Treuga dei

(2012. január 20.)

Nekünk Csurka kell c. naplójegyzetemhez többen hozzászóltak. K. például attól óvott, hogy olajat öntsek a tűzre (?), hiszen láthatom, a szélsőjobb utcai seregei mindenre képesek. Ha megfelelő helyről megkapják a jelet, vasdorongokkal, betontömbökkel felszerelkezve akár a tévészékházat is megostromolják és kifosztják, miközben a jobboldali média forradalmárként ünnepli őket. Ez a rettenetes sereg képes tönkretenni azt a viszonylagos békét, nyugalmat is, amiben most élünk. Éppen ezért ebben a pillanatban elképzelhetetlen minden politikai változás, hiszen az utcai harcosokat, megfelelő helyről, azonnal aktivizálnák. Azt is tudhatom, mi történt tőlünk néhány száz kilométerre délre. Sok ezer embert öltek meg, mert a politikusok a fellángolt őrületet nem tudták csillapítani, csak szítani. Szóval, a béke érdekében, nagyon észnél kell lenni! (Erről az egykori Jugoszlávia utódállamaiban évekkel ezelőtt tomboló nacionalizmusról már írtam – A mi Funar Pistánk).

A treuga deit (Isten békéjét) Apponyi Albert hirdette meg. Emlékirataiban így ír erről. „1895 végén már a következő évre kitűzött millenáris ünnep előkészítése foglalta el a kedélyeket. Engem is annyira megkapott az ünnep nagyszerű eszméje, hogy karácsony napján a párt hírlapi orgánumában, a »Nemzeti Újságban« cikket tettem közzé, amelyben a millenniumi ünnep idejére a pártok közt fegyverszünetet indítványoztam, azzal a feltétellel, hogy a kormányzati szellemből a pártosság kiküszöböltessék és a választások tisztaságának és szabadságának törvényes biztosítása által a pártok küzdelméből a méregfog kihúzassék.” (Az írás teljes terjedelmében olvasható a Függőleges veszedelmekben.)

Az 1896-os magyar parlamenti választások egyáltalán nem az Apponyi meghirdetette békesség, tisztaság és szabadság jegyében zajlottak. Kormánypárti képviselők is elismerték, hogy a „Bánffy-kabinet által lebonyolított választásokon a hatósági erőszak és korrupció soha nem látott méreteket öltött” (Herczeg Ferenc). Andrássy Gyula pedig úgy vélte: „A menyasszony túlságosan is szép…”

A kierőszakolt „aritmetikai diadal” azonban a visszájára fordult. „A számban megfogyott ellenzék nemcsak oly mélységes elkeseredéssel jött a parlamentbe, mely minden békés együttműködést kizárt, hanem azzal a meggyőződéssel is, hogy neki nem alkotmányos kötelessége egy ekképp létrejött választási verdikt előtt meghajolni, hogy neki, mivel a nemzet akaratát meghamisították, minden meg van engedve.” Apponyi szerint az ellenzék kilátástalan helyzete hívta életre az obstrukció intézményét, amely később szinte teljesen megbénította a parlament munkáját.

Herczeg Ferenc, aki kormánypárti képviselőként maga is évtizedekig koptatta a „gótikus ház” padjait, az obstrukciót „nemzeti veszedelemnek” tartotta, hiszen „vele együtt olyan elvadult hang kapott lángra a politikában, hogy művelt ember a polgári élet semmiféle körében nem élt olyan izgalmak és lealázó veszedelmek közt, mint a magyar képviselőházban. Nemegyszer kétségeim támadtak az iránt, hogy tisztességes ember lehet-e egyáltalán tagja ennek a Háznak?”

