A nagy Hermite pillantása

(2012. március 29.)

Tegnap a jégbüfé előtt találkoztam Gy. B-vel. Eddig az volt a tapasztalatom, ha két irodalmár találkozik, akkor biztos, hogy rövid idő múltán az SZJA-ról beszélnek. Akik fiukról, lányokról, szerelemről, azok a kreatív menedzserek. Talán az élénk tavaszra való tekintettel most másként alakult. B. szakított J-vel. Minden megszakad, romlik, múlik, nagyon fáj, mondja B. Én Ottlikot idézem: „Minden megszakad, félbemarad, tépné ki magát belőlünk. Hát fordítsd el a fejedet!” Az ablaktáblák mögött, mint egy akváriumban, elmosódott arcú emberek eszegetnek. Csak egyetlen tányérról világít valami eszméletlenül élénk rózsaszín süti. Süt a nap. Gy. B-n szép borjúbőr pilótadzseki. Szóvá is teszem. Ennek örül. Aztán gyorsan elköszönök, mert jön a 7E. Otthon elolvasom A nagy Hermite pillantását, a Liget 1997-es körkérdésére válaszolva írtam. Elhatározom, ezt is fölteszem a honlapomra. (Lehet, hogy csak akkor fogok megnyugodni, ha lassan mindent fölteszek?)

 *

Századvég, ezredvég, visszaszámlálás? – sorolhatnám mások észrevételeit: hogy a 19. század talán nem is 1900. december 31-én ért véget, hanem 1914. június 28-án, a szarajevói pisztolylövéssel; hogy a 20. század már régen elhamvadt a második világháború poklaiban, s amit most élünk, az már csak az emberiség „végjátéka”, de megvallom, ezek a konstrukciók (századvég, ezredvég, végjáték) nekem nem jelentenek semmit, nincs miért (és mihez képest) visszaszámolnom. (Nemcsak a keresztény naptár, hanem a zsidó vagy az arab időszámítást szerint is visszaszámolhatnánk. Erről is lehetne értekezni.) Mindenesetre valami értelmiségi fontoskodást érzek ezekben a fölfokozott századvégi, ezredvégi hangulatjelentésekben. Nem hiszem, hogy valami újat is hozzá tudnék tenni Szodoma bűneinek az írástudók szövegeiben olvasható, több ezer éves, ma is pontos és aktuális leírásához, a gazdagok kegyetlenségéhez, önzéséhez, a szegények kiszolgáltatottságához, nyomorához, a koldusok amputált végtagjaihoz, sebeihez, az ünnepeken burjánzó pornográfiához, vagy a városokat elpusztító  kénköves (savas?) eső apokaliptikus képéhez. Lehet, hogy Szodomának és Gomorának újra és újra el kell pusztulnia, mert az Úr olyan mélyre plántálta az emberbe a másik elpusztításának ösztönét, hogy mindjárt az első gyermek, Káin testvérgyilkos lesz. A próféták átkai még sohasem segítettek az emberiségen, hiszen a világvégi jövendölésekből áradó kénes düh kioltja a ráismerés, az együttérzés, a tettvágy örömét, szorongással tölt el, megfojtja az érzelmek utolsó csíráit, megöli a szeretetet, eltávolít önmagam és a másik megismerésének vágyától. Szodoma és Gomora pusztulásának attraktív történetéből engem pillanatnyilag nem az Úrral alkudozó, öreg, érzelgős Ábrahám érdekel, aki éppen késői gyermeke, Izsák születése hírének örvendezik (lesz ebből még elég baja), nem is az „unokaöccs”, a hűséges Lót előírásszerű  menekülése, nem a szöveg, hanem a rés, a hallgatás sűrű szövete, Idith, a feleség, aki az Úr tilalma ellenére hátrafordult, hogy lássa, lányai követik-e; ha valami, hát ez a visszafordulás, vagy inkább odafordulás izgat, a nő, aki a „végső” pillanatban szembenézett a pusztulással, de tapasztalatait már nem tudta elmondani.

