Toldi Miklós bosszúja

(2012 Pünkösd napján)

Krúdy Gyula 1896-ban ismerkedett meg a nála húsz évvel idősebb Pilisy Rózával, és bensőséges kapcsolatuk a hölgy élete végéig tartott. Rózának, aki egyébként jól menő nyilvánosházat üzemeltetett Pesten, számos titkos pártfogója akadt a legfelső körökből. Egyetlen nagy szerelmét viszont, tudjuk, Pekár Gyulának hívták, érte öngyilkosságot is elkövetett. Krúdy megírta történetüket, amiért Pekár államtitkár bosszút állt. Hogy hogy jön a képbe Toldi Miklós, az alább kiderül.

Krúdy többször megírta, 1896-ban, a millennium lázában jött fel  Budapestre, aztán itt is ragadt. Tegyük hozzá: itt vált igazán nagy íróvá. Mindent megtanult a millenniumi Magyarországról, amit meg lehetett tanulni és azt is, amit még nem. Aminek még nem volt formája, nem volt neve, aminek még nem alakultak ki a gondolatpályái, aminek ő adott először nevet, formát regényeiben.

Krúdy többször leírta azt is, hogy életében legtöbbet a nőktől tanulta. Krúdy Zsuzsa megszámlálta, szerinte édesapjának 133 szerelme volt (Apám, Szindbád). Krúdy titkainak nagy tudója, Perepatits Antal (Krúdy nyomában) azt figyelte meg, „hogy regényei öt nő köré kristályosodnak”. Más irodalmárok más fontos hölgyeket emeltek ki a népes csoportképből, abban azonban mindenki egyetértett, Pilisy Róza közöttük van.

pilisy-roza
Pilisy Róza

Az író nagyon sok művében megörökítette Pest rózsáját. A vörös postakocsiban például így mutatja be: „A háziasszony fűző nélkül, igen könnyű, apró virágkoszorúcskákkal mintázott selyemruhába öltözött, s ékszerek helyett csupán egy piros rózsa volt hajába tűzve, hogy ezzel is jelezze az estély házias voltát. Az évek folyamán megasszonyosodott, és (mióta szegény Ferdinánd elhagyta, hogy végre oltárhoz vezesse azt az ősrégi katolikus családból származó hercegnőt, akit szülei már bölcsőjében eljegyeztek számára) néhány, madárkörmöcskékhez hasonló jelecske támadt a halántékán. Csupán a homloka ragyogott egy gyermeklány ártatlanságával és szomorúságával, aki karácsonyi játékai után búsul.” A Madame Róza pasziánsz-kártyáiban pedig így: „Senki úgy nem ismeri a korabeli férfiakat, mint Róza asszony, aki úgy kezeli a körülötte levő férfivilágot, mint pasziánsz-kártyáit.”

Krúdy Zsuzsa megőrzött egy 1915-ből való levelet (Apám, Szindbád), amelyet az 58 esztendős Róza írt az írónak. (Bevallom, ahányszor elolvasom, mindig megkönnyezem.)

„…nagyon szeretnék meghalni, hogy ön írja meg a róllami nekrológot, noha tudom, kutya mód le fog kutya pics…ni, de ha a nagy Krúdy írja mindenképpen szép lesz, mert ma senki sem tud úgy írni, mint ő… Gyere el öreg, 4 hete behozattam a karczost s folyton várlak. Azelőtt, amikor oly sivár volt az életem, s olyan voltam, mint a penészes savanyított uborka, el-eljöttél. S most, midőn csupa rózsa hever előttem-utánam, s oh rajtam is – most nem jössz el. Legújabb barátom Mdme Sevignénak hív. Lehet idővel ez is rájön, nem vagyok egyéb, mint egy agg – de fájdalom – nem – aggszűz. Ha az lennék, te lennél oh Te mester, kinek odadobnám azt – amim nincs. A már öreg híved, a Lovarnő…” (A karczosról tudni kell, hogy a borhoz való szőlő Pilisen, Róza birtokán termett, ahová az „öreg lovarnő” maga is ki-kilovagolt.)

Krúdy és Pilisy Róza megismerkedését a már említett Perepatits Antal írja le. A századvég egyik téli éjszakáján Krúdy fölkereste Gáspár Imre barátját, hogy tőle, szigorúan előlegbe, míg nem tudja elhelyezni legújabb kéziratát, némi pénzt kérjen, vacsorára. Gáspár, azt válaszolta, pénze neki sincs, de vacsorával azért szolgálhat. Azzal átadott egy aranyszegélyes meghívót vacsorára Pilisy Róza házához. Nekem szól, mondta Gáspár, de neked jobban fognak örülni… Krúdy később sokat és szeretettel írt Gáspárról, egyhelyütt megjegyzi: „szőke, karcsú, fodros és választékos, de nem sok hajlandóságot mutatott a női nem iránt”. Nos, Krúdynak valóban örültek, Pilisy Róza valószínűleg ekkor fogadta először nevezetes ágyába.