*

Nietzsche nem volt túlságosan jó véleménnyel a pacifizmusról. Azt tartotta, hogy az a gyengeség jele, és csak azok a nemzetek tűzik zászlójukra, amelyek már letűnőben vannak a történelem színpadáról. Hitler jól tudta, hogy Európa hagyományos demokráciáinak polgárai és politikusai gyűlölik a háborút, erre építette egész villámháború-stratégiáját. Tárgyalásain elképesztő cinizmussal játszotta ki a „béke-kártyát”. Amikor 1938. februárjában Berchtesgadenbe rendelte Schuschniggot, az osztrák kancellárt, először a frissen épített határvédelmi erődítményeket hozta szóba. Hitler így fenyegetőzött:

„Csak parancsot kell adnom, és holnapra eltűnnek a határról azok a nevetséges tákolmányok. Csak nem képzeli, hogy akár egy fél órára is feltartóztathat? Ki tudja, talán holnap reggelre Bécsben termek, hirtelen, mint a tavaszi vihar. Akkor lesz nemulass! Szívesen megkímélném tőle az osztrákokat; rengeteg áldozattal járna. A csapatok után jön az SA és a légió! Senki sem tudja meggátolni a bosszújukat, még én sem. Azt akarja, hogy Ausztria második Spanyolországgá váljék? Jómagam, hacsak lehet, szeretném elkerülni. Schuschnigg: Tájékozódni fogok a helyzetről, és leállítok minden erődítési munkát a német határ mentén. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy önök bármikor bevonulhatnak Ausztriába, de ha akarjuk, kancellár úr, ha nem, ez vérontáshoz vezetne. Hitler: Háború! Nagyon könnyű ezt kimondani a kényelmes karosszékben üldögélve, csakhogy ez a szó rengeteg szenvedést és vért jelent. Ön vállalná ezért a felelősséget, Schuschnigg úr? Ne higgye, hogy bárki a világon az utamba áll! Olaszország? Mussolinit mindenről tájékoztattam: Olaszországgal a lehető legjobb viszonyban vagyok. Anglia? A kisujját sem fogja megmozdítani Ausztriáért. Talán Franciaország? Két éve, amikor alig néhány zászlóaljjal bevonultunk a Rajna-vidékre, rengeteget kockáztattam. Ha Franciaország akkor beavatkozik, kénytelenek lettünk volna visszavonulni… De ma már semmit nem tehet. Elkésett vele!”

Hitler maga sem hitte igazán, hogy a szövetségesek beveszik a blöfföt, amelyben ő a béke szószólójaként tündököl. Miután azonban Anglia és Franciaország némi fejcsóválás után, de tudomásul vette Ausztria megszállását, figyelme Csehszlovákia felé fordult. A német stratégák hiába akarták lebeszélni az újabb hazárd-hadműveletről, mondván, ez nem fog olyan simán menni, mint Ausztria megszállása. (Pontosabban: Ausztria megszállása technikailag egyáltalán nem ment simán, hiszen sorra csődöt mondtak a katonai szállítójárművek, a führer állítólag tajtékzott a dühtől, ahogy a feltorlódott forgalmat meglátta.) Hitler habozott, utasítására a német titkosszolgálat teljes gőzzel azon dolgozott, hogy kipuhatolja a szövetségesek szándékát. Elégedetten vette tudomásul, hogy a nyugati hatalmak titkos és kevésbé titkos tárgyalásokon próbálták a cseheket rávenni, hogy az európai béke érdekében legyenek belátással… Hitler igyekezett megnyugtatni a tervezett csehszlovákiai hadművelettel kapcsolatos aggályait hangoztató német vezérkart is. (Hitler Keitelnek: Csak akkor szánom el magam a Csehszlovákia elleni fellépésre, ha szilárd meggyőződésem, hogy – akárcsak a demilitarizált övezet és az ausztriai bevonulás esetében – Franciaország nem lép hadba, és következésképp Anglia sem avatkozik be.)

Churchill széleskörű stratégiai és statisztikai érvekkel bizonyítja (Winston S. Churchill: A második világháború), mennyivel  eredményesebb, hatékonyabb lett volna, ha a müncheni béke helyett Anglia egy évvel korábban hadba lép Németország ellen. Arról nem is beszélve, hogy a levéltárakból azóta előkerült dokumentumok is azt bizonyítják, Hitler valószínűleg meghátrált volna Anglia és Franciaország határozott fellépésére.