Anyám népes, vidéki kereskedőcsaládban nőtt fel, szülei nemcsak minőségi textiláruért jártak Pestre, de opera- és színházbérletük is volt. A lányok Arany Jánoson, Petőfi Sándoron, Thomas Mannon nevelkedtek. Néhány könyv maradt utánuk, amelyeknek első oldalán ott a családi ex libris. A családból senki sem élte túl a szóban forgó század poklait. Ügyetlen kézzel metszett, összetartozó nevek egy márványlapon, alatta rozsdás konzervdobozban néhány szál művirág. Csak anyám kishúga halt meg „természetes” halállal, ő 16 éves korában, valószínűleg orvosi műhiba folytán, vakbélgyulladásban hunyt el, neki legalább még megadhatták a végtisztességet és „rendes” földsír jutott. Anyám menekült meg egyedül a családból, úgy, hogy feleségül ment apámhoz, aki magával vitte Zalaegerszegre, ahol századparancsnokként szolgált. Sokkal később egy apám századába beosztott zsidó munkaszolgálatos levelet írt  nekem, amelyből megtudtam, többen is sejtették, miért ült a századparancsnok úr felesége naphosszat az udvaron, az orgonabokrok alatt, simogatta a vizsla nyakát, nézte az eget, és csak sírt, csak sírt, vigasztalhatatlanul. Anyám örökre eltemette magában az emlékeit, anyai nagyszüleimről még fénykép sem maradt, talán elégették, feledni kellett, nem feldolgozni, apám így gondolta jónak. Amikor én 1946-ban megszülettem, akkora már szorosra zárult anyám „múltja” körül a hallgatás szarkofágja; a Zichy-ligetben, ahol a babakocsit tologatta, tavasszal teleültették a gruppokat árvácskával, sütött a nap, mintha csak újra lehetett volna kezdeni a boldog békeidőket, vasárnap délelőttönként a szaletliben a helyőrség  katonazenekara adott koncertet.

Anyám, talán hogy újra megvethesse a lábát a világban, nagy családot akart, de ez nem sikerült, valószínűleg a történelem kissé földúlta a szervezetét. Gyógyszerésznek készült, de ezt apám nem engedte, majd ő eltartja, mondta; apám viszont, aki antropológusnak készült, éppen azért fordított hátat a tudománynak, hogy eltarthassa a családját. 1937-ben, a városi strandon ismerkedtek meg, anyám 17 éves volt, imádta a vizet és a napot, minden nyáron csokoládébarnára sült, kiválóan úszott, teniszezett, betegség miatt még egyetlen napot sem mulasztott a gimnáziumból. Apám tíz évvel volt idősebb, ő is egészséges, alacsony, víg kedélyű férfi, kerekfejű, iparos ősök leszármazottja, fekete gyapjú fürdőtrikót, aranykeretes szemüveget viselt, úszni ugyan nem tudott, viszont már hírnevet szerzett szakmájában, ő vezette a fehérvári királysírok feltárást. A háború után anyám álmaival visszahúzódott az irodalomba, a Buddenbrook házat például betéve tudta. Hátrált, egyre csak hátrált a szűkülő lehetőségek szorításában, mégis igyekezett harmonikus, „polgári” életet élni. Azt vallotta, ha az embert életben hagyják, többnyire életben is szokott maradni. Sok barátnője volt, ebéd után a törökösen főzött feketekávéhoz elszívott egy cigarettát, szeretett táncolni, kártyázni, színházba járni, szerette a tükröket, a cukrászdákat, a franciakrémest, nyári estéken a sört. Amikor azonban apámat kirúgták az iskolából, ahol tanított (valószínűleg egyszerű női irigység, vagy inkább féltékenység lappangott a háttérben), anyám szervezetében hirtelen megbomlott az idő törékeny egyensúlya, hiába kérlelte apám, nem tudott „beletörődni”, ebbe már nem, évekig küzdött az elégtételért, de csak homályos ígéreteket kapott, végül el kellett költöznünk Székesfehérvárról. Pesten soha nem tudott igazán megszokni. Altatókon, nyugtatókon élt. Ötvenhét éves korában, miután nyáron eljutott Görögországba, ahová egész életében vágyott, ősszel, néhány hónap alatt, iszonyatos kínok között, az ostoba, képmutató „egészségügyi színjátékban” magára hagyottan, májrákban halt meg. (Szobatársaitól tudom, hogy a kórházban éjjel kettőkor utolsó szavával az apámat hívta, de még a nővér sem került elő.)

