A videót Kallós Judit készítette Balatonszabadiban 2019. szeptember 2-án.
Vetítés: https://drive.google.com/open?id=1FTgzLfRykzAIbE479WasGv6dFeuqcQeo
A videót Kallós Judit készítette Balatonszabadiban 2019. szeptember 2-án.
Vetítés: https://drive.google.com/open?id=1FTgzLfRykzAIbE479WasGv6dFeuqcQeo
Szívszorítóan szép képek!
Ez az írásom még nem jelent meg, bár több mint 15 éve írtam. (Nem is tudom pontosan, mikor.) Most, hogy a miniszterelnök fölmelegítette a nemzet számára kívánatos „etnikai homogenitást”, a „magyarság tiszta vérvonalának megőrzését”, újra elővettem. Megszoktam már, ha a rémület lesz úrrá rajtam, ami egyre gyakoribb, T. Mannhoz és a kutyákhoz menekülök.
*
Van Budán egy kis szatócsbolt, amelynek jordániai tulajdonosát Alinak hívják. Ez a hivatalos és becsületes keresztneve, de a környékbeliek, főként idős, nyugdíjas hölgyek, akik egyébként korlátlan hitelre vásárolhatnak nála, Aladárra keresztelték, mert az Alit túlságosan frivolnak találták. (Olyan, mintha becenév lenne!) „Aladár” korábban állatorvos volt, mindaddig, amíg rá nem jött, hogy állatokat csak állatok gyógyíthatnának. Azt mondta: Az emberek már eljátszották a becsületüket…
*
A kutya több mint tízezer éve társunk. Tanúja életünk minden örömének és tanúja minden szégyenünknek, gyalázatunknak, aljasságunknak. Figyel ránk. Úgy, ahogy mi soha nem tudunk sem magunkra, sem a másokra figyelni. Igyekszik minél jobban megérteni bennünket. Örömmel alkalmazkodik, segít, szolgál. És tízezer év óta őrzi függetlenségét. Nem tudtuk megfertőzni. Például nem rombolja, nem mocskolja a környezetét. „A vadak sohasem piszkosak – írja Jung –, csak mi vagyunk azok.” Egy kutya sohasem aljas, ha legyőzi is ellenfelét, sohasem alázza meg. Az utolsó reményünk. Mondjuk. De már ez is foszlik.
*
Most éppen arról szólnak a hírek, hogy egy kutya széttépett egy csecsemő ikerpárt, hogy emberek agyonvertek és megnyúztak 27 kölyökvizslát, s a bőrüket külföldre vitték (lámpaernyőnek?), hogy Mancs, a „kutatókutya” az indiai földrengés romjai alól újabb élő embert húzott elő. Hallgatom a rádióban a „gyilkos kutya” szomszédját, aki arról beszél, milyen békés volt az a malamut, senki sem gondolta volna, hogy ilyet fog tenni, mindig levitték sétálni, s enni is kapott rendesen. Hallgatom az etológust, aki viszont arról beszél, hogy az eb bizonyára féltékeny volt a csecsemőkre, s ilyen helyzetben talán több szeretetet igényelt volna. Vajon miért kell ekkora állatokat lakótelepi félszobában tartani? Nekünk miért nem elég, mint a tőlünk nyugatabbra élő, más normális népeknek, egy tacskó, egy spaniel, egy foxi?
Aztán azokra a gazdákra gondolok, hány ilyet látok nap mint nap, akik elszáguldanak az autójukkal a park bejáratáig, ott kiengedik a kutyákat (mert rottweilerből mindjárt kettő dukál), hadd végezzék el gyorsan a dolgukat, míg ők lebonyolítanak néhány (marok)telefont, s aztán mars haza. Szeretem a kutyákról készült fényképeket. Sok mindent elárulnak – rólunk. Itt van például előttem Mancs egyik napilapból kivágott fotója. Milyen végtelenül szomorú és bölcs az arca. Mennyi hivatástudat, nyíltság, megértés. Mennyi higgadt segítőkészség. Lassan könny szökik a szemembe. Megriadok: ezek már az embergyűlölet tünetei?
*
Nehezen szánom rá magam hogy a lelkemen könnyítsek
S meggyónjam önmagamnak dadogó szavakkal a bűnt
Mert bűnnek számít e kemény és harcoló korban a részvét
Ha nem arra való s elismerten szomorú tárgyra pazarolod
Mint amilyen az emberi balsors és munkanélküliség
Láttam meghalni kórházban és harcban és vesztőhelyen is
Embertársaimat és megesett hogy meg se sirattam őket
Szórakozottságból vagy mert túlságosan figyeltem rájuk
Önmagamat képzelve helyükbe s önmagát nem siratja az ember
(Karinthy Frigyes: Tomi)
*
Talán éppen ez a belőlük áradó különös szeretet, ez a „százezer mázsa szurokércből kilúgozott rádiumaktivitás”, von burkot köréjük. Lehet, hogy ők mindig is jobban figyeltek reánk, mint mi reájuk. A kutyákkal foglalkozó szakemberek állítják, hogy a kutyák kiváló „humánetológusok”, állandóan figyelnek bennünket és utánoznak. Különösen a gyerekeket szeretik utánozni. Mindenesetre máig nem íródott róluk összefoglaló, rendszerező etológiai munka. Inkább csak afféle kereskedelmi célú „Hogyan idomítsuk a kutyákat”-féle kézikönyv. Annál több viszont a szépirodalmi mű: Thomas Mann Úr és kutyája, Virginia Woolf Flush-je, Eric Knight Lassie-je, Márai Sándor Csutorája, Déry Tibor Nikije, Fekete István Bogáncsa, hogy csak a legismertebbeket említsük. Jellemző, hogy az írók általában akkor írnak kutyaregényt, amikor emberi környezetük lakhatatlanná válik számukra. T. Mann például 1918-ban, a első világháború és a berlini, müncheni forradalmak idején, a frissen támadt érzelmi örvények elől menekült a kutyavilágba, V. Wolf, E. Knight és Márai a második világháborúban, Déry Tibor és Fekete István az „ötvenes években”.
*
Minden későbbi, kutyákról szóló szépirodalmi és tudományos (!) munka ősforrása Thomas Mann műve, az Úr és kutya. Ha valami fontosat akarunk megtudni hűséges társunkról, ezt a kisregényt (?) föltétlen el kell olvasni. (A műfajt tekintve bizonytalan vagyok: talán inkább „merész önvallomásnak” kellene neveznünk ezt a 80 oldalas írást. (Max Krell, T. Mann bensőséges barátja szerint, „bámulatos, hogy az író mennyire igaz valójával van jelen ebben a művében”.) Ha pedig az ekkortájt íródott Thomas Mann-leveleket is föllapozzuk, akkor az emberi (írói) természet mélyrétegeibe is bepillanthatunk.
Megtudhatjuk: Bausán rövid szőrű német vizsla volt, ha „ezt a meghatározást nem vesszük túlságosan szigorúan”. Mert persze, ha szigorúan vesszük: inkább korcs volt, mellén kunkori bojttal, orra alatt pofaszakállal, ami inkább pincsire, mint komoly vadászebre jellemző. De a szeme igazán szép, „értelmes megbízhatóságot” tükrözött, „erkölcsi lényének férfiasságát” hirdette. Mindenesetre az író nagyon fontosnak tartja, hogy mindjárt a bemutatáskor leszögezze: „Bausán bizonyosan nem gőgös beltenyészet eredményeképp jött világra”. S hogy még világosabb legyen, miről beszél, megemlíti korábbi kutyájuk, „a megboldogult Percy esetét”, aki bár „nemes vérvonalból származott, meglehetősen hülye volt, eszelős, a túltenyésztett képtelenség megtestesülése”. Úgy látszik, Thomas Mann már 1918-ban világosan érzékelte, mibe torkollik majd később a „tiszta vérvonal” eszelős teóriája.
Az író bevallja, hogy amikor a kutya bensőséges közelében lehet, másképpen látja a világot. Főként a reggeli séták emlékezetesek. Amikor még „erősödő bizalommal nézel elébe az előtted álló napnak, de jólesően húzódozol is megkezdeni”. Bausán kalandra csábít. Egy másik, szilárd, egyszerű, bonyodalom nélküli élet illúzióját kelti. Kelj korán! S „miközben a reggeli levegőt szívod, hiszel szabadságodban és tisztaságodban, holott tudnod kellene, és alapjában tudod is, hogy a világ kivetette rád hálóját, amelyben meg akar fogni, és hogy holnap valószínűleg ismét kilenc óráig fogsz feküdni az ágyban, ahová a lelkes szórakozástól fölhevülten, borosan és agyoncigarettázott, ködös fejjel két óra tájban kerültél. Lehet, hogy így van. De ma a józanság és koránkelés embere vagy, igazi gazdája ennek a vadászkölyöknek”. Józanság? Az úr, akit éppen akkortájt kerített hatalmába a „titkolt szenvedély”, irigykedve figyeli, amint a kutya megrészegedve a tér örömétől és a fű illatától, önfeledten, fölszabadultan rohangászik körülötte. Később az úr merengve leül egy padra. S a kutya is a lábához telepszik. „Különös, meghitt és mulatságos érzés – vallja az író –, hogy ott ül a lábamon, amelyet teste lázas melegével itat át. Derű és rokonszenv tölt el, mint csaknem mindig, ha társaságában vagyok.”
Derű, rokonszenv… és nyugtalanság. Hiszen a meghittség és a lelkes szórakozások nyomában mindig az tenyészik. Bausán „patriarkális ösztöneitől vezérelten” az íróban tisztelte urát, a tűzhely védőjét, a falkavezért, s a maga életének méltóságát is az úrhoz való különös, alárendelődő barátságban lelte föl. Bausán egészséges, alkalmazkodó kutyatermészettel várta a gazda parancsait, amelyeket – igaz, ami igaz – nem túl lelkesen, de azért mindig kötelességtudóan teljesített. Tény, hogy az úr sem erőltette túlságosan az engedelmességet, hiszen éppen azt kedvelte kutyájában – a rakoncátlan szabadságvágyat –, amit a dresszúra kiölt volna belőle. Egy szó, mint száz, úr és kutya fölöttébb kedvelte egymás társaságát. Utóbbi igyekezett is minél több szabadsággal megajándékozni társát. Ám a szeretet (hogy a szerelemről már ne is beszéljünk) nem tűri a határokat. Bausán akkor is gazdájával akart lenni, amikor az az íróasztalánál dolgozott. Sőt, minden igyekezete arra irányult, hogy elcsábítsa onnan egy jó kis sétára. Még nem tudta, amit a család többi tagjának jól az eszébe kellett vésnie, ha az úr ír, nem szabad zavarni.
Ott ült tehát a gazda az írószobában, halaszthatatlan teendőivel és határidőivel, s miközben a következő mondatot fogalmazta, félfüllel kihallgatózott az udvarra, vajon mit csinál most a boldog Bausán. Nem sokáig kellett hallgatóznia, mert a kutya két lábon állva éppen a kertkaput nyitotta, hogy elháruljon végre a gazdához vezető út utolsó akadálya is. Csakhogy a kaput – éppen a gazda nyugalmát óvandó – bezárták. Bausán meglepődött, szimatolt, majd a nyitott ablakon keresztül egy hatalmas ugrással máris a dolgozószobában termett. Lerázta magáról a kavicsot, a gazda székéhez lépett, és egy boldog sóhajtással odanyomta a térdéhez a fejét. – Itt vagyok – mondta, s toporgott hozzá kicsit. – Megjöttem. Ha gondolod, máris indulhatunk. – Az úr azonban, hogy a csábítás ilyen nyilvánvaló és visszavonhatatlan formákat öltött, megváltoztatta szándékát, ellenállt vágyainak, s újra a papírjai fölé hajolt. Bausán ezt megértette, de csak azzal a megszorítással, hogy itt valami finom ételnek kell lennie, ha a gazda ennyire ragaszkodik őrhelyéhez. Máris két lábra állt, s nekilátott, hogy átkutassa az asztalt. Közben persze elmázolta a papíron a frissen rótt sorokat. Erélyes rendreutasítás után lefeküdt és hamarosan el is aludt. Álmában viszont újabb, izgalmas vadászkalandokba bocsátkozhatott, mert kinyújtott lábai erélyesen kalimpáltak, és bizonyos rendszerességgel szenvedélyesen föl-fölhorkant. Miáltal a szegény gazdában újabb vészes nyugtalanságot fakadtak föl.
