe néhány év alatt különös metamorfózison esett át. Éppen tizenhárom esztendő telt el a magyar forradalom vérbe fojtása után, amikor a véres kezű zsarnokot új szerepkörben láthatjuk viszont. Haynau Jókai regényében, Az új földesúrban tűnik föl mint az újmódi gazdálkodók prototípusa. Ankerschmidt, az idegen lovag, kinek magyarosodását (értsd: régi szokásainak levetkőzését) épp oly nagyon kívánjuk, mint más idegenekét, például a zsidókét. Magyarosodásukkal nincs is semmi hiba, s ez a nemzetnek bizakodásra adhat okot. Jókai az Utóhangban mondja el, hogy maga látta, amint „egy este Haynau tábornagy (a nyugalmazott), magyar ruhában, széles szalagú darutollas túri süveggel a fején, a legkizárólagosabb magyar urak társaságában” jelent meg, s ezen erős mondást tette közkinccsé: „Wir Ungarn lassen unsere Rechte nicht confisciren!” (Mi magyarok nem hagyjuk a jogainkat elorozni!)

Még egy nagyon fontos könyvet kell megemlítenem, amely szemléletével nagy hatást gyakorolt rám: Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját. Monumentális mű. Éppen, mint Tolsztoj Háború és békéje. Bánffy is azt írta meg, hogyan kapcsolódik egymáshoz magánélet és politika, sors, szenvedély, történelem. Hogy „mindenki szem a láncban”. Hogy megállíthatatlanul sodródunk a világháborúba…

A harmincas évek végén, mikor Bánffy újra érzékelte ugyanezt a veszélyt, mint korábban, az 1910-es években, így ír a regény megírásának motívumairól. ,,Regénytrilógiámat belső kapcsolatból kellett megírnom. Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni a bűnöket, amik odavezettek…Senki sem mondta: ’ezen az úton többé ne járj!’ Senki sem hívta föl nemzetünk figyelmét arra, hogy önmagát is nevelnie kell…össze kell fogjon végre, az igaz erkölcsi egységet alakítva ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útjain és ismét maszlagot szívjon magába vezércikkekből, szónoklatokból – önámító bókokat, csupa csillogó frázist.”

A hatások, támpontok számbavételekor mindnek előtt Krúdy Gyulát kellett volna említenem. Azt hiszem, ő mindent tudott a millenniumi Magyarországról, amit tudni lehetett és azt is, amit még nem. Aminek még nem volt formája, nem volt neve, aminek még nem alakultak ki a gondolatpályái, ami még csak az érzelmeink, vágyaink, szenvedélyeink, szégyeneink, bűneink, büszkeségeink mélyén rejtőzött. A millenniumi Magyarország, ez a regényes és színpadias kor érlelte őt igazi íróvá. Azzal is hatott rám, amit írt, de azzal is, ami két írása között történt vele, a hallgatásaival, az éjszakáival.

Beszélgetés Kun Zsuzsával (Klubrádió)
Könyvjelző – Ungváry Tamással (ATV)
Bemutató (youtube)
Megrendelhető: Kossuth
Beleolvasok (pdf)

 

4 thoughts on “Turulmadár fenn az égen”

  1. Kedves Tamás!

    Gratulálok, legalább tudom, miért tűnt el!

    További jó munkát kívánok! Éva

  2. Kedves Tamás!
    Örülök, hogy olvashatok rólad, tőled. E-book formátumban szívesen megrendelném. Lehet?
    E jó hír mellett amúgy mi van veled?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.