Életrajz – Móra kiadó, 1989
„Mindig unalommal néztem azokat az írásokat, amelyek így kezdődnek: Születtem… Most magam is írjak ilyet? Azonban, hogy ezzel az üggyel tömtem meg a pipámat, akaratlanul is ez füstölgött ki belőle: Voltaképpen minden emberiek meg kellene írnia a maga életét. Mert nincs érdektelen élet, és nincs haszontalan életírás. Minden életnek megvannak a maga nagy tanulságai… Amire az ember emlékezik, az ránézve a jellemző; az a tükör, amely az ő arcát s arca mögött az eget és a földet mutatja.” (Gárdonyi Géza)
Gárdonyi egyébként szemérmes író hírében állott. Ha újságírók látogatták meg egri otthonában, szívesen kínálta őket borral, dohánnyal, de a magánéletére vonatkozó kérdések elől elzárkózott. Akkor miért engedett mégis a Jövendő című lap kérésének, hogy írja meg az élettörténetét?
A láthatatlan emberrel viaskodó Gárdonyit megértőn, némi öngúnnyal figyeltem: Az újságírás robotja elől menekülő mester életének és művészetének föloldhatatlan ellentmondásait nem tudta vagy nem merte műveiben megjeleníteni, önmaga elől menekülve gyakran történelmi kosztümbe bújt: – Zéta én vagyok! – Gárdonyi kétségbeesett igyekezettel próbálta távol tartani magától saját életét és korát; sorsa a túlhajszolt önigazolás története.