Így ment ez, de nem sokáig. „Magasabb érdekek azt parancsolták, hogy rázzam le magamról a nyugtalanságot. Ezért hát önmagam előtt arra hivatkozva, hogy a kutya rossz időben sok piszkot hord a szobába, és ezen felül karmaival széttépi a szőnyegeket, kitiltatott a dolgozószobából.” Bausán néha ezután is elvánszorgott a teraszig, s ott a szíve legmélyéről fölszakadt sóhajjal lerogyott a dolgozószobába vezető üvegajtó elé. Semmi nesz. A kutya ekkor az úr lelkének tökéletes ismeretében, mancsának egyetlen leheletfinom mozdulatával megérintette az üvegajtót. Az úr természetesen mindent hallott, de nem adott életjelet. Szenvedtek. És akkor megtört a jég. Igen, ez a bátortalanul fölemelt láb, ez a gyengéd mozdulat döntött el mindent. Ennek már nem lehetett ellenállni. A gazda fölállt és kinyitotta az ajtót. Pedig jól tudta, hogy most aztán elszabadul a pokol. Bausán, mint a szélvihar tört a szobába. Szökdelt és táncolt, száz ráncba gyűrte a szőnyegeket, és heves csókjaival teljesen összemaszatolta a kéziratlapokat. Az úr nyugalmának végképpen vége szakadt. És már indultak is sétálni…
Csakhogy míg a kutya élete akkor kezdődött, amikor sétára indultak (s akkor is végződött, mikor visszatértek onnan), az úrnak ezen kívül – képletesen szólva – még száz élete volt. Bausán jól tudta, ha gazdája a házból kivezető útról balra fordult, vége mindennek. Az úr ilyenkor az ismeretlen, „bűnös városba” tartott, s erről az útról nem lehetett letéríteni. Pedig Bausán hányszor megkísérelte a lehetetlent, hogy a gazdát a „boldog vadászmezőkre” csábítsa. Hiába. Ha az úr felöltötte ünnepies ruházatát (frissen vásárolt „selyemöltönyét”), s a hozzáillő arckifejezését (hideg és magányos volt ez a pillantás, amely szinte keresztülnézett a hűséges baráton), akkor Bausán kétségbeesett. Ilyenkor az úr elfordította a fejét. Ő meg úgy tett, mintha nem akarna hinni a szemének. „Túlságosan heves volt a vágyakozása, ezért hunyt szemet a jelek előtt. Szinte kényszerítette magát, hogy ne lássa a végzetes nemet.” Aztán ennek a színjátéknak is vége szakadt egyszer. És Bausán útjára bocsátotta a gazdát.
„Ott ül az utca közepén – írja Thomas Mann –, parasztosan esetlen tartásával, és utánam néz, végig az egész hosszú úton. Ha feléje fordítom fejem, hegyezni kezdi fülét, de nem követ, hívásra és füttyentésre sem követne, tudja, hogy ez céltalan. Még a fasor végéről is látom, amint ott ül, kicsiny, homályos, ügyefogyott pontocska az utca közepén és szívembe nyilallást érzek…” Én meg kísértést, hogy az egész bekezdést, az egész oldalt, vagy inkább az egész írást idemásoljam. De legyünk mértéktartók! Még csak egy jelenetet idéznék, amely – azt gondolom – jóval túlmutat úr és kutya kapcsolatán.
Mann korabeli naplójegyzeteiből tudjuk, hogy az Úr és kutyának leginkább a vadászjelenetét kedvelte, ezt gyakran fel is olvasta barátainak. Egy napon szokásos sétára indultak. Bausán vadkacsákat riogatott a vízről, majd hangos csaholással üldözte őket, azzal a biztos tudattal, hogy mindez csak játék, hiszen ő lepődne meg a legjobban, ha egyszer utolérne egy ilyen fura szárnyas jószágot. Ugyan mit kezdene vele? A nagyszájú kacsák fölött pedig zárt, ék alakú rendben egy kisebb vadlúd-csapat húzott a folyó közepe felé. Ekkor egy másik ember tűnt föl a színen. Eléggé daliás ember volt, puskával, bajusszal, lábszárvédővel, fején homlokába húzott, zergetollas kalappal. „Volt valami határozottan operaszerű az ember megjelenésében, amint fölmeredt a parti kőtörmeléken, a bozót, a folyó és az ég szabadtéri színpadán.” Úr és kutya „tiszteletteljes és alapos nézelődése” azonban csak rövid ideig tarthatott, mert hamarosan elpukkant a lövés is, s az élen repülő vezérgúnár előbb siklórepülésben, majd élettelen tollcsomóként zuhant lefelé. A túlsó part közelében csapódott a vízre.
Bausán magán kívül volt. „Mi volt ez? Hát ilyen is van? És én még itt vagyok…” Hanyatt-homlok rohant a folyóba. De aztán megtorpant, s elszégyellte magát: mindig is félt a víztől. Tovább szemlélődött tehát. A vadász puskatussal ügyesen kipiszkálta a tetemet a folyóból, majd belegyömöszölte a táskájába. És ahogy jött, oly hirtelen és végzetszerűen, már el is tűnt a bokrok között. „Gyere Bausán, menjünk – mondta akkor a gazda –, itt már más nem történik.” De Bausán nem mozdult, megbabonázva bámult a vadász után. Az úr egyedül indult hát haza. A kutya néhány lépéssel utána bandukolt. Nem rohangászott, nem cserkelt többé. Töprengett. És pofákat vágott, és ásítozott. „Szemtelen, kapunagyságú, gorombán unatkozó és sipító torokhanggal kísért ásítás volt ez, amely világosan azt fejezte ki: No szép kis úr! Nem is igazi úr! Hitvány úr!”
Eridj – mondta akkor a gazda. – Eridj innen! Eridj villámló mordályos uradhoz, és tarts vele, úgy látszik, nincs kutyája, talán hasznodat veszi… De jól vigyázz! Mert vannak dolgok és árnyalatok, amelyeket az ilyen fegyveres emberek nagyon is szemügyre vesznek… A törzskönyv és családfa kényes kérdéseire gondolok, amelyek fölött nem siklik el mindenki olyan gyengéd emberségességgel, mint én… Ha a te nagyszerű urad az első véleményeltérésnél majd szakálladat veti szemedre, és csúful hangzó nevekkel illet, akkor gondolj rám, és mostani szavaimra…
„Röviden, a viszály nagyon elmérgesedett, és hazaérve, a kertajtót szándékosan becsaptam magam mögött, úgyhogy ő nem tudott bebújni velem együtt, hanem fölugorva át kellett kapaszkodnia. Rá se néztem, bementem a házba, és még hallottam, amint megnyikkant, mert kapaszkodás közben megnyomta a hasát, de én csak gúnyosan vállat vontam… De hát ez már régen történt, több mint fél esztendeje, és ugyan az lett a vége, ami a hasonló eseteknek: az idő és a feledés befedte, és mi tovább élünk a hordaléktalajon, amely minden élet talaja.”
Lehet, hogy távoli asszociáció, de Úr és kutya „vadászos” nagyjelenetéről nekem mindig a Kabaré című film falusi söröző-jelenete jut eszembe, amikor a szőke, angyalarcú fiúcska a Holnap az enyém lesz kezdetű náci indulót énekli – előbb egyedül, kristálytisztán csengő hangon, később már a menetelő csizmák ütemére, kórussal.
*
Konrad Lorenz Ember és kutyája nemcsak címében, de szemléletében és motívumaiban is emlékeztet Thomas Mann művére. (Különösen a falusi „kutyaerkölcsök” leírása mutat sok közös vonást. L. „kerítés-téma”…) Csakhogy Lorenz mintha egy kicsivel kevesebb „emberségességgel” közelítene a kutyákhoz, mint nagy elődje. Példaként, s nem egészen függetlenül a T. Mann-t éppen akkortájt hatalmába kerítő „vészes nyugtalanságtól”, idemásolok egy idézetet, amelyben – azt gondolom – már első közelítésre is érezni a hipokrita gőg és a kirekesztő indulat felhangjait, de ha a szöveg mélyére nézünk (s összevetjük más szövegekkel), egyre sötétebb árnyak rajzolódnak elénk. „Az egyetlen igazán szép és léleknemesítő állatszeretet az, amelynek legfontosabb, központi része csak az emberszeretet lehet… És morális veszély nélkül egyedül az szentelheti szívét az állatoknak, aki ugyanezt mondhatja el magáról. De aki csak azért vonja el szeretetét az emberiségtől, s ajándékoz meg vele egy kutyát vagy macskát, mert kiábrándították, elkeserítették az emberi gyarlóságok, az súlyos bűnt követel, úgyszólván szociális szodómiát, s ez semmivel sem kevésbé undorító, mint a nemi eltévelyedés.”
Nem hallgathatjuk el, hiszen hozzátartozik Lorenz szellemi arculatához, hogy az Anschluss után belépett a náci pártba, s az eugenika-mozgalom lelkes híveként az emberek közötti mesterséges szelekció fontosságát hirdette. „A faji higiéné feladata kell legyen, hogy a mainál nagyobb figyelmet fordítson a morálisan alacsonyabb emberi lények következetesebb kiküszöbölésére… Az emberiség őskorában a szívósság, hősiesség, társadalmi hasznosság stb. szempontjából a kiválasztás kizárólag az ellenséges külső körülmények szolgálták. E szerepet most ember által alkotott szervezeteknek kell betöltenie.” – írta egy 1940-es tanulmányában. Mint tudjuk, ezek a „szervezetek” akkor már gőzerővel működtek.
Mann naplójegyzete 1918. szeptember 18-án, szerdán (részletek): „Nyári hőség, selyemöltöny. Délben a parkban újságolvasás. Nem vagyok igazán jól, rosszul látok, gyanítom: a belladonnától. Felületes társalgás a zavaros politikai helyzetről. Ellenségeink biztonsága határtalan. Clemenceau kibírhatatlan a szenátusban, fennkölten diadalittas. Franciaország határoz a »visszahódított« területek közigazgatásáról. Keserűen eltöprengtem, milyen ocsmány humbug a politika. Az Úr és kutya kapcsán arra gondoltam, hogy a humánum ironizálása – pusztán szimpátiából – az én stíluselemem voltaképpen, avagy mindinkább azzá válik. – Vihar közeleg. Rövid esti séta selyemöltönyben lefelé a folyó mentén a denevérek közt; félek tőlük.”
*
Csányi Vilmos különös és meglepő alcímet adott könyvének: Hogyan gondolkodnak a kutyák? (Vince Kiadó, 2000.) Szóval, nemcsak az emberek gondolkodnak? Nem bizony. Sőt, a főként állatkísérleteket folytató orvosok véleményével szemben a kutyák fájdalmat is éreznek. Képesek továbbá a hűségre és a gyászra, büszkeség és sajátos erkölcsiség jellemzi őket. Az emberhez különös vonzalommal kötődnek, amelyet „ha az ember felsőbbrendűségének ideológiáját nem tekintjük kötelezőnek, nevezhetünk szeretetnek is”. Csányi évek óta rokonszenves igyekezettel bontogatja az embert és az állatvilágot elválasztó előítéleteket. A különbségek helyett éppen a kapcsolatokat, a közös szálakat vizsgálja. (A könyv egyik fejezetének pl. ezt a címet adta: „Az ember és a kutya viselkedésének hasonlóságai”.) És milyen jellemző az is, amikor a könyv bevezetőjében, az ilyenkor szokásos kötelező köszönetnyilvánítás alkalmából mindenek előtt a kutyáknak: Bukfencnek és Jeremosnak (saját kutyáinak), továbbá Boldizsárnak és Gáspárnak (ők intézetiek) mond köszönetet, akiktől – mint írja – rengeteget tanult, „elsősorban emberséget, meg sok kutyaságot”.
