(2012. január 20.)
Nekünk Csurka kell c. naplójegyzetemhez többen hozzászóltak. K. például attól óvott, hogy olajat öntsek a tűzre (?), hiszen láthatom, a szélsőjobb utcai seregei mindenre képesek. Ha megfelelő helyről megkapják a jelet, vasdorongokkal, betontömbökkel felszerelkezve akár a tévészékházat is megostromolják és kifosztják, miközben a jobboldali média forradalmárként ünnepli őket. Ez a rettenetes sereg képes tönkretenni azt a viszonylagos békét, nyugalmat is, amiben most élünk. Éppen ezért ebben a pillanatban elképzelhetetlen minden politikai változás, hiszen az utcai harcosokat, megfelelő helyről, azonnal aktivizálnák. Azt is tudhatom, mi történt tőlünk néhány száz kilométerre délre. Sok ezer embert öltek meg, mert a politikusok a fellángolt őrületet nem tudták csillapítani, csak szítani. Szóval, a béke érdekében, nagyon észnél kell lenni! (Erről az egykori Jugoszlávia utódállamaiban évekkel ezelőtt tomboló nacionalizmusról már írtam – A mi Funar Pistánk).
A treuga deit (Isten békéjét) Apponyi Albert hirdette meg. Emlékirataiban így ír erről. „1895 végén már a következő évre kitűzött millenáris ünnep előkészítése foglalta el a kedélyeket. Engem is annyira megkapott az ünnep nagyszerű eszméje, hogy karácsony napján a párt hírlapi orgánumában, a »Nemzeti Újságban« cikket tettem közzé, amelyben a millenniumi ünnep idejére a pártok közt fegyverszünetet indítványoztam, azzal a feltétellel, hogy a kormányzati szellemből a pártosság kiküszöböltessék és a választások tisztaságának és szabadságának törvényes biztosítása által a pártok küzdelméből a méregfog kihúzassék.” (Az írás teljes terjedelmében olvasható a Függőleges veszedelmekben.)
Az 1896-os magyar parlamenti választások egyáltalán nem az Apponyi meghirdetette békesség, tisztaság és szabadság jegyében zajlottak. Kormánypárti képviselők is elismerték, hogy a „Bánffy-kabinet által lebonyolított választásokon a hatósági erőszak és korrupció soha nem látott méreteket öltött” (Herczeg Ferenc). Andrássy Gyula pedig úgy vélte: „A menyasszony túlságosan is szép…”
A kierőszakolt „aritmetikai diadal” azonban a visszájára fordult. „A számban megfogyott ellenzék nemcsak oly mélységes elkeseredéssel jött a parlamentbe, mely minden békés együttműködést kizárt, hanem azzal a meggyőződéssel is, hogy neki nem alkotmányos kötelessége egy ekképp létrejött választási verdikt előtt meghajolni, hogy neki, mivel a nemzet akaratát meghamisították, minden meg van engedve.” Apponyi szerint az ellenzék kilátástalan helyzete hívta életre az obstrukció intézményét, amely később szinte teljesen megbénította a parlament munkáját.
Herczeg Ferenc, aki kormánypárti képviselőként maga is évtizedekig koptatta a „gótikus ház” padjait, az obstrukciót „nemzeti veszedelemnek” tartotta, hiszen „vele együtt olyan elvadult hang kapott lángra a politikában, hogy művelt ember a polgári élet semmiféle körében nem élt olyan izgalmak és lealázó veszedelmek közt, mint a magyar képviselőházban. Nemegyszer kétségeim támadtak az iránt, hogy tisztességes ember lehet-e egyáltalán tagja ennek a Háznak?”