Mint tudjuk, a múltban nincs alternatíva, de azért bizonyos tanulságok vannak, amelyeket nem ártana időnként figyelembe venni. John Lukacs: A párviadal című könyvében pontosan leírja azt az élet-halál küzdelmet, amelyben a hagyományos, polgári demokráciák értékrendjét képviselő, konzervatív elveket valló, kissé hedonista, de a hazájáért egy oroszlán szívósságával és bátorságával küzdő Churchill és az übermensch életteréért harcoló, agresszív, velejéig immorális, puritán és fanatikus  kalandor, Hitler állt szemben. Végül Churchill győzött, de tekintélye beleroppant ebbe a küzdelembe, s a béke első napjaiban az angol nép leváltja azt a politikust, akinek a győzelmét elsősorban köszönhette. (Talán nem véletlen, hogy a neonáciknak ma is egyik leggyűlöltebb célpontja Churchill. Városligetben álló szobrát időről-időre vörös festékkel öntik le és Dávid-csillagot mázolnak rá.)

A mi Funar Pistánk

(2012. január 18.)

Amikor Csurka István 1992-ben megírta nevezetes dolgozatát, sokan fölhördültek MDF-en belül és kívül. Párttársai közül is volt, aki a művet egyszerűen „náci alapvetésnek” tartotta. Akkor én is írtam egy kis jegyzetet (Népszabadság, 1992/8. 29. p.).

Már régóta gyanítottam, hogy titkos vonalak kötik össze Kolozsvár polgármesterét és az MDF alelnökét, de eddig nem szóltam, mert – ellentétben az alelnökkel – az a véleményem, ha állítunk valamit, azt illik bizonyítani is. Most azonban, amikor a legutóbbi Össztűz adásában ezek a szellemi szálak nyilvánvalóvá váltak, úgy érzem, nem hallgathatok tovább. Kiderült, hogy új élettér kell románnak, magyarnak egyaránt. Hogy közös romlásunknak genetikai okai vannak. Túlságosan is sokat éltünk együtt azon hátrányos helyzetű rétegekkel, amelyekben a természetes kiválasztódás szigorúsága nem működött (aki nem értené a kódot: természetesen a zsidókról és a cigányokról van szó). Hogy ezen gyakorlatnak most végre határozottan véget kell vetni, és hogy a szerb haláltáborok és gyermekgyilkosságok után nincs olyan tekintély a világban (se az EUFOR, se az EU), amely beleszólhatna a magyar (román) belpolitikába, a kormányzat öntörvényű és határozott lépéseit rosszallva. Hogy ez egy komplett náci ideológiai alapvetés? – miként azt az alelnök egyik párttársa írásában megállapította. Na és, nem értem, mi ezzel a probléma, kérdi az MDF Pistája, és belekacsint a kamerába, miközben kitör a tapsvihar. Íme, hát ezt is megértük: a Vatra Romaneasca „magyargyűlölő” Funarja és az MDF „magyarvédő” Pistája az átjárható határok felett végre nyíltan kezet szorított.

Két évtized múltán ehhez azt tenném hozzá, én is gyalázatosnak tartom, hogy déli szomszédjainknál – bár az alapkonfliktusért sem az EUFOR, sem az EU nem tehető felelőssé, azt maguk az egykori Jugoszlávia utódállamai (nemzetei?) szították – valóban az EUFOR szeme láttára gyilkoltak le ezreket a nacionalizmus nagyobb dicsőségére. (Erről szól a bosnyák rendező, Danis Tanović Oscar-díjas filmje, a Senki földje, amelynek megtekintését minden hungarofóbnak melegen ajánlom.) Azóta a helyzet csak fokozódott. Az elmúlt másfél évben újra belekerültünk abba a mókuskerékbe, melyet nevezhetünk „hungarofóbiának” is (Botár Attila szíves közlése). A lényege, hogy az egész világmindenség ellenünk van: Ady Endre, az Úristen, Trianon, a Sors, Soros György, Hillary Clinton, José Manuel Barroso, Angela Merkel, a Financial Times, a Der Standard, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a nemzetközi cionista karvalytőke, az idegenszívűek (aki nem értené: a zsidók, a cigányok, az oláhok, a tótok),  a bankok, a globalisták és az antiglobalisták, hogy csak néhányat említsünk a hosszú (ha nem éppen végtelen) sorból.