Legyünk őszinték, a könyv két főhőse: Bukfenc és Jeremos, lenyűgöző figurák. Ez már a kötet fotóiból is nyilvánvaló. (Csak zárójelben, de hadd dicsekedjek el vele, évekkel ezelőtt, egy – a gazdival készített – interjú során /megjelent a Liget 1995. 2. számában/ Bukfenccel személyesen is találkozhattam. Sőt állíthatom, bizonyos baráti érzelmeket táplált irányomba, amire abból következtettem, hogy amikor kikapcsoltam a magnót, előhozta kedvenc rongyát és az ölembe helyezte.) Talán a személyes ismeretség is befolyásol, mindenesetre számomra azok a könyv legizgalmasabb részei, amelyekben Bukfenc és Jeremos naplójával ismerkedhetek meg. Nemcsak arra a fejezetre gondolok, amelynek ez a címe, de minden olyan személyes megfigyelésen alapuló leírásra, amely ember és kutya kapcsolatának nem a közhelyeit, hanem a mélységeit igyekszik föltárni. Tudományos alapossággal és ellenállhatatlan humorral. Utóbbira íme egy példa: A két kutya és a gazda sétálni indulnak. Bukfenc határozottan jelezi, hogy a „tubiflexes” felé szeretne menni. (Ez egy akvarisztikai bolt, ahol nemcsak haleleséget, de kutyának való finomságokat is árulnak.) A gazda azonban sietett, s tartva Jeremosnak a boltban tanúsított szeles viselkedésétől, ellenkező irányba indul. Mire Bukfenc megsértődik, lelassít, sántikál, egyszóval csinálja a műbalhét. Ekkor a tudós etológus körülnéz – nehogy valaki meghallja –, és így szól: „Ide figyelj Bukfenc! Ha most rendesen és gyorsan jössz, akkor séta után elmegyek veletek a tubiflexeshez.” Mire Bukfenc némi gondolkodás után az élre tör, és sietve elindul – egyelőre az ellenkező irányba…
Végül, hogy ne legyen sértődés a dologból: ne csak mindig a kutyákat csodáljuk, egy olyan históriát jegyzünk ide, amelynek igazi főszereplője az ember. Egy ír szetter gazdája mesélte a következő történetet a szerzőnek. (Lorenz egyébként nem kedvelte a szettereket, túlságosan érzelgősnek tartotta őket, amiben, valljuk be, van is némi igazság.) Az asszony egyedül élt, munkahelyére menet és jövet fedezte fel a kutyát egy elegáns villa udvarán. Hamarosan jó barátságba kerültek, a kutya már várta, mikor tűnik föl. Ilyenkor rövid, érzelmes jelenetek következtek, az asszony beszélt a kutyához, az meg hallgatta. Később a hölgy benyújtott kezét a kerítésen, s a kutya rajongva nyalogatta. Így ment ez talán fél évig, amikor egy napon a szokott időben az asszonyt nemcsak a kutya várta, de egy idősebb úr is, pórázzal a kezében. Az úr elmondta, hogy ő nagyon szereti a kutyát, de újabban nem bír vele, mert már egy órával a hölgy érkezése előtt nyugtalan, kiül a kertbe és vár. Ha bezárja, ugrál, nyüszít és sír. Ezért úgy döntött, ha már így megszerették egymást, s a hölgy is elfogadja, nekiadja a kutyát. Azzal nyújtotta a pórázt… A szerző ezekkel a szavakkal fejezi be a történetet: „Én leginkább az idős úr nagyvonalúságát becsülöm, azt hiszem, erre a gesztusra kevés ember lenne képes.” Tegyük hozzá: lehet, hogy kevés ember, de még kevesebb kutya… Sőt, ha jól meggondolom, kutya egyáltalán nem.
*
Ezeket a jegyzeteket két éve vetettem papírra. Aztán elmentettem őket a Liget- fájlba, néha elővettem, beleolvastam, de nem küldtem el. Semmit sem küldtem sehová. Néhány hete a televízióban láttam Csányi Vilmost, amint éppen arról beszélt, hogy most olvasta az Úr és kutyát, és rájött, hogy – bár ők négy éve folytatnak a gazdákkal együtt új típusú kutyakísérleteket – minden, amit eddig fölfedeztek, már benne van T. Mann művében. Mire a riporter kicsit csodálkozva megkérdezte: még nem olvasta az Úr és kutyát? Egyszer régen már olvastam, válaszolta Csányi, de akkor ez még nem volt ennyire nyilvánvaló… Akkor egy pillanatra engem is hatalmába kerített az érzelmes fontosságtudat. Aztán elővettem ezeket a jegyzeteket, újraolvastam, s arra gondoltam, mégis elküldöm őket a Ligetnek, már csak a „humánum ironizálása” végett is.
Vészesen közeledik ’56 kerek évfordulója. A megemlékezések alaphangját Desmond Child „másodlagos frissességű” himnusza adta, amely Halszagú Magyarország címen rohamos gyorsasággal terjedt az interneten. Rövid idő múltán azonban, nemcsak a „dalt” övező pénzügyi visszaélések miatt, hanem mert egyszerűen szólva: ordas giccs volt, „botrányba fulladt”. Levették a műsorról, de nincs kétségem afelől, hogy hamarosan újra elő fogják venni.
Az évforduló ideológiai hátterének kimunkálását Schmidt Mária vállalta magára. Mindenek előtt ki kell törölnie az emberek emlékezetéből azt a tévképzetet, hogy ’56 története elválaszthatatlanul összefonódott a demokratikus baloldal történetével. Megoldható, gondolta Schmidt Mária, bár nem lesz könnyű. Hiszen nemcsak a vezető politikusok: Nagy Imre, Losonczy Géza, Szilágyi József, Maléter Pál volt hithű kommunista, de a Petőfi Kör író tagjai is (Tánczos Gábor, Déry Tibor, Méray Tibor) mind baloldali elkötelezettségű értelmiségi. Egy 15 milliárdos gyűlöletkampány idején (a cikk írásakor éppen a baloldali Népszabadságot számolták föl, s ki tudja, mi jön még ezután), nem lenne szerencsés, ha az 56-os politikusok, írók, értelmiségiek, munkások példás összefogására, szolidaritására emlékeznénk. Egy antikommunista (most éppen Európa és Amerika ellenes) kormánynak értelemszerűen el kell távolítania 56 „erőteréből” minden baloldalit. Schmidt Mária meg is tette ezt és nem csak az általa vezetett Terror Háza múzeumában. Nagy Imre azonban maradt, őt ugyanis a népnemzeti romantikusok Pozsgay Imre vezetésével korábban már a forradalom emblematikus figurájává stilizálták. Az a kérdés, hogy miért éppen őt választották 56 hőséül, és miért nem mondjuk Bibót, messzire vezetne. (A magyar tragikus hősök természetrajzáról írtam már a honlapomon.)
*
Nagy Imre túlélte a 30-as évek Moszkváját, ami nem lehetett könnyű mulatság. Talán éppen NKVD-s (a szovjet ÁVH) múltja segített benne. Ki merne ma ezért pálcát törni fölötte? Hithű kommunista volt, értett a mezőgazdasághoz, a párttól kapott feladatokat igyekezett a legjobb tudása szerint elvégezni. 1953-ban az Országgyűlés választotta meg miniszterelnöknek, 55-ben ugyancsak az Országgyűlés váltotta le. 1956 október 24-én az Elnöki Tanács nevezte ki újra. (A barátom azt írja, nem találta nyomát, hogy ezt a kinevezést egyáltalán visszavonták volna. Kádár valószínűleg anélkül kiáltotta ki magát november 4-én kormányfőnek Szolnokon, hogy Nagy Imre megbízását visszavonták volna.)
*
Petri György: Nagy Imréről
Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál
hirtelenjében a sok egybegyűltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam
a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára, elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végső szégyent.
Ki mondja meg, mi lett volna mondható
arról az erkélyről. Elgéppuskázott lehetőségek
vissza nem térnek. Börtön, halál
nem köszörüli ki a pillanat élit,
ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,
mikor arra ébredt
a város: lövik szét.
*
Kérdés, hogy ki és miként tudta volna megakadályozni, hogy jó tíz évvel a második világháború után a szovjet csapatok újra szétlőjék a várost. Mostanában láttam egy filmet (Az utolsó éjszaka Párizsban), amely arról szólt, hogy a francia ellenállási mozgalom 1943-ban miként tudta megakadályozni, hogy a német megszállók stratégiai okokra hivatkozva fölrobbantsák az aláaknázott Párizst.
*
Apám ’56 november 2-án, Székesfehérváron, a pincében azt kérdezte a kicsit még naftalinszagú Veréczy bácsitól (zöld lóden, sárga bilgeri csizma, sínóros zöld stüszi kalap, épp most vevődött elő a ládából): „Veréczy úr, milyen ENSZ csapatok, milyen amerikaiak? Nem hallott még Jaltáról? Nem jön ide senki, s nem megy ki innen senki. Értelmetlen áldozat lesz csak, megint.” Lehazaárulózták.
Apám tudta, bár csak egy középiskolai biológiatanár volt, amit Nagy Imrében a „vakhit” feledtetett: a SZU-nak volt a világon a legerősebb hadserege. Ezt akartuk mi legyőzni. Az ENSZ és a NATO segítségével, akik természetesen már akkor is cserben hagytak bennünket. Ács Irén, fotós kolléganőm, aki végigfényképezte az 56-os Budapestet, azt mondta, ahogy a hátultöltős vadászpuskával hadonászó „pesti srácokat” látta, arra gondolt, hát nincs ezeknek apjuk, hogy hazazavarja őket.
Emlékszem, szép őszi nap volt. Betolatott egy teherautó az iskolaudvarra, hűtőjére nemzetiszín zászlót feszítettek, ablakaiban is ezek lobogtak. Bőrkabátos, nemzetiszín karszalagos, géppisztolyos fiúk ugráltak le róla, és keresték az iskola igazgatóját. Ő azokon a vérzivataros napokon betegszabadságra ment, a fiúkat apámhoz irányították. Nem tudom pontosan miért, de hivatalos rangja biztosan nem volt. Tekintélye igen. A fiúk mondták, be szeretnének menni az osztályokba, hogy szabadságharcosokat toborozzanak, aztán azonnal indulnak is velük vissza Pestre. Apám azt mondta, ehhez nem járulhat hozzá, mert nem engedi a lelkiismerete. Hogyan számolhatna el a szülőknek egy halott gyermekkel? Mert ez is előfordulhat! Erre a fiúk mondták, hogy Pesten folyik a vér, a magyar ifjak vére, apám meg lelkiismeretről, elszámolásról papol. Az ajtóból még visszaszóltak, hogy akkor majd az iskolaudvaron toboroznak, de erre nem került sor.
*
Igen, tudom, Bibó másként gondolta ezt. Az eltorzult magyar alkatról gondolkodva, érezhetően kárhoztatta a kiegyezés békés útját. Várta a forradalmat 56-ban is, biztos 1990-ben is várta volna. Ebben éppenséggel igaza lehet, talán azért is sikeredett ilyen felemásra a rendszerváltás, mert annyira kívülről-fölülről jött. Bibó azt írja, az embereknek meg kell élniük, hogy a saját kezükbe veszik a sorsukat. Viszont azt is tudjuk, a forradalmak mennyi felesleges vérontással, szenvedéssel, igazságtalansággal járnak együtt. Többször hivatkoztam már az angol történész, Simon Schama könyvére (Polgártársak: a francia forradalom krónikája). Tanulságos olvasmány. A legnagyobb tanulsága az, hogy a rengeteg vér, könny, és szenvedés tökéletesen felesleges volt. A késői monarchia, amelyet elsöpört a forradalom, sokkal modernebb államot akart megvalósítani, mint a “forradalmi kormányok”.