*
Nietzsche nem volt túlságosan jó véleménnyel a pacifizmusról. Azt tartotta, hogy az a gyengeség jele, és csak azok a nemzetek tűzik zászlójukra, amelyek már letűnőben vannak a történelem színpadáról. Hitler jól tudta, hogy Európa hagyományos demokráciáinak polgárai és politikusai gyűlölik a háborút, erre építette egész villámháború-stratégiáját. Tárgyalásain elképesztő cinizmussal játszotta ki a „béke-kártyát”. Amikor 1938. februárjában Berchtesgadenbe rendelte Schuschniggot, az osztrák kancellárt, először a frissen épített határvédelmi erődítményeket hozta szóba. Hitler így fenyegetőzött:
„Csak parancsot kell adnom, és holnapra eltűnnek a határról azok a nevetséges tákolmányok. Csak nem képzeli, hogy akár egy fél órára is feltartóztathat? Ki tudja, talán holnap reggelre Bécsben termek, hirtelen, mint a tavaszi vihar. Akkor lesz nemulass! Szívesen megkímélném tőle az osztrákokat; rengeteg áldozattal járna. A csapatok után jön az SA és a légió! Senki sem tudja meggátolni a bosszújukat, még én sem. Azt akarja, hogy Ausztria második Spanyolországgá váljék? Jómagam, hacsak lehet, szeretném elkerülni. Schuschnigg: Tájékozódni fogok a helyzetről, és leállítok minden erődítési munkát a német határ mentén. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy önök bármikor bevonulhatnak Ausztriába, de ha akarjuk, kancellár úr, ha nem, ez vérontáshoz vezetne. Hitler: Háború! Nagyon könnyű ezt kimondani a kényelmes karosszékben üldögélve, csakhogy ez a szó rengeteg szenvedést és vért jelent. Ön vállalná ezért a felelősséget, Schuschnigg úr? Ne higgye, hogy bárki a világon az utamba áll! Olaszország? Mussolinit mindenről tájékoztattam: Olaszországgal a lehető legjobb viszonyban vagyok. Anglia? A kisujját sem fogja megmozdítani Ausztriáért. Talán Franciaország? Két éve, amikor alig néhány zászlóaljjal bevonultunk a Rajna-vidékre, rengeteget kockáztattam. Ha Franciaország akkor beavatkozik, kénytelenek lettünk volna visszavonulni… De ma már semmit nem tehet. Elkésett vele!”
Hitler maga sem hitte igazán, hogy a szövetségesek beveszik a blöfföt, amelyben ő a béke szószólójaként tündököl. Miután azonban Anglia és Franciaország némi fejcsóválás után, de tudomásul vette Ausztria megszállását, figyelme Csehszlovákia felé fordult. A német stratégák hiába akarták lebeszélni az újabb hazárd-hadműveletről, mondván, ez nem fog olyan simán menni, mint Ausztria megszállása. (Pontosabban: Ausztria megszállása technikailag egyáltalán nem ment simán, hiszen sorra csődöt mondtak a katonai szállítójárművek, a führer állítólag tajtékzott a dühtől, ahogy a feltorlódott forgalmat meglátta.) Hitler habozott, utasítására a német titkosszolgálat teljes gőzzel azon dolgozott, hogy kipuhatolja a szövetségesek szándékát. Elégedetten vette tudomásul, hogy a nyugati hatalmak titkos és kevésbé titkos tárgyalásokon próbálták a cseheket rávenni, hogy az európai béke érdekében legyenek belátással… Hitler igyekezett megnyugtatni a tervezett csehszlovákiai hadművelettel kapcsolatos aggályait hangoztató német vezérkart is. (Hitler Keitelnek: Csak akkor szánom el magam a Csehszlovákia elleni fellépésre, ha szilárd meggyőződésem, hogy – akárcsak a demilitarizált övezet és az ausztriai bevonulás esetében – Franciaország nem lép hadba, és következésképp Anglia sem avatkozik be.)
Churchill széleskörű stratégiai és statisztikai érvekkel bizonyítja (Winston S. Churchill: A második világháború), mennyivel eredményesebb, hatékonyabb lett volna, ha a müncheni béke helyett Anglia egy évvel korábban hadba lép Németország ellen. Arról nem is beszélve, hogy a levéltárakból azóta előkerült dokumentumok is azt bizonyítják, Hitler valószínűleg meghátrált volna Anglia és Franciaország határozott fellépésére.
Mint tudjuk, a múltban nincs alternatíva, de azért bizonyos tanulságok vannak, amelyeket nem ártana időnként figyelembe venni. John Lukacs: A párviadal című könyvében pontosan leírja azt az élet-halál küzdelmet, amelyben a hagyományos, polgári demokráciák értékrendjét képviselő, konzervatív elveket valló, kissé hedonista, de a hazájáért egy oroszlán szívósságával és bátorságával küzdő Churchill és az übermensch életteréért harcoló, agresszív, velejéig immorális, puritán és fanatikus kalandor, Hitler állt szemben. Végül Churchill győzött, de tekintélye beleroppant ebbe a küzdelembe, s a béke első napjaiban az angol nép leváltja azt a politikust, akinek a győzelmét elsősorban köszönhette. (Talán nem véletlen, hogy a neonáciknak ma is egyik leggyűlöltebb célpontja Churchill. Városligetben álló szobrát időről-időre vörös festékkel öntik le és Dávid-csillagot mázolnak rá.)