Földiák András éppen itt a honlapomon írta: “1848-nak a nemzetközi összefogással való sárba tiprását mind a mai napig nem hevertük ki”, persze, miként a szomszédjaink sem heverték ki sem az 1848 előtti, sem az utáni, a magyar szupremácia általi sárba tiprásukat. Miért, mire számítottunk, a sok tótozás, szőröstalpú oláhozás után? Elég csak a szomszédjainkról megjelent korabeli karikatúrákat, vagy az őket gúnyoló szövegeket idézni (Sujtásos nemzet). Miért mindig csak a mások bűneit soroljuk? A magunkét miért nem? Az elképzelhetetlen, hogy nem a sors, az átok, az úristen stb. ver bennünket, hanem kizárólag magunk vagyunk bajaink okozói? Az állampártként egyeduralkodó és hatalmát törvénymódosításokkal bebetonozó pártszövetség és a pártelnök-miniszterelnök, aki előbb arról szónokol, hogy az EU-n kívül is van élet, aztán elzavarja az IMF küldöttségét, aztán visszahívja és ezt még legalább háromszor megismétli, csak éppen mindig rosszabb pozícióba manőverezzük magunkat. (Erről jut eszembe, az miért elképzelhetetlen a politikában, hogy a főfőnök  kiáll a nyilvánosság elé és ezt mondja: bocsánat, tévedtünk, igyekszünk helyrehozni a tévedésünket.) Aztán itt van a tökéletesen impotens ellenzékünk: a végtelenül korrupt MSZP, az önmagát éppen fölszámoló LMP, az egyelőre csak zászlókat égető Jobbik, élén a párt EU-parlamenti képviselőjével, aki most éppen a kamerák össztűzében veti lángok közé az EU csillagos zászlaját. Egyébként, gondolom, szép fizetést húzhat Brüsszelben, az EU-tól, euróban.

Nyáron láttam egy fiatalt, amint éppen egy IDŐSEBB VAGYOK MINT SZLOVÁKIA feliratú pólóban pompázott. Talán hasznosabb lenne példát venni róluk. Elzavarták Mečiart, szakértői kormány alakult (nálunk a jobboldal, ha éppen hatalmon van, ezt holmi komcsi praktikának tartja, ellenzékben harcosan követeli), most az euró-övezethez tartoznak, erős gazdaságuk és demokratikusan működő, vállalkozóbarát államuk van. Utóbbit bizonyítja, hogy sok hazai vállalkozás költözött Szlovákiába, legutóbb pedig megindultak az élelmes magyarok a szlovák bankokba, hogy ott  helyezzék el megtakarításaikat. (Hogy ezen honfitársaink között olyat is ismerek, aki közben buzgón trianonozik, azt a sors fintorának tartom.)

Nekünk Csurka kell

(2012. január 14.)

A kormány melletti szimpátiafelvonulást tartottak szombat délután Szegeden; a demonstráción – amelyre a szomszédos településekről és a Délvidékről is érkeztek résztvevők – Csurka István mondott beszédet. (Magyar Nemzet)

Csurka – aki, mint mondta, kórházi kezelését megszakítva érkezett Szegedre – kijelentette, a demonstráció célja, hogy megerősítsék a magyar kormányt és miniszterelnökét, Orbán Viktort. Hangsúlyozta, „Magyarországot soha nem látott agresszió fenyegeti, Magyarországot nem magyar országgá akarják változtatni”. Csurka István szerint a tömeg, a magyar keresztény akarat erejével kell elérni, hogy „erőszakkal, példátlan galád nemzetközi összefogással” ne lehessen letéríteni az országot a törvényes kétharmados hatalom útjáról, „visszalökve egy olyan állapotba, ahol minden az idegeneké”.