Nincs az rendben, ha egy meglett férfiember, mikor a múló idő titkain: az ősök egymásra rétegződő sorsán kezd el merengeni, akkor – már jóval túl a leadási határidőn – írás helyett naphosszat itatja csak az egeret a képernyő előtt. Talán túl korán kiszakadtam a családból. Szokásos „irodalmi lázadás” volt: szembefordulás és pánikszerű menekülés. Lázadás és beletörődés. Lázas nyugtalanság, hadakozás magammal, szüleimmel, szerelmeimmel, barátaimmal, majd hirtelen visszavonulás, iszkolás. „Nem az események fontosak, hanem a szemlélet – írtam 1977. január 5-én. – A szemlélet (mint optika) változtatása. A beszűkülés, a hátrálás: halál. Nyitni kell. Nem az életünk szereplőit és tárgyait kell kicserélnünk, hanem a nézőponton változtatni.” Sohasem tudtam a nézőponton változtatni, nem volt türelmem, többnyire egyetlen elszánt gesztussal metszettem ki magamat családból, szerelmekből, barátságokból. Hogy mindig tiszta lappal kezdhessek. Merev, mondhatni irodalmi formák között hányódtam. Egyszer, még az özönvíz előtt, egy „régimódi” kis könyvben – kissé fennkölten – azt írtam magamról, „szerettem a mesterembereket, akik az alaktalan anyagból formát és rendet teremtenek. Igyekeztem megfejteni titkukat, hittem, ezzel magamat is pontosabban megismerhetem. Lehet, hogy éppen példájuk nyomán értettem meg: mai mozdulataink és mondataink igazi értelmét csak úgy tárhatjuk fel, ha a történelem és az emberi természet legrejtettebb zugaiba is bemerészkedünk. Egyre hátráltam.” Akkor már évek óta egy nagycsalád (nemzetség?) a mítoszok időtlen ködébe vesző krónikáját akartam kibontani saját korom beomló hazugságai alól. Az álmodozó kísérletek türelemre szoktatnak. Később egy másik könyvben, A láthatatlan emberrel viaskodó Gárdonyin élcelődtem megértőn, némi öngúnnyal: „Az újságírás robotja elől menekülő mester életének és művészetének föloldhatatlan ellentmondásait nem tudta vagy nem merte műveiben megjeleníteni, önmaga elől menekülve gyakran történelmi kosztümbe bújt: – Zéta én vagyok! – Gárdonyi kétségbeesett igyekezettel próbálta távol tartani magától saját életét és korát; sorsa a túlhajszolt önigazolás története.”