Róza negyven éves, Krúdy húsz. Egy életre szóló, bensőséges kapcsolat alakul ki közöttük. Pilisy Rózáról kevés tárgyszerű adat áll rendelkezésünkre. Néhány fénykép, egy-két regény az OSZK-ban (mert regényt is írt). Mindjárt a források számbavételénél azonban érdekes jelenségbe botlunk: az egyébként tárgyilagosnak mondható, a legnagyobb írókat is néhány bekezdéssel elintéző Szinnyeiben hosszan és részletesen olvashatunk róla (Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái): „A Budapesti Hírlapban (1894. 72. sz.) a következőket találtam róla feljegyezve: A magyar kaméliás hölgy. Egy érdekes asszony, a kit jól ismernek a budapesti viveurvilágban… Pilisy Róza, tegnap este öngyilkossági kísérletet követett el Magyar uczai lakásán, és halálos sebesülést ejtett magán. Egész nap idegesnek és szomorúnak látszott, hét órakor egy látogatójával beszélgetett közömbös dolgokról, midőn hirtelen félbeszakította a beszélgetést, átment a szomszédos szobába és az íróasztalon fekvő revolverrel keresztüllőtte magát.” Szinnyei még tovább részletezi az esetet, beszámolója mindenesetre azt mutatja, hogy maga is érdeklődött a viveurvilág (fordítsuk korhelynek?) iránt.

Pilisy Róza 1857. december 1-én született Pilisen. Krúdy szavaival: „Apátlan leányka, akit az ottani katolikus egyház anyakönyvébe Schumayer Rozália néven neveztek be. Szerelemgyerek volt. Apját ama hetyke dragonyos tisztek között kellett volna keresni, akik a múlt században, az elnyomatás éveiben a császár hatalmát jelentették Pest megyében.” A kislányt a nagyszülők nevelték, azután 16 éves korában megismétlődött a családi minta, Róza elszökött egy hadnaggyal. K. hadnagy a vasúti kocsiban még szerelmes szavakat duruzsolt a lány fülébe, de másnap reggel, a pesti szállodában már ezt mondta (legalábbis Róza később így mesélte Csillagok: regény az életemből című írásában): Együtt ehetünk, aztán kikísérem a vasútra. Tizenegy órakor indul a vonat, egykor már otthon lehet…

Csakhogy Rózának már nincs visszaútja. Pesten kellett megvetnie a lábát. Azt több kortárs is megerősítette, hogy gyönyörű, sudártermetű, szőke, kékszemű teremtés volt. Végigjárja a Pestre szakadt lányok szokásos útját, amelynek végállomása mindig ugyanaz szokott lenni. Először virágot árult… Márai gyönyörű regényében, a Szindbád hazamegyben olvashatjuk: „A lépcsőház egyik szögletében, felfedezte a hirdetések között annak a belvárosi virágkereskedő cégnek címtábláját is, melynek tulajdonosa valamikor az irodalmi ízléséről híres Róza volt, a szépek szépe, a legkedvesebb, aki később irodalmi szalont tartott fenn az Újvilág utcában, s termeiben a velszi herceg és az a mélyen vallásos magyar gróf is megfordult, kinek barátsága talán a legnagyobb kitüntetés és kegy volt a régi világban egy szép és tehetséges nő számára. Itt kezdte Róza, ebben a virágüzletben – gondolta most Szindbád.”

Apponyi Albert

Róza első befolyásos barátja, akire Márai utal, Apponyi Albert volt. Vele is a virágüzletben ismerkedett meg, ahová a szép virágáruslány úgy vonzotta a nevezetes pesti gavallérokat, mint a mágnes a vasat. Idejárt a többi között Károlyi „Pista” gróf, Batthyány Elemér gróf, Podmaniczky Frigyes báró. A fiatal Apponyi és Róza kapcsolatáról Krúdy ezt írja: „Madame Louise (Krúdy írásaiban általában így nevezete Rózát) egy antik jellemű, nagyon katolikus és nemes gondolkozású gróf pártfogásába került, akiben a nemzet és a bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiút szerette volna látni… A keresztes vitéz volt Madame szerencséje. A szent férfi okozta, hogy Louise nem züllött el a város forgatagában.” Apponyi viszont félt, hogy kitudódik a románc, ezért hosszabb külföldi utazásra küldte Rózát. Madame Louise Münchenben megismerkedett a gróf két barátjával, akik azonnal pártfogásukba vették, s bevezették Európa főúri világába. Mikor Róza hazatért, a gróf csak ennyit mondott: Hallottam, hogy jól mulattál, s ez nekem elég. Ezzel elhagyta kedvesét.

Róza sokkal szebb szavakkal búcsúzik Apponyitól: „Jó voltál hozzám mindig. Nem bántál velem úgy, mint elődeid. Ezért utolsó köszönetem fogadd és ha még lesznek barátnőid, kiket boldogítani fogsz kegyeiddel, kiket részesítesz baráti szeretetedben, bánj velük úgy, mint velem bántál, egészen a bizodalomig. Hidd el, egy jó szó a magunkforma nőknek többet ér a legszebb ékszernél, a megbecsülés többet a millióknál.” Róza megejtően tárgyilagos, eszébe sincs becsapni önmagát. „De ez nem szerelem. Az sokkal nemesebb érzés. Az önkívület költészete. Mikor támad, mikor szűnik meg, nem rendelhetjük el és más sem rendelheti.” (Pilisy Róza: Pity-palaty: Boldogtalan boldog)

Pekár Gyula

A szerelem Pekár Gyula képében köszöntött rá. A férfi tíz évvel fiatalabb Rózánál, a nők álma: két méter magas, kiváló atléta, szenvedélyes evezős, ráadásul, mint azt a városban széltében-hosszában beszélik, ő a már három éve készülő Arany János szobor-csoport Toldi Miklósának modellje. (A mellékalakok közül Piroska modellje is ismert, ő Széchenyi István unokája, Alice grófkisasszony, akiről Stróbl Alajos szobrász azt mondta: „a legeredetibb magyar szépség”. Krúdy tömören így foglalja össze az esetet: P. R. halálosan beleszerelmesedett az Arany János szobor molnárlegényébe (Pest rózsája).

Róza, ahogy az ilyenkor lenni szokott, boldog és szenved: „Nagy beteg lettem. Oh! be könnyű lett volna átélni ezt, ha testi fájdalmam elfelejttette volna lelki bánatomat… Ha ő ápolt volna. Nem tette, nem ért rá! El volt foglalva első regényével, melynek szerelmem lett áldozatja.” (Csillagok: regény az életemből) Szakítanak. Többször is. Az utolsó nagyjelenet pontosan le van írva a lapokban, már idéztük a Szinnyeiből. Azt azonban akkor nem tettük hozzá, hogy a másik szobában ott volt Pekár. A kiérkező sebészorvos nem hajlandó aláírni a jegyzőkönyvet, hogy öngyilkosság történt, hiszen a seb környékén lőpormaradvány nem található. A lövést így az „öngyilkos” nem adhatta le önmagára. Csakis távolabbról, egy idegen személy. Róza, aki végig öntudatánál marad, úrinő, ragaszkodik az öngyilkossághoz. A sajtó is marad ennél a verziónál, talán mert az ellenkezőjét senki sem állítja, a sebész csak szakmázik. Róza azonban évek múlva sem tud szabadulni az emlékektől. „Egy emberben ennyi jó, meg rossz, ennyi léhaság, ennyi úri tempó, ennyi finomság, ennyi durvaság, s mindezt felülmúlja szívtelensége…” (Három kadét)

1914-ben megjelent A vörös postakocsi. Krúdy persze beleírja Róza és „Elemér” románcát is, mint mindig mindent, ami körülötte történik. A regényt újraolvasva sem tudtam fölfedezni, mit is találhatott olyan sértőnek Pekár. Pilisy Rózáról, (Apponyi) Albertről, Szemere Miklósról sokkal gunyorosabb hangon írt. Krúdy mindig a szerelem pártján állt, ezt sugallja A vörös postakocsi vége is: Madame (Róza alteregója) azt tanácsolja Horváth kisasszonynak, a vidéki színésznőnek, aki szánalomból tart ki Rezeda úr mellett Pesten, hogy térjen vissza a szerelemhez, a hivatásához, a színházhoz. Ha van valami „mondanivalója” Krúdynak, ami Róza és „Elemér” kapcsolatát is érinti, akkor az inkább egy kérdés: vajon a nők miért mindig a „rosszfiúkba” szerelmesednek bele, akik aztán otthagyják őket? Mert a nők, akár csak a férfiak, a szerelemben mindig az elérhetetlent keresik (a kortársak szerint Pilisy Róza is mindent latba vetett, hogy elcsábítsa Pekárt), de aztán az eszükre hallgatva általában a jófiúkhoz szoktak feleségül menni. Gyermekeket szülnek nekik, babusgatják az unokáikat, miközben egész életükben elvágyódnak mellőlük. Így végül a jófiúk is elromlanak és keresve az igazi szerelmet, fűvel-fával megcsalják nejüket.

Toldi Miklós alias Pekár Gyula

Nem olyan sértő tanulság ez, főként a nők álma Pekárra nézvést nem. Csakhogy Pekár ekkor már nem „rosszfiú”, hanem „keresztény nemzeti honatya”. Hogy Toldi Miklós szobrának modellje volt, hogy viszonya lett volna Pilisy Rózával? Na nem! Azt azért még sem! Ráadásul Krúdy elismert, befutott író, ő meg… Ady azt írta róla: „egy rossz novellista, a képviselőség s tudom-is-én-még-mi nem jogosítja föl arra, hogy tehetség legyen – a tehetség ellen…” Gábor Andor ezt: „…tetszik tudni, ebben a gyalázatos irodalomban a szándék egyáltalán nem fontos. A szándék lehet nemzeti, ugye, maga mindig szép nemzetit akart írni, ugye? De azért az írás mégsem írás, hanem izé. Nemzeti izé.” Karinthy pedig a hatökör mintájára következetesen csak „hatpekárnak” nevezi…  Pekárt fűti a bosszúvágy. De még nincs itt az idő.

Kivár. Az alkalom 1920-ban, az ellenforradalommal érkezik. Pekár Krúdy elleni támadását Saly Noémi: Pesti csodabogarak című könyvének Pilisy Rózával foglalkozó fejezetében (Pest rózsája) részletesen leírja:  „[Pekár] visszaüt, sunyin és jellemtelenül. Lapjában, a Magyar Múzsában nem ő maga, hanem különböző munkatársak intéznek Krúdy ellen habzó szájú kirohanásokat. A lap 1920/1. számában monogrammal jeleni meg a Krúdyzmus vagy bolsevizmus című írás.” (Részlet a cikkből:) „Krúdy Gyula azok közé a hosszú lére eresztett stílusú írók közé tartozik, akik mesteri munkát produkálnak abban, miként lehet egy témátlan, szétfolyó históriából regény-limonádét gyártani. Krúdy az előkelő hangulatok, a múltban mélázó merengés lovagja volt a régi jó időkben és íme az októberi forradalom után írt egy múlt gyalázó cikket, amelyért a Magyar Múzsa is kiközösítette őt az irodalomból.”

Krúdy válaszát természetesen nem közli sem Pekár lapja, sem – a fehérterror sajtószabadságának nagyobb dicsőségére – egyetlen másik lap sem. A levél csak ötvenöt évvel később, Krúdy Zsuzsa könyvében lát napvilágot (Apám, Szindbád).

Nyílt levél Pékár Gyulához a hazaárulásról! (Részlet)

„Államtitkár úr!

Kezembe adtak egy újságot, amelyen az Ön nevét láttam, amelyet ön szerkeszt, amelyért nyilván vállalja is a felelősséget. Hát ebben a Magyar Múzsa című lapban azt írják rólam, hogy rossz író vagyok, hogy majd megtanítják a közönséget, hogy ne adjon pénzt a könyveimért. Ez mind igen természetes dolognak tetszik előttem, mikor tanárok kezébe tollat adnak, amely tanároknak ön az államtitkáruk. E szegény professzorok kenyéradó gazdájukat tisztelik önben, oly buzgón állnak szolgálatára, hogy már csaknem végigmarták az újságukban azt a magyar irodalmat, amely soha se ismerte el a rossz írókat. Értem, államtitkár úr… évtizedek sikertelensége… évtizedek keserűsége… évtizedek emésztő szomjúsága. Értem, államtitkár úr, hiszen én író vagyok, aki belát a mások lelkiállapotába. Nincs édesebb víz a bosszúvízénél és ön szürcsöl is e vízből oly mohósággal, hogy már a lapja 3-ik számába azt íratja rólam, hogy: hazaáruló vagyok.

Államtitkár úr, én nem vagyok hazaáruló. Én nem voltam a munkáspárt tagja, én nem voltam tegnap luteránus és ma meg egy kimondott katolikus párt vezére. Én mindig az voltam, aki ma. Magyar író. Remélem, hogy ez a pártoktól független állás megmarad részemre akkor is, ha ön már nem lesz államtitkár.”

Krúdyt életének utolsó évtizedében a kurzus a pálya szélére szorította. 1933-ban halt meg. Halála előtti napon Antal István sajtófőnök hívatta magához. Antal nehezményezte, hogy az író „hazafiatlan cikket” tett közzé egy akkor induló prágai magyar lapban. Krúdy Zsuzsa szerint többen is látták (Apám, Szindbád), hogy az író „paprikapirosan, a végtelenségig felindulva, köszönés nélkül rohant ki a sajtófőnök irodájából”. Hajnalban, álmában érte a halál. Koporsójánál Féja Géza mondott búcsúbeszédet: „Meghalt Budapest szélén, sötét szobában, mivel villanyát tízpengős tartozása miatt kikapcsolták, miután három évtizeden át segített e folyton beboruló országot világosabbá tenni.”

 

Az írás rövidebb változata megjelent a 168 Óra 2012/29. számában (40-42. p.).