Csurka különleges tünemény a magyar ugaron. Képzeljük el Csurka elvbarátját, a francia Le Pent, ha a francia nemzet egy részét, csak mert nem a szélsőjobboldali Nemzeti Frontra szavazott, mint “idegen elemet” ki akarná zárni a francia nemzet kebeléből. Azonnal ideggyógyintézetbe zárnák. Tény, hogy már Antall József is szeretett volna megszabadulni Csurkától, mert tudta, ha marad, szétrobbantja az MDF-et. Ezért föltette a kérdést: vagy önként kiválik az MDF-ből vagy nyilvánosságra hozza a rá vonatkozó III/III-as dosszié tartalmát, amelyből minden kétséget kizáróan kiderül, hogy Raszkolnyikov fedőnéven a Kádár-rendszer besúgója volt. Csurka az előbbit választotta. Azóta a jobboldal mérsékeltebb képviselői is sorra elhatárolódtak tőle, legutóbb például az Új Színház ügyében Tarlós főpolgármester és Dörner György színigazgató.

Hiába, nekünk Csurka kell.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

(Ady Endre: Nekünk Mohács kell – részlet)

Bajnai az Irodalmi Centrifugában

(2012. január 14.)

Bajnai Gordon, a volt miniszterelnök újbóli színrelépését elemzi az Irodalmi Centrifuga. A többi között megállapítja: Bajnai kívül marad a politikai drukkerharcokon és gyűlöletmozgalmakon, elemzése világos, áttekinthető. Itt és most ennyi elég is, hogy a haza megmentőjének lássuk rögtön…

„A Centrifuga életében komoly időszak volt a Bajnai kormány ideje. 2009 nyarán ez a kormány ideges közhangulatban, erős ellenzékkel szemben működött: Bajnai Gordon betiltotta a fasiszta felvonulást, hatékonyan fellépett a cigánygyilkosságok elkövetői ellen. A Centrifuga büszke rá, hogy tevőleg és hatékonyan vett részt mindebben: értelmezte a fasiszta jelenséget és több hétig nyilvános virrasztást tartott a romagyilkosságok áldozataiért, amivel százezrek és a nemzetközi média együttérzését is felkeltette, ezzel hozzájárult a gyilkosok elfogásához.”

A cikk után néhány hozzászólás olvasható, ezúttal csupán egyetlen, igaz meglehetősen szofisztikált véleményt idézünk:

„Soros és Hillary bábja nem megmentője hazánknak, csak egy kolomp, amit követve az adósrabszolgaság vár ránk. A Görög (sic!) és az Olasz (sic!) kormány után minket céloztak meg. A 2/3-ad kissé nehezíti a dolgukat, de nem adják fel. Rövidesen dicshimnuszokat zeng róla (B. G-ről) a nemzetközi média, elismerően nyilatkozik róla, pár mértékadó pénzügyi “szakember” (spekuláns), talán még egy pár díjat is kap valahonnan. Lesz ígéret sok hitelre, ha Ő lesz a főnök, meg persze tejre, mézre (lépes). A Goldmann Sachs pedig feltehet egy újabb ország-trófeát a New York-i iroda falára. Kurv@ jó reggelt Magyarország!”

Bajnai és a Magyar Nemzet

(2012. január 12.)

Bajnai Gordon volt miniszterelnök cikket írt a Haza és haladás blogon. A cikk címe:Köztársaság, kiegyezés, kilábalás – Vízkeresztkor Magyarországról. A blog létrehozói a magyarországi válságot az olasz módszerrel orvosolnák. A többi között ezt olvashatjuk: Olaszországban, Silvio Berlusconi lemondása után, 2011. november 16. óta egy technokrata, szakértői kormány tevékenykedik, élén Mario Monti volt versenyjogért felelős európai biztossal. Berlusconi bukása egyértelműen kiszámíthatatlan gazdaságpolitikájának, az ebből fakadó – elemzők által fenntarthatatlannak elkönyvelt – a hároméves állampapírok utáni 7% feletti kamatfelárnak és a meghatározó EU körökben kialakult személyes népszerűtlenségének volt a következménye. Azóta helyreállt az Olaszország iránti bizalom, Mario Monti és szakértő kormánya gyors lépésekkel konszolidálja a gazdaságot, az állampapírok kamatainak lázgörbéje lassan visszaáll a normális állapotra.

Bajnai szerint mindenki felelőséggel tartozik az országban uralkodó állapotokért, az esztergályos, a tanító, a miniszterelnök, de a volt miniszterelnök is. Természetesen neki, mint az ország korábbi vezetőjének nagyobb a felelőssége, ezért érezte úgy, hogy meg kell szólalnia. Írásában sorra veszi az általa legfontosabbnak ítélt témákat (Demokrácia, Gazdaság, Társadalmi stabilitás, Nemzetközi kapcsolatok), majd megfogalmazza a tanulságokat is. Számomra a legszimpatikusabb, amit a kiegyezés programjáról ír:

„A kiegyezés programjával, amely konszenzust teremt abban, hogy sem az inga újbóli kilengése, sem a bosszúállás nem lehet megoldás a köztársaság helyreállításakor – bármennyi sérelmet is szenvedtek el a most ellenzékben levők és támogatóik. Az új kormány egyik legfontosabb feladata lesz, hogy új, ciklusokon átívelő széles társadalmi megegyezést teremtsen alapvető nemzeti céljaink tekintetében. Ehhez pedig a mai jobboldal demokratikus meggyőződésű szavazóinak beleegyezésére éppúgy szükség lesz, mint a határozott politikai kötődés nélküli vagy baloldali szavazókéra.  Az ország nem bírja ki, hogy négyévente a legalapvetőbb elvi kérdések képezzék a politikai küzdelem tárgyát.”

A Magyar Nemzet 2012. január 12-i számában, Kiderült, kik állnak Bajnai mögött címmel  cikk jelent meg, amelynek kopfjában ez olvasható: „Az Egyesült Államok Demokrata Pártjához húzó baloldali–liberális agytröszt, a Center for American Progress partneri támogatását élvezi Bajnai Gordon, állítja a Heti Válasz, amely szerint a szervezet a Clinton család szellemi hátországaként tevékenykedik, támogatói között pedig megtalálható Soros György is.”

Mindig meglep, bár jól ismerem ezt a mentalitását. Ha nem tetszik, amit a másik mond, nem vitatkozom vele, inkább megpróbálom hitelteleníteni, lejáratni, sárral dobálni. Vajon kik állhatnak mögötte? És ha a Clinton-klán nem lenne elég ördögi, megemlítjük a háttér főördögét, Soros Györgyöt is. Csak hogy tudjuk, merre hány lépés.

És akkor most újra egy idézet a Sujtásos nemzetből:

Mocsáry azt írta könyve „A szláv kérdésről általában” című fejezetének elejére:  „Darázsfészekbe nyúlsz – ezt fogja legtöbb ember mondani, midőn e tárgyat látja megpendíteni. Elismerem, hogy e kérdés igen kényes.” Nos, a darazsak támadása nem maradt el. A „mélyrepülők” azonnal előrántották mérgezett fullánkjukat: vajon tisztán magyar eredetű-e ez a Mocsáry, hogy ilyen nagy együttérzéssel viseltetik a tótok, oláhok és más „pánszlávok” iránt? Bizonyára ő is „idegenszívű”, s azért húz a nemzetiséghez ekkora nagy érzülettel. De ha nem idegenszívű – tősgyökeres magyar középbirtokos családból származott az istenadta –, akkor bizonyára más folt éktelenkedik a múltján. No, nézzük csak, mondták a tősgyökér legények,  mit csinált ez 1848-ban, a szent forradalom idején? Gyáván betegeskedett; gyógyfürdőkbe járt súlyos köszvényét kezeltetni?…”

Igaza van Bajnainak, kiegyezés kell végre, amolyan Deák álmodta/vezette megbékélés, a társadalomban és gazdaságban egyaránt. Mielőtt az ország végképpen beleroppan a négyévenkénti, eszeveszett hinta-lengetésbe.

Tény, hogy pártállástól függetlenül, sokan emlegetik manapság: ebben a nagyon összekuszálódott, elmérgesedett helyzetben milyen nagy szükségünk lenne újra Deák Ferenc bölcsességére, nemzeti-liberális elkötelezettségére, feddhetetlen jellemére. Bár az is igaz, azért az 1867-es kiegyezés sem volt mentes politikai ellentmondásoktól, sőt, ahogy Bibó István az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem c. írásában olyan világosan megfogalmazta, sok mai bajunk is ide vezethető vissza. Erről szól a Függőleges veszedelmek egy másik írása, A titkos záradék című.