Karácsony másnapján, koradélután indultunk megszokott útvonalunkon Mátrafüredről Mátraházára. A szürke égből hódara hullott, a kertekben már világítottak a fenyőfákra erősített színes lámpafüzérek. Még alig hagytuk el a falut, amikor a gyalogúton egy kutya csatlakozott hozzánk. Ismerem a kutyákat, ezt úgy szokták csinálni, hogy először csak jönnek az ember mellett, mintha véletlenül nekik is éppen arra lenne dolguk, aztán csak nyomulnak egyre közelebb… Ez nem, ez egy vörös, sunkófejű, karakán kutya volt, nem csinált belőle titkot, hogy velünk tart. Csak az nem volt világos, hogy egy séta erejéig gondolja, vagy végleg. Megfontoltan jött, ha kirándulókkal találkoztunk, bevárt bennünket, hogy nekik is jelezze, együtt vagyunk, ha kutyával, vakkantott néhányat, majd hátranézett, ne féljünk, hiszen láthatjuk, ő erős és szelíd. Meg kell vallanom, hogy társaságában lassan én is erősnek és szelídnek kezdtem érezni magam. Rátértem a ritmikus jógalégzésre (tála jukta), regényterveket forgattam a fejemben. A Gyökeres forrásnál megnéztük, megvan-e még kabalánk: a favályúból kiömlő vízsugár alatt az apró malomkerék, melyet – meglehet – maga a Teremtő faragott még az ősszel friss fűzfából. Megvolt, de a vályú fölött a csőbe belefagyott a víz, így a kerék nem forgott. Visszafelé a kutyának igen jókedve kerekedett, előreszaladt, aztán vissza, de nem volt ebben semmi kajlaság, méltóságából egy jottányit sem engedett. Talán inkább csak erős életörömének adott hangot. Amikor a 24-es főúthoz értünk, leszaladt a kocsiútra, s fölszabadultan, szilajul, mint egy regényhős, kergetni kezdte az autókat. Akkor már láttam, hogy nagyon nagy a baj. Odahívtam magamhoz, és szigorúan ráparancsoltam, most már vége, menjen haza. Meg akartam simogatni, de arra nem tartott igényt. Tartózkodó kutya volt. Alattomosan beosontunk előle az étterembe. A jégvirágos ablakon keresztül láttuk, egy ideig még ott ült az étterem előtt és várt. Kérdeztük a vendéglőstől, hogy ismeri-e ezt kutyát, de azt mondta, ő nem tudja megkülönböztetni őket, hiszen alkonyatkor minden kutya egyforma.

Hazafelé megeredt a hó. A mátrai őzek is, mintha megbolondultak volna, sorra kiugráltak az országútra a kocsi elé. A meteorológusok szerint mozgalmas, frontjárta éjszaka volt. Itthon telefonüzenet várt: Karácsony első napján, éjszaka meghalt a nagynéném. Alacsony, madárcsontú, vézna kis nő volt, nem adatott neki se férj, se gyerek, rajongva szeretette az Urat, apáca akart lenni, de valami főbenjáró bűnt követett el, s eltávolították a veszprémi zárdából, engem a gyerekének vagy inkább urának fogadott, órákig trappolt a havas utcán szánkóm elé fogva, mint egy hűséges, önfeláldozó lovacska. Az utóbbi időben már nem látogattam a szociális otthonban, ahol életének utolsó éveit tengette, nem bírtam elviselni a bűzt, a leépülést, a pusztulást. Amikor utoljára nála jártam, már nem ismert meg. Egyre csak az anyját hívta.

Uram, láthatod, így romlik, pusztul Szodoma, miattad, miattam, lassan, visszavonhatatlanul – mondogattam az ablak előtt hajnalig a süket és vak hóesésnek.

„Minden megszakad, félbemarad, tépné ki magát belőlünk – írja Ottlik. – Hát fordítsd el a fejedet. Forduljunk el. Amikor a valóság széttépi folytonosságodat, iszonyattal és elborzadva fordítsd el tekintetedet a nagy Hermite bátorságával. De a Gianicolo fölött csak a valószínűtlen augusztusi hold nézett vissza rád. Nézte közönyösen Rómát – az újat, meg a réginek gyér, szétszórt kis csonk maradék köveit a kisarjadt fűben ott túl a Garibaldi-hídon, amit látott épülni annak idején –, nézett bennünket, nézte tovább a világot, iszonyat, unalom és várakozás nélkül.”

Igen, talán abban a mozdulatban, a félre- vagy inkább odafordulásban rejlik a titok, ahogy az ember a hold képében önmaga tekintetével szembesül, Idith mítoszában, a nagy Hermite elliptikus függvényelméletében, a mondatokban, amelyek nem értelmeznek, hanem ábrázolnak, amelyek visszaállítják a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemények eredtek, hogy mindig újra elölről kezdhessük a világot; a titok ott van az ámulatban, a félelemben, a vonzódásban és a visszarettenésben, a meghátrálásban és a kíváncsiságban, a vakmerő kalandvágyban és a biztonságos különlétben, a gyanakvásban és az elragadtatásban, az augusztusi hold kerek képében, a süket és vak hóesésben, egy pillantásban, amely iszonyat, unalom és várakozás nélkül tekint ránk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük