Turulmadár fenn az égen

Nemzeti legendárium 1849-1914
(esszék, tárcák)

Bevezető

turulmadarfenn_az_egenRegényes és színpadias, petárdáktól hangos kor, amely a forradalom és a szabadságharc után következett, s jórészt a bukott forradalom nimbuszára alapozódott; őszies pompájú, melankolikus századvég, a boldog békeidők végjátékával. Vagy inkább tavasziasan pezsgő, szikrázó századelő? A korabeli sajtót lapozgatva valami különös zamat érződik: valami enyhén sós, jódos mellékíz. Lehet, hogy ez csak a porladó papír illata? Vagy inkább a száz évvel ezelőtti polgár fölfokozott várakozásának, túlcsorduló büszkeségének, kapkodó izgatottságának izmokba, idegekbe, újságpapírba párlódott sói-savai. Mi ez: önbecsülés, biztonság érzet, harsányság, honszeretet vagy túlfejlett nemzeti érzület? Zsurnalizmus? Vajon a kor igazi lelke hol lakik? Az épülő európai nagyváros tágasságában, a király lelkiismeretes gondoskodásában vagy inkább a monarchiabeli hétköznapok közjogi taposómalmában, az adott szó becsületében, a liberális eszmékben, netán az eszlári zsidók ellen indított középkorias, balkáni ízű perben, a kelmék, bőr- és gyarmatáruk megbízható minőségében, a gyógyfürdők és ivókúrák jótékony hatásában, vagy inkább az orfeumokban és mulatókban, Munkácsy Honfoglalásának komor méltóságában, netán Szinyei Majálisának gyengéd fényeiben? Talán az ismert képek és szavak mögött.

A magyar történelem ismétlődő, körkörös csapdáit a forradalom és szabadságharc bukása utáni időszaktól kezdtem el vizsgálni. Persze, kezdhettem volna korábban is. A nemzeti érzés torzulásai például már ott sejlenek a II. József germanizációs, abszolutista törekvései ellen támadt mozgalomban, amely az 1790. évi budai országgyűlésen kapott először hangot, amikor többen is kifogásolták „a nemzeti érzület nyilvánulásának módját”. Keresztesi József képviselő például, „ki bár igen örvendezett a magyar nyelv és magyar ruha felkapatásának, de azért, mint az öregurak szoktak, zsörtölt a túlságos arany és ezüst sujtás miatt”. Kölcsey pedig, évtizedek múlva, a maga szókimondó módján, egyszerűen „sujtásos nemzetnek” mondta a magyart. Szekfű Gyula Magyarország romlását Trianontól származtatja (Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik). Bibó az 1867-es kiegyezéstől (Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem). Szekfű a „megcsonkított ország”, a trianoni-sokk következményének tartja, hogy a nemzeti érzés eltorzult, egyre inkább a külsőségek felé tolódott. Az úri gondolkodás megmerevedett, főként külsőségekben nyilvánult meg (katolicizmus, neobarokk). Az egyre erősödő dzsentri magatartást pedig igazi magyar átoknak tartotta (elzárkózás, bűnbak-képzés, mindig az idegenek, a bevándorlók, a nemzetiségek kárhoztatása). Pontosan kifejezi ezt az mentalitást a közmondás, ha nekem rossz, „dögöljön meg a szomszéd tehene is”.

Bibó az eltorzult magyar alkatról gondolkodva, érezhetően kárhoztatta a kiegyezés békés útját. Várta a forradalmat 56-ban is, biztos 1990-ben is várta volna. Ebben éppenséggel igaza lehet, talán azért is sikeredett ilyen felemásra az 1989-es rendszerváltás, mert annyira kívülről-fölülről jött. Bibó azt írja, az embereknek meg kell élniük, hogy a saját kezükbe veszik a sorsukat. Viszont azt is tudjuk, a forradalmak mennyi felesleges vérontással, szenvedéssel, igazságtalansággal járnak együtt. Nemrég olvastam az angol történész, Simon Schama könyvét a francia forradalomról (Schama, Simon: Polgártársak: a francia forradalom krónikája. Budapest, Európa, 2001.) Az sem véletlen, hogy éppen egy angol történész írta (írhatta?) meg a francia forradalom hiteles krónikáját. Tanulságos olvasmány. A legnagyobb tanulsága, hogy a rengeteg vér, könny és szenvedés tökéletesen felesleges volt. A késői monarchia, amelyet elsöpört a forradalom, sokkal modernebb államot akart megvalósítani, mint a „forradalmi kormányok”. Persze, van amikor vér, könny és szenvedés nem spórolható meg, abban a helyzetben Churchill sem ígérhetett mást.

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha az 1867-es kiegyezést az 1956 utáni, kádári konszolidációval vetjük egybe. Mindkét esetben kiegyeztünk a gyilkossal, Ferenc Józsefből később, kedélyesen, Ferenc Jóska, Kádárból – Kádár apánk lett. Az ország elindult a gazdasági fejlődés út-ján (ahogy Kádár jellegzetes hanghordozással mondogatta), viszont mennyi fölösleges energiát emésztett fel a kiegyezés utáni közjogi viták „taposómalma”, mennyi morális kárt okozott a kádári konszolidáció „gulyáskommunizmusa”. A kádári kompromisszumot nagyon pontosan írja le könyvében György Péter. (Apám helyett. Magvető, Budapest, 2011.)

A 19. és a 20. század „finom áttűnéseit” figyelve sok izgalmas kérdés (csapdahelyzet?) fogalmazható meg. Ízelítőként csupán egyet említek. Haynau, a „vérrel élő szörnyeteg” képe néhány év alatt különös metamorfózison esett át. Éppen tizenhárom esztendő telt el a magyar forradalom vérbe fojtása után, amikor a véres kezű zsarnokot új szerepkörben láthatjuk viszont. Haynau Jókai regényében, Az új földesúrban tűnik föl mint az újmódi gazdálkodók prototípusa. Ankerschmidt, az idegen lovag, kinek magyarosodását (értsd: régi szokásainak levetkőzését) épp oly nagyon kívánjuk, mint más idegenekét, például a zsidókét. Magyarosodásukkal nincs is semmi hiba, s ez a nemzetnek bizakodásra adhat okot. Jókai az Utóhangban mondja el, hogy maga látta, amint „egy este Haynau tábornagy (a nyugalmazott), magyar ruhában, széles szalagú darutollas túri süveggel a fején, a legkizárólagosabb magyar urak társaságában” jelent meg, s ezen erős mondást tette közkinccsé: „Wir Ungarn lassen unsere Rechte nicht confisciren!” (Mi magyarok nem hagyjuk a jogainkat elorozni!)

Még egy nagyon fontos könyvet kell megemlítenem, amely szemléletével nagy hatást gyakorolt rám: Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját. Monumentális mű. Éppen, mint Tolsztoj Háború és békéje. Bánffy is azt írta meg, hogyan kapcsolódik egymáshoz magánélet és politika, sors, szenvedély, történelem. Hogy „mindenki szem a láncban”. Hogy megállíthatatlanul sodródunk a világháborúba…

A harmincas évek végén, mikor Bánffy újra érzékelte ugyanezt a veszélyt, mint korábban, az 1910-es években, így ír a regény megírásának motívumairól. ,,Regénytrilógiámat belső kapcsolatból kellett megírnom. Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni a bűnöket, amik odavezettek…Senki sem mondta: ’ezen az úton többé ne járj!’ Senki sem hívta föl nemzetünk figyelmét arra, hogy önmagát is nevelnie kell…össze kell fogjon végre, az igaz erkölcsi egységet alakítva ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útjain és ismét maszlagot szívjon magába vezércikkekből, szónoklatokból – önámító bókokat, csupa csillogó frázist.”

A hatások, támpontok számbavételekor mindnek előtt Krúdy Gyulát kellett volna említenem. Azt hiszem, ő mindent tudott a millenniumi Magyarországról, amit tudni lehetett és azt is, amit még nem. Aminek még nem volt formája, nem volt neve, aminek még nem alakultak ki a gondolatpályái, ami még csak az érzelmeink, vágyaink, szenvedélyeink, szégyeneink, bűneink, büszkeségeink mélyén rejtőzött. A millenniumi Magyarország, ez a regényes és színpadias kor érlelte őt igazi íróvá. Azzal is hatott rám, amit írt, de azzal is, ami két írása között történt vele, a hallgatásaival, az éjszakáival.

Beszélgetés Kun Zsuzsával (Klubrádió)
Bemutató (youtube)
Megrendelhető: Kossuth
Beleolvasok (pdf)

*

Részletek a korábban megjelent munkáimat bemutató írásokból:

  Láthatatlan történelem

Úgy kéne történelmet írni, ahogy Lipp Tamás teszi. A perdöntő apróságokat felidézve, de nem körülményeskedve; mesélgetve, elkalandozva, de pontosan; nagy horderejű történelmi mélyáramokat a szimbólum erejével megragadó hétköznapiságokkal elmesélve. Mert a történelem nem csupán háborúk és politikák jobbára ocsmány története. Szereplői nem csupán királyok, terroristák, forradalmárok és háborús bűnösök, csataterek és évszámok. A történelem mélyárama jeltelen életek, ismeretlen sorsok iszonyú hordalékát görgeti. A történelemnek ez a láthatatlan, jobbára feltáratlan rétege legalább olyan fontos titkokat rejt, mint Hitler koponyája vagy Napóleon alsónadrágja vagy a trianoni szerződés állítólagos titkos záradéka. Erre a másfajta archeológiára – a többi között – Danilo Kiš sorsnyomozó írásai szolgálnak példaként. (Farkas Zsolt: Láthatatlan történelem = Magyar Napló, 1993. szeptember 17. 39-41. p.)

Kánkánia

Lipp Tamás kommentálja, újraírja a tudósításokat, amelyeknek így újfajta jelentőséget ad az elmúlt idő. A különböző, komoly vagy mosolyogtató híranyagok az életet nem egységesen, hanem az események közötti kapcsolatok elrejtésével, a történések párhuzamosságát hangsúlyozva mutatják be; a végtelennek látszó fecsegések mögött azonban megragadható mindaz, ami majd az első világháború végzete felé sodorja az országot… Ez Kánkánia: a “rossz komédiások kora”, ahol kedélyes összeesküvések idézik a szabadságharc traumáját, ahol a teátrális gesztusokból építkező szereplők rendre felcserélhetők, és ahol a föl-föl parázsló nemzeti ellenállás és a köztörvényes bűnözés szálai végérvényesen összekuszálódtak. A szerepek színes kavalkádja ismert és elfeledett arcokat mutat meg. Jól megfér egymás mellett a magyar emigráció nemzetközi tekintélyén fáradozó Almásy és Nedeczky, Krúdy Kálmán, a magyar ugar különleges “tüneménye”, Kossuth Dunai Szövetség-terve és a Szabolcs vármegyében gazdálkodó és magyarul káromkodó – egykor véreskezű – Haynau. És természetesen a millenniumi várakozás minden ünnepével, felfokozott indulatával, az ugor-török nyelvi háborúval, a pártok szónoklataival és tüneményes újdonságaival: Gárdonyi elfeledett Dante-körképével, Fesztyvel és Szinyei Majálisával, Ugron Gábor romantikus Erdély-központúságával, a treuga deit meghirdető Apponyival és Puskás Tivadar telefonhírmondójával. (Legeza Ilona: Kánkánia)

 Az elvesztett önazonosság

Változatok az önazonosság elvesztésére – így is megfogalmazhatók Lipp Tamás esszéi (A sátán körzője). Nem lesz az, ami lehetne a nagytehetségű festő, a Közép-Európa sajátos viszonyait világosan látó politikus és nem éri el célját az ügyvéd-író. Munkácsy 26 évesen elnyerte Párizsban a Salon aranyérmét, keze alól kikerültek olyan képek is, mint Paál László portréja és a Poros út. Mégsem vált belőle a festészet látásmódját átalakító, korszakalkotó művész. Mocsáry Lajos tudta, hogy nem fordulhat egymás ellenébe polgárosulás és nemzeti gondolat, s a magyarral egyenrangú felet kíván látni a nemzetiségekben, de megkapja a “hazaáruló” címkét és kiszorul saját pártjából is. Eötvös Károly pedig, bár az antiszemita hisztéria európai fellángolása idején igazának biztos tudatával hazájának nemzetközi elismerést szerzett, “a nagy per egykori hőse magányosan és elfelejtve halt meg.”

“Sujtásos nemzet”, Kölcsey kifejezése, mint cím telitalálat. Eötvös és Mocsáry szakszerűen kidolgozott európai szellemiségű nemzetiségi törvénye szélsőséges viták kereszttüzébe kerül. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy – amint a szerző írja – “a kiegyezés közjogi ellentmondásait – Mocsáry éppen olyan jól látta ezt, mint később Bibó – a konstrukción belül nem lehetett feloldani.” Hanem az is nyilvánvaló lesz, hogy az ellentmondásokat egy anakronisztikus nemzettudattal vélik megoldhatónak. Amit a polgárosuló magyar társadalom, a nemzet számára egy, a történelmet kisajátító elit csoport mint hivatalos eszmét fogalmaz meg, kínál, népszerűsít, sőt erőteljes propagandát fejt ki érdekében. Jellemzői közismertek. Írók és történészek ismételten megvilágították talmi értékeit: kosztümös külsőségek, kiürült függetlenségi eszme, fekete-fehér sémákkal helyettesített, elszigetelt történelem, ahol Európát vagy kizárólag a Habsburg kormányzat jelentette, vagy kizárólag az ősmagyar lovas képviselte a Duna tájon; dac, dölyf, fölény, teatralitás, a múlt nagy neveinek kisajátítása, sovinizmus, fényes sarkantyús csizma, sokszor alpári hang, gyakran demagógia, s visszaélés az emberek őszinte nemzeti érzelmeivel és még sorolhatnám tovább.

Annál fontosabb, hogy ennek az anakronisztikus nemzettudatnak két eddig kevéssé ismert, vagy tán számon sem tartott vonását is kiemeli a szerző: az egyik, hogy csak ellenségek ellenében tudja önmagát megfogalmazni, a másik jellemzője, hogy igényli a “túlhajszolt önigazolást. ” (R. Várkonyi Ágnes: A körző ördöge vagy az elvesztett önazonosság = Élet és Irodalom, 1993/30. 10. p.)

 

2 thoughts on “Turulmadár fenn az égen”

  1. Kedves Tamás!
    Nagyon jó bevezető, tetszik, egyetértek, és rendkívül fontos ma. Most nem rendelem meg online, mert semmit sem rendelek online. Majd elmegyek a boltba, kezembe veszem, megforgatom, esetleg meg is szagolom és aztán megvásárolom, ha meggyőz engemet.
    De az nem derül ki, hogy micsoda a mű, azaz regény, esszékötet, vagy egy tanulmány az egész. Engem mindenképpen érdekel, de lehetséges, hogy az erre felé kattintgató érdeklődők így elbizonytalanodnak. Mert csak az van írva, hogy megrendelem a “kötetet”.
    Na meg persze azt kellene megtudni – nem tudom a kötet segít-e valamit ebben -, hogy hogyan keveredhetnénk ki ebből a kettőszáz éves csapdából, aminek a lényege talán az, hogy a külsőséges mű-nemzetieskedés leplezi a viszonyok valóságos és hamis konzerválódását, az antidemokratikus és korrupt gyakorlatot. Azért kell beleírni, hogy “hamis”, mert ez nem valódi konzervativizmus, nem biztos, hogy nekünk arra lenne szükségünk, ez azonban annál biztosan rosszabb – de az csak fogalomtisztázó okvetetlenkedés, nem feltétlenül fontos.
    Minden jót Neked!
    András

    1. Kedves András!
      Ami a műfaji megjelölést illeti, igazad van, mint látod, máris javítottam. Azt is kérdezed, hogy a kötet segít-e abban, miként keveredhetnénk ki a “kétszáz éves csapdából”. Nem tudom, minden esetre sokat töprengek rajta, de azt hiszem, a kérdésre nem nekem kellene válaszolnom. Hanem az olvasóknak, akik közé, remélem, hamarosan te is tartozni fogsz. Üdvözlettel:
      Tamás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.