*
Ember Judit 1988-ban Menedékjog címmel öt részes dokumentumfilmet készített „Nagy Imre elrablásáról”, amelyet a Magyar Televízió 1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésének előestéjén kezdett el vetíteni. Le is adták mind az öt részt, azután soha többé. Egyszer ezt is ki kellene deríteni, miért nem. A filmben elhangzott interjúkat (Tánczos Gábornéval, Szilágyi Józsefnével, Donáth Ferencnével, Vas Zoltánnéval, Lukács Györggyel, Újhelyi Szilárddal, Haraszti Sándorral, Losonczyné Haraszti Máriával, Vásárhelyi Miklóssal és Miklósnéval) viszont elolvashatjuk az 1989-ben megjelent kötetben.
Többen is említik Nagy Imre parlamenti dolgozószobáját, illetve annak előterét, mint fontos helyszínt, ahol éjjel-nappal nyüzsgött az élet, és ahol Szilágyi József, Nagy Imre titkára volt a „házőrző”, aki megszűrte, ki mehetett be „Imre bácsihoz”, és ki nem. A megszólalók egybehangzóan állították, hogy Nagy Imre radikalizálódásában a legszűkebb körnek (Szilágyi Józsefnek, Tánczos Gábornak és Losonczy Gézának) volt a legnagyobb szerepe. Ők voltak a hajthatatlanok, akik megtagadtak minden együttműködést Kádárral és Münnich-hel. Ez volt a legfőbb bűnük, amiért az életükkel fizettek. A magyar elvtársak, akik Budapestről Snagovba érkeztek, hogy Nagy Imrét rábeszéljék a lemondásra, sorra szegték meg ígéreteiket. Nagy Imre egyetlen egyszer, nagyon halkan, de határozottan (többen is hallották) azt mondta, ezek meg fognak ölni.
Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre kormány „sajtófőnöke” több fontos kérdést is fölvet a vele készült interjúban. Miért és kik menekültek a jugoszláv követségre? Bibó például nem menekült, parlamenti dolgozószobájában maradt. Nagy Imre már a követségen volt, amikor a rádió még mindig a magyar néphez intézett szózatát ismételte. „A kormány a helyén van… Csapataink harcban állnak…” Miért csak a kormány kommunista miniszterei menekültek el a parlamentből a követségre, a koalíciós partnereket, például Tildyt, Szabó Istvánt és Kovács Bélát miért nem értesítették erről? További kérdés, fogalmaz Vásárhelyi, miért lepett meg bennünket a november 2-i szovjet invázió? „Holott az egész ország tudta, hogy folyik a megszállás, özönlenek be a csapatok, és hát a legjobban mi tudtuk, hiszen szinte óránként adtuk át, adta át a kormány a tiltakozó jegyzékeket ezzel kapcsolatban a szovjet kormánynak, értesítette más kormányok diplomáciai képviseleteit, sőt, végül az ENSZ-et is informáltuk erről. Az igazság azonban az, hogy elsősorban Nagy Imre, de a többiek is képtelennek tartották, hogy egy ilyen dolog bekövetkezzék…, mert ami történt, tehát a többpártrendszer bevezetése, a semlegességi nyilatkozat, az a korábban itt tartózkodó felelős szovjet vezetőkkel: Anasztáz Mikojannal és Mihail Szuszlovékkal teljes egyetértésben történt, tehát ez őket nem érhette váratlanul…”
*
Barátom kérdezi, lehet, hogy a szovjet elvtársak szándékosan hagyták elfajulni az 1956-os októberi eseményeket? Ha Poznan felől nézzük a dolgot, még ez is elképzelhető. Poznanban 1956 június végén tört ki a felkelés. A fegyveres zavargásokban hetvenen vesztették életüket, több százan megsebesültek, de kivégzésekről nem tudunk. A belpolitikai válságon végül a bérek megemelésével és személycserékkel sikerült úrrá lenni. A kongresszuson a LEMP főtitkárának megválasztott Gomulka – szakítva az addigi hivatalos irányvonallal, amely külföldi provokátorokat tett felelőssé a történtekért – kijelentette: Poznanban „családi tragédia történt, melyre a hallgatás függönyét kell ereszteni”. A vádlottakat és a már elítélteket is szabadon engedték.
Megbeszélni valónk volna elég. Ehelyett a kormánypárt ostobán, ízléstelenül, a legdurvább aktuálpolitikai érdekeinek megfelelően heroizál. Nézem az évfordulóra kihelyezett óriásplakátokat, s hallgatom a miniszterelnök ünnepre készülődő beszédeit. A legabszurdabbnak, s egyben leggyomorforgatóbbnak azt tartom, ahogy a habonyi propagandagépezet igyekszik egymásra tolni „a két rendíthetetlen szabadsághős”, Nagy Imre és Orbán Viktor alakját.
*
Sattler Kati ezt írta hozzászólásában: Nézem az utcán a plakátokat, de én még egyiken sem láttam Nagy Imrét, Losonczyt vagy Malétert. Lehet, hogy rossz helyeken járok?
Nihilisták és NER-hívők! Liberálisok és Illiberálisok!
Jogvédők és Migránsozók! Mindenki!
Ne hagyjuk az orrunknál fogva vezetni magunkat! (Semmi sem könnyebb, mint pórázon vezetni egy népet, mondta volt Joseph Goebbels, Hitler propagandaminisztere).
Ez a népszavazás nem Brüsszelről szól. Ha arról szólna, már okafogyott lenne, mert Brüsszel lemondott a kötelező kvótáról. Nem is a migránsokról. Ha róluk, csupán fantomokat kergetnénk. Mondhatnánk szerencsére, képzeljétek, mi lenne, ha a gyűlölet tárgyai is jelen lennének. Volt már ilyen a történelmünk során, mindennap szembetalálkozhattál azokkal, akiket gyűlölni kellett. Németország többszörösen érintett. Talán azért állnak egy kicsit másként a kérdéshez. Mindenki tudja, Magyarországra nem bevándorolni akarnak, hanem innen ki. Nagyon sokan, fiatalok, nyelvet beszélők, a szakmájuk legjobbjai.
Ennek a népszavazásnak a tétje nem is humanitárius, emberjogi kérdés, ezen jóval innen van még. Ez pusztán hatalomtechnikai manipuláció. Minél magasabbra korbácsolni a gyűlöletet, hogy aztán annak hullámain a miniszterelnök sikeresen alakíthassa a Brüsszel ellenes keresztes lovag szerepét. Aztán egy füst alatt mindjárt lehet is újra az urnához szólítani a népet, egy kis szerencsével megint meglesz a kétharmad. És ki tudja, mi minden jön még azután.
„Növekvő aggodalommal láttam – írja Bánffy Miklós az 1930-as évek közepén –, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni a bűnöket, amik odavezettek…Senki sem mondta: ‘ezen az úton többé ne járj!’ Senki sem hívta föl nemzetünk figyelmét arra, hogy önmagát is nevelnie kell…össze kell fogjon végre, az igaz erkölcsi egységet alakítva ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útjain és ismét maszlagot szívjon magába vezércikkekből, szónoklatokból – önámító bókokat, csupa csillogó frázist.”
„Eszünkbe juthat a Fonográf egyik dala, amelynek 1911 volt a címe – írta a minap egyik ismerősöm a népszavazásról elmélkedve:
Az utolsó előtti előtti békeév
viszonylag nyugodtan telt
s arról, hogy mi lesz majd három év múlva
senki, de senki sem énekelt
– 1914-ben se énekelt senki arról, hogy mi lesz majd 4-6 év múlva. Akkor a Megállj, megállj, kutya Szerbia ment. Nem is látta senki? S miről énekelnek ma, 2016-ban?” A jól megfizetett halszagú udvari dalnokok száma, mindenesetre, rohamosan szaporodik.
Azt mondja a magyar közmondás: A FÁK NEM NŐNEK AZ ÉGIG! Ennek a népszavazásnak ez az egyetlen tétje. Meg akarjuk-e, meg tudjuk-e akadályozni, hogy Orbán Viktor meglovagolva a gyűlölet hullámait harmadszorra is újraválasztassa magát? A harmadszori miniszterelnökségnek nem szokott jó vége lenni. Amerikában tiltják is a törvények. Goebbels mondta azt is: a Führer nélkül nincs élet. Most is ezt halljuk: vagy győzünk, vagy meghalunk…
Hallgassunk inkább Adyra (mint Habonyra):
Megmentik újra és újra a hazát,
valahányszor saját profitjukat kell
megmenteni. Ha háborút nem csinálhatnak,
csinálnak háború-félelmet, s bebörtönöznek
jámbor rajongókat, hogy a nép elhiggye,
veszélyben a haza.
Illusztráció: Mednyánszky László: Szerbiában (1914)
Ma megnéztem Dobrodát, a nevezetes „folyót”, melynek völgyében már a honfoglalók megtelepedtek… A szomszédtól kaptam egy Karancskeszi monográfiát, abban olvastam. A Keszi törzs a Dobroda felső völgyét foglalta el, innen származik Karancskeszi neve. Marakodi-pusztát különben korábban Bélavárának hívták, mert itt meg IV. Béla pihent meg a muhi csata után… stb. Dobroda nem tett rám különösebben mély benyomást. Pici, keskeny, gazzal benőtt. Alig látszik, inkább csak a hangját hallani. Hazafelé viszont közelebbi ismeretséget kötöttem Falkóval. Ő a környék nevezetes nyájának őrzője. Most is lenyűgözve bámultam, amint a juhász egyetlen intésére hajszálpontosan a képzeletbeli telekhatár mögé térítette a határsértő birgéket. Sajnos azt most sem tudtam megkérdezni a juhásztól, miért hívják a kutyáját Falkónak, mert rettentő nagy társadalmi életet él, mindig többen ácsorognak körülötte, s elmélyült diskurzust folytatnak. Hogy miről, azt nem értem. Amikor két bennszülött palóc beszélget, azt alig érteni. Ha idegennel váltanak szót, akkor kicsit megerőltetik magukat. Falkó különben olyan streetbull, hogy képtelen lennék sorra venni a felmenőit. Kikerics sárga színű, fekete foltokkal, a füle aszimetrikusan konya, a jobb hátsó (pipaszár) lábára sántít, de mérnöki pontossággal dolgozik. S ez a szakértelem látszik a pofáján, viseli. Egyébként igen közvetlen, barátságos jószág, jóba lettem vele.
Karancskeszi, 2016. augusztus 31.
Illusztráció: Joan Miró: Önarckép
“A propaganda elsősorban az érzelmekre hasson, s csak kisebb mértékben az értelemre. Nem szükséges, hogy a nép tudatosan gondolkodjék, hiszen az emberek felfogóképessége amúgy is meglehetősen korlátozott, intelligenciájuk csekély, viszont igen gyorsan felejtenek. Ehhez képest a hatásos propaganda csupán néhány pontra szorítkozhatik, s a jelmondatokat addig kell ismételnie, míg a közönség minden tagja megérti, hogy hogyan kell értenie őket…
A propaganda funkciója nem az, hogy mérlegelje az emberek igazságát, hanem hogy kizárólagosan hangsúlyozza a mi igazságunkat, amelyért működésbe hoztuk. Dolga nem az, hogy az igazság tárgyilagos lenyomata legyen, s ez az igazságot a tömegek elé tárja tudományos pontossággal, akkor is, ha az ellenséget szolgálná. A propaganda dolga az, hogy mindig és feltétel nélkül a mi igazságunkat hirdesse.. Abban a pillanatban, amint a mi propagandánk elismeri, hogy az ellenségnek akárcsak egy szemernyit is igaza volna, megindul a mi igazunkban való kételkedés.” (Adolf Hitler)
„Semmi sem könnyebb, mint pórázon vezetni egy népet.” (Dr. Paul Joseph Goebbels)
Az írás megjelent az ÉS 2018.10.28-i számában.
Kedves András, aki fölvetette és kedves mindenki, aki hozzászólt a témához. Nem az érintetlenség, nem is az érdektelenség miatt hallgattam eddig, hanem mert jelenleg olyan kiváló helyen vagyok, ahol a neten csak olvasni tudok, írni már sokkal körülményesebben. De még pontosabb, ha azt mondom, ilyen messzire kellett eljönnöm, hogy megírjam, meg tudjam írni ezt a levelet.
Hogy a Hályogkovácsokat folytatni kellene, sokan fölvetették már. Szále Laci is megkérdezte egy velem készült régi interjúban.
– Mi van most ezzel a klassz évfolyammal?
– Az utóbbi időben eléggé szétesett.
– Miért?
– A politika nagyon bezavart…
– Hogyan? Lettek jobb- meg baloldaliak? Elvileg ettől még nem kellene barátságoknak szétszakadniuk.
– Nem is a politikai állásfoglalás a lényeg, hanem a köpönyegforgatás. Volt, aki maradt, aki volt, s volt, aki váltott, többször is. Egy évfolyamtársam (Szabó Pityu) mondta egy másik évfolyamtársunkról: látod, most orrán, száján folyik a jobboldaliság, de emlékszel, annak idején elsőként lépett be a pártba, és lelkesen támogatta a 68-as csehszlovákiai inváziót. Aki az maradt, aki volt, az ezt nehezen viseli el. (Részlet Szále László: Iskola a láthatáron címmel megjelent interjúkötetéből. A teljes szöveg a honlapomon, a Hályogkovácsoknál olvasható.)
Nem vitt közelebb a folytatáshoz egy évfolyamtársam levele sem. A többi között ezt írta Sujtásos nemzet c. írásomról:
Fokozódik ámulatom, hogy eleve vesztésre álló időkben, még mindig nem adod föl, még mindig nem lankad állhatatosságod, tanító és javító buzgalmad, amely sugárzó szeretettel fordul törzsünk felé. Majdnem hogy a „méltatlan” jelzőt akasztottam törzsünkre (gyökerünk- és lombkoronánkat is beleértve), de még mindig reménykedem, hogy erőfeszítéseidet majdan siker koronázza, sőt: egyesítve erőiteket (kertészek, fát nevelők, amerikai, nép és szava) – meggyőzitek az egyedül helyes útról… ezt az egész ázsiai bozótost… stb.
Ha nem lenne mindenki számára világos (és ugyan miért is lenne?): a sunyi célozgatás a kertészekre (Ákosra és Imrére) vonatkozik, akikkel egyesíteni kellene erőimet… Imrekertész, ahogy az idő tájt tősgyökér körökben emlegették, aki bár szerintem is meghülyült öregkorára (melyikünk nem fog, ha már eddig nem), mégis csak eleddig az első irodalmi Nobel díjasunk, és nem utolsó sorban egy kiváló magyar regény szerzője. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a lopakodó antiszemitizmus, még ha nagy irodalmi elődökre megy is vissza (Szabó Dezsőtől Németh Lászlóig) egyszer majd a mi évfolyamunkban is fölüti a fejét. (Márti szerint csak azért nem gondoltam, mert gyógyíthatatlanul naiv vagyok.) Említhetnék kevésbé személyes példákat is az évfolyamból, akik most hirtelen rádöbbentek, hogy antiszemiták, de minek. Annyira undorodom ettől az egyre inkább polgárjogot nyert közbeszédtől, hogy azt úgy sem tudnám elmondani. De azért figyelmébe ajánlanám „irodalmi antiszemitáinknak”, hogy Auschwitz után nem ugyan azt jelenti zsidózni, mint annak előtte.
Más! Nem is olyan régen megjelent FB oldalunkon egy kép a következő aláírással: R. Vali kampányol… Amikor megláttam, azonnal ki akartam lépni a csoportból, de hirtelen nem tudtam, hogyan kell. A kép azóta eltűnt, de nem olvastam, hogy valaki is tiltakozott volna a személyiségi jogok ilyen durva megsértése ellen, vagy elnézést kért volna ugyanezért. Csak remélni tudom, nem én vagyok az egyedüli, aki a „csíny” mögött sokkal súlyosabb indítékokat is fölfedezni vél.
Novák Józsi a Hályogkovácsokban valami olyasmit mondott nekem, hogy ti vagytok az elit, akik olyan állásba kerültetek, mi meg, akik lent dolgozunk, sehol sem vagyunk. Keserű mondat, de van benne igazság. Kifejezi, hogy van egy befutott réteg, s azok, akik ott dolgoznak, amire képezték őket – Kiss Gyula szavaival: a végeken –, azok nincsenek, „nem számítanak”. Ezt akkor nem fogtam föl a maga teljességében, most már jobban értem: vannak a láthatók és vannak a láthatatlanok, vannak, akik pozícióban vannak, s olyanok is, akik nincsenek. Vannak, akik állandóan jártatják a szájukat, a mindenkori bolsevikok, akik mindig megmondták, most is megmondják (főként ugyanazok) a tutit, megmondják ki mellett illik kampányolni és ki mellett nem… Ez is széthúzta a társaságot.
Novák nem volt a kommunizmus áldozata, ahogy Fenyő gondolja, de Józsinak abban igaza volt, hogy a hallgatagokra, a rejtőzködőkre jobban oda kellene figyelni. Talán ezért van, hogy bár többedik találkozóra nem mentem el, mindazonáltal szoros kapcsolatban vagyok pl. Szabó Pityuval, Békefi Tónival, s nagyon örülök, s némiképpen büszke is vagyok, hogy megkerestem és megtaláltam Rába Valit.
Botár olyasmit ír, hogy a Hályogkovácsoknak (a könyvnek) is szerepe van abban, hogy az FB csoport megalakult. Valami szerepe biztos van, de Kiss Jutka szerepe ennél sokkal fontosabb. Ha egészen őszinte akarok lenni, ez az írás az ő hatására (is) született. Elegem volt már abból, hogy kedves invitációjára mindig valami ürügyet kellett kitalálnom, miért nem megyek. Most megpróbálom, drága Jutka, szálaira szedni, miért nem. Ha egy szóval kellene válaszolnom, az őszinteség hiánya a legfájóbb. A szembenézés bátorsága hiányzik mindannyiunkból. Az, hogy valaki – akár az egész társaság előtt – azt tudja mondani: gyerekek, hibáztam, megkövetlek benneteket. Amúgy az egész közéletünkből hiányzik. Erről jut eszembe, Szabó Pityu mesélte, hogy néhány éve egyik évfolyam-találkozóról fölhívta néhány félrészeg évfolyamtárs, hogy Gyurcsányozzon, Orbánozzon egyet a telefonba. Brrr! Na ebből sem kérek!
Hogy mi a teendő? Az alattunk kettővel járó Polák István évfolyama nem azt az utat választotta, amit mi. Nem egyvalaki írta meg az évfolyam történetét, hanem csinálnak (talán már el is készült) egy évfolyam-CD-t, amelyre fölpakolják az évfolyamtársak írásait, fényképeit, zenéit, s egyéb dokumentumait. Nekem tecccik! Itt olvashattok róla bővebben:
Na egyelőre ennyit innen a szelíd zalai dombok mögül. Üdvözlettel:
Tamás
„Tudja jól: a szeretet kegyelem, kiérdemelni nem lehet, s bármikor elveszíthetjük!”
(P. J.)
Pilinszky János (1921-1981) és Sárközi Márta (1907-1966) levelezéséből (közli Széchenyi Ágnes, Menedékház, Magvető, 2004) számomra egy nagyon szép, sejtelmes kapcsolat bontakozik ki. Sárközi Márta a többi között ezt írja 1954. augusztus 11-én keltezett levelében, kapcsolatuk fordulópontján, amikor levelezésük is tegező formába vált: „Úgy érzem, itt nyaralásod óta valami kényelmetlen érzés van benned, valahogy mintha énrám haragudnál azért, hogy nem jól érezted magad nálam… a vendég elsősorban önmagára dühös, amiért rosszul érezte magát és túl bonyolult és nehéz természet ahhoz, hogy valahol fesztelenül és jól tudjon pihenni…” Talán ekkor válik Sárközi Márta számára nyilvánvalóvá Pilinszky homoszexualitása, erre vonatkozik a bejegyzésem címe is.
Szorosan ide tartozik még egy levél-részlet Német László Sárközi Mártának írott leveléből:
„… nagyon nagy a hajlam magában, hogy az embereket (Pilinszkyre gondolok például) szerelmi életük túlzottan látott torzulásaiból magyarázza. Pedig nemiségünk következik jellemünkből (és a körülöttünk lévő társadalom jelleméből), nem megfordítva.” (Menedékház, 244. p.) Nem tudjuk, Németh doktor mire alapozhatta Sárközi Mártára vonatkozó megjegyzését.
Korábban olvastam Szőnyei Tamás könyvét az irodalmi besúgókról, abból is kiderül, hogy Pilinszkyvel, ezzel a különleges tehetségű, angyali kisugárzású lénnyel (milyen jellemző, a hangja is olyan volt, akár a madaraké, vagy még inkább, az angyaloké) az egyébként nem különösebben érzékeny lelkű besúgók sem tudtak mit kezdeni. Egyikük például, Pilinszky hatására, ahelyett hogy jelentéseket írt volna, elkezdett verselni…
*Itt beleolvashat a levelekbe (pdf)
A Liebster award a blogolók nemzetközi vándordíja. Heiling Beáta javaslatára (Sorsfordító történetek) most én is megkaptam. Őszintén mondom, nagyon jólesett. Köszönöm szépen! A szabályokhoz tartozik, hogy a díjhoz négy kérdés is jár. Ezekre válaszolva a blogger alkalmat kap, hogy az olvasók jobban megismerhessék őt és a blogját. Végül a díjazott is javasolhat egy postot a díjra. Én a nők a politikában íróinak adom tovább a díjat.
Válaszaim Heiling Beáta kérdéseire:
Az a pillanat, amikor az embernek meg kell szólalnia, mindig máskor jön el. Húsz éves korban sokkal gyakrabban. Ötven fölött sokkal ritkábban. A magam részéről – így jóval hatvan fölött – már egyre többre becsülöm a hallgatást. A csöndnek egyébként ma nincs nagy keletje nálunk. Mintha félnénk tőle.
Ottlik Géza így válaszolt egy Jézus mibenlétét firtató körkérdésre: „A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem. Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat… Az író a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet.”
Mi az az erő, ami tovább visz az úton, amikor mindenki szembe jön veled? Nem hiszem, hogy ez erő lenne. Talán csak valami egyensúlyra törekvés. Ha a csónak balra dől, én ösztönösen jobbra húzódok. Talán csak ennyi: szeretem a történelmet, s tudom, vannak lázas, eufórikus pillanatok, amikor a legnagyobb szükség lenne az okos, halk, érvelő szóra. Ilyen volt például a trónörökös meggyilkolását követő időszak, akkor mindenki az eljövendő háború lázában égett. Tizenöt millióan haltak bele. Vagy amikor az első és második bécsi döntés értelmében visszakaptuk az elcsatolt területek egy részét. Kevesen látták és még kevesebben mondták ki, hogy nagy baj lesz még a hitleri Németország halálos öleléséből.
Szóval, szeretem az okos, becsületes vitákat, amelyek egyre ritkábbak és nem szeretem a törzsi szenvedélyekkel, a hitek bunkósbotjával hadonászókat. A diktátorok eszelős tekintetétől pedig egyszerűen borsódzik a hátam.
A világot nem az írók alakítják, hanem a politikusok. Ezért is választottam a nők a politikában blogot. Nagyon nagy szükség lenne rájuk.
Igen, becsületesebb, jobb, élhetőbb világot képzeltem. Belátom, vágyálom volt. Itt Közép-Kelet-Európában különösen.
És a kérdéseim a nők a politikában post szerzőihez:
Blogjukon mint döntéshozók jegyzik írásaikat. Ez egy teamet jelent? Örülnék, ha legalább azt elárulnák, milyen szinten döntéshozók? Jó lenne, ha szemléletüket megfelelő szinten tudnák képviselni.
Mi a legfőbb akadálya ennek? Mit kellene tennünk nekünk férfiaknak az akadálymentesítésért?
Kik a legfőbb női politikus példaképeik, és miért éppen ők?
Európában melyik országban kapják a legjobb hátszelet a női politikusok? Mit gondolnak, vajon miért éppen ott?
Végül csupán egy megjegyzés. Szívesen venném, ha áttekinthetőbb, központozottabb, hivatkozásokkal, képekkel gazdagabban illusztrált lenne egyébként nagyon értékes tartalmakat hordozó blogjuk.
Sok sikert kívánok Magyarország devalvált hitelű, macsó-politikus-társadalmának megújításához.
Nem régen láttam Tölgyessy Pétert a tévében. A többi között arról beszélt, hogy nincs ma az országban még egy politikus, aki annyira értené a magyar nép lelkét, mint a mostani miniszterelnök. Tölgyessyt okos, elfogulatlan politikai elemzőnek tartom. Az SZDSZ alapító tagjai közé tartozik, később a Fideszben politizált. Részt vett a rendszerváltást előkészítő kerekasztal-tárgyalásokon. Horn Gyula állítólag legalább annyira kedvelte őt, mint Antall József. Azt, hogy Tölgyessy – a miniszterelnöknél már említett okból – nagyra becsülte Horn Gyulát is, az interjúban többször megerősítette.
Tölgyessy arról már nem beszélt, hogy a népvezérek általában jól értették, értik a nép nyelvét, s voltak olyanok is, akik a választásokon nem csak kétharmados többséget szereztek, hanem olykor a kilencven százalékot is meghaladták. A történelemben az is előfordult már, hogy a Vezér akarata végül diadalra jutott – lásd Leni Riefenstahl: Az akarat diadala c. filmjét –, s ezzel nem csak hazáját, hanem kis híján az egész világot pokolra taszította. Egy mondat erejéig talán ezekről a történelmi példákról is érdemes megemlékezni.
1933. január 31-én Hindenburg birodalmi elnök Hitlert nevezi ki Németország kancellárjává. Ez nem várt fordulat volt, A német sajtó azt várta, hogy Hindenburg megint Papent nevezi ki kancellárnak. Történészek ma már tudják, hogy januárban Hitler összejátszott Papennel és néhány német nacionalista politikussal. Január közepére megszerezte támogatásukat az általa vezetett koalíciós kormány felállításához. Ehhez persze még meg kellett győzni Hindenburg elnököt is. Kapóra jött egy pénzügyi botrány, amely Hindenburgot is érintette. Hitler és új szövetségese, Papen megzsarolta Hindenburgot. Kiderült, hogy a kelet-elbai mezőgazdaságnak kifizetett állami pénzekből Hindenburg barátjának, Oldenburg-Januschaunak is nagyobb összeget ítéltek oda, mint amennyi megillette volna. Az is kiderült, hogy a birodalmi elnök az örökösödési adót megkerülve, neudecki birtokát fia nevére jegyeztette be. Papen megígérte Hindenburgnak, hogy olyan kormányt hoz létre a náci vezérrel, amely ezeket a botrányokat elsimítja. Hindenburg beadta a derekát: Hitlert nevezte ki kancellárnak. A hírre egy régi tiszttársa levelet írt Hindenburgnak: „A jövő nemzedékek a sírodban is meg fognak átkozni ezért”. Pár hónap múlva a nácik megnyitották Dachauban az első koncentrációs tábort.
Most olvasom a Bűnbak minden időben c. gyűjteményes kötetet. Kiss Zsuzsanna kiváló tanulmánya, a Hősök és bűnbakok a weimari Németországban különösen hátborzongató. Aki meg akarja érteni a mostani idők szavát, annak érdemes elolvasnia.
P. S. Miután elkészültem a bejegyzéssel, sokáig gondolkodtam, hogy megnyomjam-e a közzétesz gombot. Jézusom, ezek már az öncenzúra első jelei? Mostanában egyre többször jut eszembe annak az autósnak az esete, aki az autópályán szembe megy a forgalommal, s amikor azt hallja a rádióban, vigyázat, egy őrült szembe megy a forgalommal, azt gondolja: egy? Mind!
A kissé már megsárgult lapkivágás a rádióújság 1989 májusi számából való.
Évekig foglalkoztam Gárdonyi Gézával. Az így élt sorozatban megírtam az életrajzát, Az én falum c. novellafűzéréből pedig rádiójátékot készítettem, amelyet először 1988-ban mutatott be a magyar rádió. Azóta többször megismételték, legutóbb néhány napja, június 17-e és 20-a között, négy részben volt hallható.
Itt újra meghallgathatja.
A színlelésről
Vannak, akiknek az a sorsuk, hogy mindenben a rövidebbet húzzák. S nem azért, mert tapasztalatlanok, vagy mert kevéssé ismerik az embereket, hanem mert csökönyös természetük okán nem tudnak felhagyni az egyszerű viselkedéssel, hiányzik belőlük a színlelés képessége, meg az a magam sem tudom, miféle hazug és mesterkélt modor, melyet viszont a többiek, még a balgák is, akár akaratlanul is, mindig magukra öltenek, s melyet a külső szemlélőnek, de saját maguknak is, nehezen sikerül elválasztani természetes viselkedésüktől… Hiányzik belőlük a világban használatos modor, de nem erényességből vagy saját elhatározásukból, hanem mert teljesen hiábavalónak bizonyul minden arra irányuló igyekezetük és vágyuk, hogy azt elsajátítsák. Így számukra nem marad más hátra, mint hogy lélekben alkalmazkodjanak a rájuk kirótt sorshoz, és mindenekelőtt arra kell ügyelniük, hogy ne akarják eltitkolni vagy elrejteni a rájuk jellemző őszinteséget és természetességet: mert sosem hatnak olyan ellenszenvesnek vagy olyan nevetségesnek, mint amikor színlelni próbálják a többiek megszokott színlelését.
Az unalomról
Az unalom bizonyos értelemben a legmélyebb emberi érzelem. Nem mintha osztanám azokat a következtetéseket, melyeket ennek elemzéséből nem egy filozófus levont, hanem mert úgy vélem, tulajdonképpen az unalom fejezi ki azt, hogy egyetlen földi dolog, jobban mondva az egész világ sem elégíthet ki minket: nem jelent mást, mint elgondolni a tér mérhetetlen kiterjedését, a világok számát és csodás terjedelmét, s úgy találni, hogy mindez kevés és kicsiny saját lelkünkhöz mérten; elképzelni a világok végtelen számát, a végtelen univerzumot, s érezni, hogy lelkünk és vágyaink még ennél az univerzumnál is nagyobbak; folyton elégtelenséggel és semmiséggel vádolni a dolgokat, s elszenvedni a hiányérzetet meg az ürességet; s ezért szerintem az unalom az emberben lakozó nagyság és nemesség legnyilvánvalóbb jele. Következésképp az unalmat kevéssé ismerik az érzéketlen emberek, s igen kevéssé vagy egyáltalán nem az állatok.
Az emberi színjátékról
Ahogyan szinte minden nő, ugyanúgy általában a férfiak is, főként a gőgösebbjei, közönyt és megvetést mutatva jutnak előre és nyernek csatát, ill. szükség esetén oly módon, hogy színből úgy tesznek, mintha nem törődnének a közönnyel és a megvetéssel, és semmibe vennék őket. Mert ugyanaz a gőg, amely számtalan embert visz arra, hogy lekezelően bánjon az iránta alázattal és tisztelettel viseltetőkkel, őt magát olyanok megbecsülésének és elismerésének hajszolására készteti, akik nem törődnek vele vagy nyilvánvalóan rá se hederítenek. Ebből aztán nemritkán, sőt igen gyakran szellemes bújócska születik két ember között, s nem csupán a szerelemben: amikor is ma az egyik a közömbös és a másik az odaadó, holnap meg fordítva, az előbbi az odaadó s az utóbbi a közömbös. Mi több, azt lehet mondani, hogy valami hasonló játék megfigyelhető az egész emberi társadalomban is; hogy az élet minden szelete tele van olyan emberekkel, akik az érdeklődésre elfordítják a fejüket, a köszönésre nem válaszolnak, a közeledésre elmenekülnek, de mihelyt valaki hátat fordít nekik vagy elhúzza a száját, visszafordulnak, földig hajolnak és buzgón utána rohannak.
*
Giacomo Leopardi (1798–1837) olasz költő, filozófus. Már húszéves korában nemzetközi tekintélyre tett szert a klasszika-filológia tudományában. A Nápoly környékén pusztító kolerajárvány élete teljében, 39 éves korában ragadta magával. Életműve nem tűnik nagynak, hiszen 34 vers, hét töredék, huszonnégy filozófiai dialógus, egy szatirikus politikai eposz és a jegyzetfüzete maradt az utókorra. Mégis nagy hatást gyakorolt nem csak költők nemzedékére, de a legnagyobb filozófusokra: Nietzschere, Wittgensteinre és Heideggerre is.
Az idézetek Leopardi Gondolatok (Pensieri) című művéből valók. (Fordította: Ördögh Éva.)
„A boldogság ajtaja nem befelé nyílik, hogy nekirohanva benyomhatnánk; ellenkezőleg, kifelé nyílik, s ezért semmit sem tehetünk.” (Soren Kierkegaard)
*
Kosztolányi a 30-as évek Németországában vonaton utazott egy kisváros felé, Ottlik hajón, Mohács táján, Rubin Szilárd szintén hajón, valahol Bécs és Győr között, amikor mindhármukra rátört valami „lappangó, rejtett, megbízható boldogság”.
A három író szülőföldje ugyanaz a Duna-táj. Kosztolányi született a legdélebbre, „a napfényes, békés, bús Szabadkán”, de életének legnagyobb részét Budapesten töltötte. Ottlikot Budapesthez, ezen belül Budához fűzik a legmélyebb, „regényteremtő” élmények. Rubin Szilárd bár Budapesten született, Mohácson nevelkedett, s minden művében föltűntek „az aprókapus, sokác házacskák”. Boldogság-érzeteik egészen különböző szálakból szövődtek, mégis, úgy érezzük, egy „érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében” összefüggnek egymással.
Kosztolányi Esti Kornélnak beszéli el boldogságának történetét. A már öregedő, beteg író egy lucskos, sötét ősszel száll vonatra. A kongó folyosókon senki se jár, mintha az egész szerelvényt elátkozták volna. „Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett – írja az író. – Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jóéjszakát, mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatóztam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam a folyosóra.
Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, amelyről beszéltem, az a boldogságom, amelynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek.”
Ottlik hősei 1923-ban kerülnek a határ menti kisváros katonaiskolájába. Három év telik el, egy örökkévalóságnyi idő. Medve Gábor, Both Benedek, Szeredy Dani és a többiek kiállják a felnőtté avatás próbáját. 1926-ban, június végén, miután lezárják az évet, tornaünnepéllyel, díszmenettel és fáklyás felvonulással, tíznapos tanulmányi kirándulásra mennek. Komáromtól hajón ereszkednek lefelé. Kikötnek Budapesten, majd folytatják tovább útjukat. Nem sokkal Ercsi után történt…
„Tíz órára járt az idő. Szép, nyári éjszaka volt, úsztunk csöndesen lefelé a Dunán. A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.
Meleg volt a hajó belsejében, dohogott a gépház. Elszenderedtem. Nem tudom, hogy mennyit aludtam, de egyszer aztán végképp felébredtem. Nem bírtam újra elaludni. Feltápászkodtam csöndesen, megtaláltam a bakancsomat is, fölmentem a fedélzetre. Aztán hátra, a hajó fara felé, mert láttam, hogy Medve odaállt a korláthoz, virrasztani. Még mindig ott könyökölt.”
„Uramisten, gondolta Medve, hogy megszoktam őket. Mint a patyolat, gondolta nagyjából. Memphis, Nílus, Tutankhamen. Keresztrejtvények, kórház. Uramisten, gondolta, tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában a nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyér ízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni. Pedig nem erről volt szó eredetileg. Nemcsak kenyérről.”
„Másról, gondolta Medve, de persze igazán nem Szeredy tömpe orráról, se Zsoldos szájharmonikájáról, se semmi efféléről. A lópikula se képzelte ezt. Oldalba kapott bennünket, gondolta, mint egyszer a hóesés. Olyan oldalról ért, ahonnét nem is vártunk semmit. Szerencsére nem kell törődni vele, mert elpusztíthatatlan dolog. Sőt, éppen mert megvan, kezdhet az ember mással törődni. A kenyér nem elég. Kovászos uborkát árultak, gondolta, a Vámház sarkánál a kofák, a rakparton, ahol a gyümölcspiac kezdődött. Hosszú nyelű, lukacsos fakanállal meregették a hordóból. Egyszer pedig együtt utaztak Ceglédig Kehrling Béla teniszbajnokkal. S egyszer este egy negyven-ötven éves, csontos arcú, ismeretlen férfi cigarettázott a fiumei gyors folyosóján; de ő aztán leszállt anyjával Siófokon. Szines asztalkendő, nyári reggeli a verandán, gondolta. Vagy folyosóra kiszűrődő szinkópált zongoraszó. Vagy akár a tanszerládája zöld fedele. A főallé. Még a porta is, a kapus hosszúkás, sivár szobácskája. És a fogda rosszul világított deszkafala, rácsai, hámló vakolata, mint egy vidéki állomás harmadosztályú várótermében éjszaka, a csatlakozást várva. És persze egy nagyon régi karácsony éjszakája. Az egész, gondolta, ami most már egybeillik és összefér, mert valamilyen; noha semmi sem fontos, és igazán mindenki tehet neki egy szívességet. Jó volna egy cigaretta, gondolta.”
Rubin Szilárd hőse, a mohácsi zöldséges kofa unokája, Angyal Attila beleszeret a városka előkelő gyógyszerész családjának egyszülött lányába, Carletter Orsolyába. A két fiatal valamikor az ötvenes évek elején kerül föl Budapestre, ösztöneik, vágyaik, neveltetésük elsodorja, majd újból egymáshoz szorítja őket. Fura „csirkejátékot” játszanak: ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt? Az ő kétszemélyes pokluk nem közösségi szertartás, hanem a nő-férfi kapcsolat első, véres, magán-rítusa. Angyal Attila marad tovább a sínen, Orsolya, egy katonai attasé feleségeként Ulánbátorba távozik. Attila nem tud szabadulni az emlékektől, képzelete újra és újra csalóka játékot űz vele.
„A gépek elnyugodtak, és a Szent Gellért csendben sodródott a kikötő mellé. A sötétből fehér házikó emelte felém muskátlis ablakait. A kötél hangosan koppant a tutajon, a víztől csöpögő acélhurkot ráemelték a vasbikára, s a megbéklyózott hajón remegés futott át. Csöngettek és lebocsátották a hidat. Valami sarkallt, hogy szálljak ki, hiszen ez a városka Mohács, és itthon vagyok. De csak mosolyogtam a rögeszmén. Láttam, ahogy az osztrák vámőrök elhagyják a hajót: miattuk kötöttünk ki. Nem mozdultam, csak bámultam a betonfal mögött magasló éjszakai várost. Mint a szabad szemmel nézett térhatású film, olyan volt mostanáig a világ: elmosódott, esetlen ábrákat láttam. Ez a felemás szemüveg kellett, egyik lencséjében az élettel, a másikban a halállal, hogy igazán látni tudjak. Az előttem alvó házak, a sétányon fonnyadó akácfák megteltek végre üzenettel, amit csak a sors sűríthet a gazdátlan létezőkbe. Ezért éreztem, hogy valamelyik távoli ablak mögött ott alszik ő is, fiatal leánykaként, s csak ki kellene szállnom, hogy rátaláljak. Ezért volt olyan örökkévaló abban a percben minden.”
„A megtalált és beteljesült boldogság mámora öntött el. Hiszen régóta elértem őt, sok esztendeje már, hogy az enyém, s most csak a karomat kell kinyújtanom utána. Itt alszik alattam a kabinágyon, és ébrenlétem utolsó emléke az ő halk és ismerős lélegzete volt. Arcomon az álom ragyogásával le akartam szállni a magas pamlagról, hogy odabújjak mellé, és karomba zárjam.
A lidércnyomás borzalma töltött el. Megvonaglottam, mint a botra szúrt kígyó, s az elkárhozottak kétségbeesésével felzokogtam. A csönd egy-egy tört pillanatára Csajtay horkolását hallottam, vagy a csap csöveiben bujdosó víz gurgulázását. Már nem is őérte sírtam, csak magam miatt. Tudtam: a fájdalomnak ez a rohama elüszkösíti a szívem. Vad, irtóztató mozdulattal lelöktem magam az ágyról, hogy kimeneküljek a koporsóból, amelyet rámszögeztek.
Végigbotorkáltam az alvókkal zsúfolt hajón, anélkül, hogy zokogásom bárkit is megzavart volna. Föltámolyogtam a fedélzetre, ahonnan egy órája még ujjongva gyönyörködtem a szőlősdombokban. A hajó most sekély homokpartok közt úszott. A táj és a folyam egyaránt idegen lett, mintha a Mississippin siklanék alá. Mint omló házon a szél, át- meg átjárt rajtam a reménytelenség. Éreztem, ahogy rám telepszik a homokzátonyok némasága. Hiszen dohányos ember vagyok! – gondoltam. Cigarettát kotortam elő. A cigaretta meggyújtatta magát velem, s én készségesen, beidegzett mozdulatokkal szívtam. Előtte fehéren fénylett a sok kilométer hosszú, kihalt zátony. Bámultam, mint egy belső táj szakadatlan és egyhangú vonulását, ahol egy madárláb árva csillaga már az élet végtelen gazdagságáról hozsannázna. Nem szenvedtem többé…”
Mi hát a boldogság? Egyszerűen a szenvedés hiánya? Néhány ritka pillanat, amikor a kötéltáncosok biztonságával érzékeljük az ízeket és a szagokat? Az utazás, a dohány íze, a havazás, a fenyveserdők békéje vagy a nagy folyam méltósága? Visszatalálás az emlékekhez, a gyerekkorhoz? A „szabadság enyhe mámora”? Keskeny, szakadékos part a szavak és a csönd, a remény és a reménytelenség, az élet és a halál között?
Úgy látszik, a boldogság mindig a szenvedés nyomában fakad. Mintha az ember örök, nagy rítusai után villanna föl néhány pillanatra, mint vihar után a szivárvány. Kosztolányi öreg, beteg hőse, mikor útra kel, úgy érzi, soha többé nem fog hazatérni. És akkor valami semmiség – néhány havas fenyőfa, hógolyózó gyermek, villanykörte, amelyen színes sapkák vannak – rádöbbenti a létezés mohó, barbár, áhítatos örömére. Akkor fölvillan a csorbítatlan Egész, részese lehet a nagy misztériumnak, amikor élet és halál egy szempillantásra, mint valami gigászi vaku, hatalmas fénnyel egyesül. Az ember tanúságot kap, hogy múló földi élete minden szenvedés, kudarc, bukás ellenére is nagyszerű, kalandos és megismételhetetlen. Az író pedig nem tehet mást, járja tovább az útját, amely a halálon át az életbe vezet; és megpróbálja újra és újra fölidézni a Nagy Látomást, tudván, hogy igyekezete eleve kudarcra ítélt.
Ottlik kiskamasz hősei a férfivá avatás sok ezer éves szertartását élik újra. A katona iskolában, mint egy rossz kabát, lefoszlik róluk minden civil szokás, emlék, vágy, érzelem; Medve ott áll az ablak előtt, kint havazik, de ő csak nézi és nem látja… Rossz ez a nevelési módszer? Túlságosan is kemény, embertelen, szadista? Értelmetlen kérdések. A próba egyetlen értelme, hogy túl kell élni. És akik túlélik, egy életre össze vannak kötözve, de nem úgy mint a hegymászók vagy a szeretők, hanem eltéphetetlenül és visszavonhatatlanul. A beavatás rítusában a szemlélődő, magányos gyermek, mikorra megkérgesedett személyiségének körvonala, betagolódik a férfiközösségbe. Egy életre szólóan megtanulja, hogy egyén és közösség, szabadság és rend nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező, egymásnak mértéket szabó fogalmak. Medve megérti, a közösség tágas csillaghálójába csak a magány poklán keresztül vezet az út. Itt nincsenek kiskapuk. Önző vagy? – teszi fel a kérdést magának. – Szökevény, részvétlen, szeretet nélküli? Vagy önzetlen, önfeláldozó? Igen, ez mind én vagyok; „ti a féltve őrzött szerelmeitek alján csak a részvétlenség fájdalmasan szilárd talajára építhettek, az én közönyös magányom pedig, a személytelenség végső kérgein belül, a szerelemnél erősebb egymásba olvadás sűrű, cseppfolyós, semleges lávarétegéből táplálkozik.” Medve ott áll a hajó korlátjánál, 1926-ban, a mohácsi csata közelgő, négyszáz éves évfordulójának előestéjén, s miközben Bébé utolsó Memphis cigarettáját szívják közösen, egyszerűen boldog.
Rubin Szilárd a szerelem „átkozott gyötrelmeibe” meríti meg hősét. Ez is régi rítus, évezredes vesszőfutás, ám ezúttal mintha elmaradna a feloldozás. „A másik maga a pokol.” Attila már első találkozásaik egyikén, a patinás Carletter-ház leányszobájában, mint egy pontos, aprólékos rézkarc vonalai mögött, fölfedezi a későbbi hisztéria nyomait. „A csipkés párnák, a süppedő ágy és benne Orsolya teste, egyetlen diadalom volt. Meddig élhet meg ebből a férfi? A mohóságban, amellyel Orsolya elvette tőlem a gyönyört, mintha már ott lappangana a kíméletlenség, a gyors jóllakás és a fölszabadulás vágya.” Attila tudja, minden és mindennek az ellenkezője megtörténhet velük. Valószínű a legrosszabb is bekövetkezik majd. Vélhetnénk, a görög sorstragédiák baljós szele árad a könyv lapjairól. Csakhogy a hős túlságosan erőtlen, gyenge, a szenvedély teljesen ledönti lábáról. A háttér pedig elmosódott, a mellékszereplők inkább csak szemlélők, mint a cselekmény aktív alakítói. A főhős bukásának oka sokkal inkább önmagában keresendő, mint a szereplőkhöz fűződő kapcsolatában. Talán nem tudja elviselni a reá mért csapásokat, nem tudja feldolgozni életének ellentmondásait, méltatlannak vagy túlságosan is súlyosnak tartja a próbát, úgy érzi, nem lesz elég ereje helytállni, magatartása egyre hisztérikusabb lesz. Mintha megbomlott volna valami rejtett egyensúly, a próba után késik vagy éppen el is marad a feloldozás. Attila boldogsága valóban csupán a szenvedés pillanatnyi szünetének látszik. Mámor és lidércnyomás túlságosan gyorsan váltogatja egymást, szinte egymásba csap, összefolyik. Úgy érezzük, a három hős közül az ő könnyes, érzelgős és narcisztikus „boldogsága” a legtörékenyebb, legsebezhetőbb. Mintha ennek a boldogságnak hiányozna a kristályszerkezete.
Rajzoljuk most egymásra a három „boldog hős” arcélét, hátha a kusza vonalakból előtűnik valami törvényszerűség. Kosztolányi öreg írója ott ül az ismeretlen német kisváros langyos éttermében és reggelizik. Vajat és mézet eszik, és lágytojást, pedig azt különben utálja. Udvarias és szeretetreméltó, mert vele is udvariasak és szeretetreméltóak. Ovális, kissé puffadt clown-arcán szelíd, személytelen mosoly bujkál. Hűvösen bölcs, de nem cinikus. Azt vallja, „hogy keveset segíthetünk egymáson, hogy boldogulásunk érdekében kénytelenek vagyunk ártani másoknak, néha halálosan is, hogy a nagy dolgokban majdnem mindig elkerülhetetlen a könyörtelenség, de épp ezért… emberiességünk, apostolkodásunk – becsületesen és őszintén – egyedül csak a kis dolgokban nyilatkozhat meg, s a figyelem, az elnézésen és megbocsátáson alapuló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön.” Az író tudja, a boldogságot, a létezés nagyszabású örömét csak keskeny rés választja el a haláltól. Az élet nagy rítusaiban pedig mindannyian egyedül maradunk, a halálos ágyon úgyis végzetesen és föloldhatatlanul magányosak leszünk, ezért, ha már segíteni nem tudunk embertársainkon, legalább legyünk mértéktartók és udvariasak. Miközben az író elfogyasztja reggelijét, lassan boldogsága is szétolvad, mint jégdarab a langyos vízben. Nézi tovább a kisváros behavazott főterét, „iszonyat, unalom és várakozás” nélkül. Érzi, a halál megszelídült, legközelebb akkor jön majd csak el érte, ha szólítja.
Ottlik hőse, Medve Gábor olyan nekünk, mint neki az az ismeretlen, csontos arcú, cigarettázó férfi a fiumei gyors folyosóján. Titokzatos, biztonságot sugárzó, kitágítja szemhatárunkat, gondolatban kalandos utazásra csábít, megszabadít bennünket kisszerűségünktől, bezártságunktól, szorongásunktól. Negyven, negyvenöt éves lehet. De hiszen, Medve Gábor, amikor ott állt 1926-ban a Mohács felé úszó hajón, alig lehetett több, mint tizennyolc éves. Igen, de azt is tudjuk róla, mindjárt az első lapokon elárulja az író, hogy fiatalon meg fog halni. Kicsoda hát a fiumei gyors titokzatos utasa? Talán egy író? Medve Gábor sok mindent leír magáról, s halála előtt a kéziratot eljuttatja Bébének, a festőnek. A későbbi irodalomkutatás alapján föltételezhetjük, Medve kézirata nagyjából megegyezik a regény első változatával, amelyet Ottlik túlságosan vázlatosnak érzett, s ezért visszavett a nyomdából. Medve „története” csak egy változat a sok közül. Ottlik, a matematikus tudja, ahhoz, hogy a valóságot megismerhessük, végtelen számú „leírást” kellene készíteni. Lehet-e egyetlen történet hiteles és igaz? Már Kosztolányi azt vallotta, hogy nem. Az író kényszerűségből történeteket mond el, ezért kell a lehető legjobban megtanulnia mesterségét, de az Egész sohasem ragadható meg. Ő az a mesterember, akinek minden kísérlete eleve kudarcra ítélt. A jó író nem is tehet mást, mint hogy ezt a kudarcot beépíti műveibe.
Mármost, milyennek ismerjük meg Medve Gábort, ki lehet ő? Alakja csupa rejtély és talány. Azt még csak könnyebb kitalálni, hogy az „életben” ki volt. Tudjuk, Ottlik legjobb barátja, Örley István novellista, aki 1945-ben, fiatalon meghalt. De milyen a regénybeli alak? És miért hal meg? Nem, erről már nem lehet „beszélni”, ez már végképp kívül esik a szavak birodalmán. Medve Gábor annyira személyes és személytelen, szenvedélyes és fegyelmezett, önző és önzetlen, zárt és nyitott, taszító és szeretni való; Ottlik annyi szemérmes szeretettel idézi föl alakját, hogy úgy érezzük, szemünk láttára jön létre a csoda: egy hős megelevenedett. Ha jellemezni akarnánk, ide kellene másolni az egész könyvet, s akkor is csak „történeteket olvashatnánk egy személyes ismerősről”. Mert Medve Gábor örökre személyes ismerősünk, barátunk lett. Ottlik teremtett egy hőst, egy írót, önmagát, akiről csak az egyszerűség kedvéért, s fogalmaink szegényessége okán mondjuk, hogy író, a lét-szalmában dolgozik, matematikus, fizikus, orvos és ki tudja még mi minden egy személyben. A kimondhatatlan, a megnevezhetetlen, a csorbítatlan egész kutatója. Szóval, egy ismeretlen, csontos arcú, cigarettázó férfi a fiumei gyors folyosóján…
Rubin Szilárd hőse, Angyal Attila „puhább”, irodalmiasabb alak. Személyiségének eresztékei lazábbak, az ő egyensúlya már megbomlott. Alakja előrevetíti az író későbbi, személyes sorsának alakulását, a tollforgatóét, aki mára egészen a politikai szélsőjobb peremére sodródott. De hát ez már egy másik történet.
Az írás megjelent a Retro-Ligetben is.
Kép: Kondor Béla – Darázskirály, 1963
Kondor Bélának 1971-ben jelent meg Boldogságtöredék című, verseket és rajzokat tartalmazó kötete
A közmondás szerint minden zsák megtalálja a maga foltját. Mindez, egy kicsit tudományosabban azt jelenti, hogy főként olyanokkal alakítunk ki kapcsolatot, akiknek a pszichológiai fejlettsége és önelfogadása hasonló szinten van, mint a sajátunk. Különösen érvényes ez a párkapcsolatokra. (Néha megdöbbentő, hogy életünk „szvíthártjai” külsőleg is mennyire hasonlítanak egymásra.) Most olvasom Máté Gábor, a Vancouverben élő pszichiáter könyvét, a Szétszórt elméket. Ő azt állítja, hogy a praxisában csak ilyen esetekkel találkozott. „Az emberek nemcsak a házasság céljából, hanem számos egyéb okból is érzelmi fejlettség szerint sorolják be magukat. Azok, akik nagyon különböző fejlettségi szinten állnak, nem is tudnak egymással mit kezdeni. Az egyenlő fejlettség törvénye akkor is érvényes marad, ha a partnerek egyike azzal hitegeti magát, hogy érzelmileg érettebb a másiknál. Ez az illúzió azért jöhet létre, mert az egyikük esetleg sikeresebbnek tűnik a másiknál, már ami kizárólag a külső sikereket illeti.” Esetleg szerencsésebb körülmények közé született, tehetnénk hozzá, több az ismerőse a facebookon, és több születésnapi üdvözletet küld és kap, mint a párkapcsolat másik tagja. Az ilyen aszimmetrikus, figyelemzavaros párkapcsolat nem szokott jó véget érni. Nagyon gyakran előfordul, hogy szakítás után az egyik fél, természetesen az, aki magát érzelmileg érettebbnek tartja a másiknál, megtagadja, vagy ami még rosszabb, szégyelli korábbi kapcsolatát. Aki nem elégszik meg a zavaros múlt elrendezésének ezen olcsó megoldásaival, olvassa el Máté Gábor kiváló könyvét. Sokat megtudhat magáról és a másikról, és nem csak abban az esetben, ha „figyelemzavarral élő szétszórt elme”…
Kép: Egon Schiele: Önarckép, 1912.
(Márai Sándor: Szindbád hazamegy)
Volt egy könyv, amely mindig társam volt bajban, betegségben, soha nem hagytam el, nem utaztam nélküle sehova. Nem is a szokott helyén, a vászonkötéses Márai-összes között tartottam, hanem az ágyam melletti alacsony dohányzóasztalon. Legutóbb azonban, mikor gyűjteményes kötetemhez (Függőleges veszedelmek) állítottam össze az irodalomjegyzéket, hiába kerestem. Sem a helyén nem volt, sem a dohányzóasztalon. Talán valakinek nagyon dicsértem, s ez lett a veszte. Kölcsön kérték, aztán elfelejtették visszaadni. Így hát mégis csak elhagytam őt, életem nagy szerelmét, Márai Szindbád hazamegy c. könyvét.
Az irodalomjegyzékbe végül ezt írtam: „Krúdy mindent tudott a millenniumi Magyarországról, amit tudni lehetett és azt is, amit még nem. Aminek még nem volt formája, nem volt neve, aminek még nem alakultak ki a gondolatpályái, ami még csak az érzelmeink, vágyaink, szenvedélyeink, szégyeneink, bűneink, büszkeségeink mélyén rejtőzött. A millenniumi Magyarország, ez a regényes és színpadias, petárdáktól hangos kor érlelte őt igazi íróvá. Azzal is hatott rám, amit írt, de azzal is, ami két írása között történt vele, a csöndjeivel, az éjszakáival.”
Nem tartott soká a Szindbád hazamegy nélküli életem. Az antikvarium.hu-n beszereztem egy vadonatúj példányt (Vörösváry Publishing). Azonnal nekiláttam, hogy ebbe is bejelöljem azokat a részeket, amelyeket különösen kedvelek. De hamarosan rájöttem, ennek már semmi értelme. Az egész kötetet megjelölhetném. Aztán elkezdtem kiírni belőle részleteket. Van ilyen, amikor az ember különösebb cél nélkül, öregesen elérzékenyülve, állandóan ahá-t mormolva másolgatja a Mester mondatait.
Utazásokról
Szindbád világéletében szeretett kényelmesen utazni. Azt mondotta, hogy az utas, kinek szíve oly nehéz, mint poggyásza, nem is utazhat elég kényelmesen. […]
Poroszkáltak a meleg reggelen Budapest felé, az úr, a kocsis és a lovacskák: mintha láthatatlan temetési menetet kísérnének. De a valóságban sütött a nap, és az élet csodálatos illata áradt el a Duna menti táj fölött. A hajós fáradt szíve dobolni kezdett a májusi napfény érintésére. Talán ez a legszebb az életben, gondolta most, a rozzant kocsiban, botjára dőlve és csukott szemekkel. Ez a legszebb az életben, megélni még egyszer a májusi reggelt, megfürdetni arcunkat a sistergő tavaszi napfény illatában és gőzeiben s tudni, hogy az élet mögöttünk van és semmi nem fáj már többé igazán, a nők hazudhatnak, amit akarnak, a férfiak rabolhatják a pénzt és törhetik a fejüket gonosz mesterkedéseiken, s mi közben tudjuk, hogy az élet közömbösen megy tovább, velünk és nélkülünk, s mindaz, amitől szenvedtünk, eloszlik az időben és a napsütésben, mint ahogy eloszlik a májusi fény érintésére a reggeli köd a Duna fölött.
Nőkről
Egy időben Szindbád könnyen, szívesen és sokat hazudott a nőknek. Legtöbbször azt ígérte nekik, hogy Egerbe viszi őket, Gárdonyihoz, aki jó barátja, s az egri fogadóban csárdást táncolnak majd éjfél után, mikor már a kegyszerekben utazó ügynökök is lefeküdtek, s a kanonokok közül csak a fiatalabbak merészkednek be a „Korona” éjféli szélvonattal átszellőzött termeibe. A nők, mint az irodalom dolgaiban tökéletesen tájékozatlan lények, sokáig hittek Szindbádnak: elhitték, hogy az egri remete Szindbád tiszteletére éjfél után csárdást szokott táncolni, s legtöbben azt sem tudták, hogy A láthatatlan ember szerzője jó ideje meghalt már, s békén álmodja a dombtetőn, melyet az egri várfalak öveznek, az örök csillagok alatt szomorú, titkos álmait. […]
Sok múlik a nőkön – gondolta dünnyögve, tartózkodó elismeréssel a hajós. Ritka volt a nő, aki helyén állott az életben, s nemcsak az almáriomok fiókjaiban, hanem a ház lakóinak lelkében is tisztaságot és rendet tudott tartani. Az ilyen házba csak belépett az ember, s már úgy érezte, minden a helyén van. A kamra éppen olyan tömött volt jóízű és hasznos holmival, mint a háziak lelke. A béke és a türelem illata úgy úszott a szobákban, mint tavasszal a hasas zöld üvegvázákban elviruló kerti virágok szaga. Mert az élethez nemcsak virtus kellett és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is kellett hozzá, egyfajta mosolyogva csodálkozó beletörődés, mely nélkül nincs összhang a szívekben, s a bútorok is oly sután, mérgesen, rendetlenül állanak a szobákban, mintha részt kellene venniök a háziak perpatvarában.
Világi dolgokról
A valóságban a hajós megfontolt természetű volt. Legszívesebben takarékkönyvet váltott volna a budai Fő utca régi banküzletében, ahol a pénztáros naphosszat miséket írt a hangjegypapirosokra, s a betérők oly bizalmasan társalogtak a hivatalnokokkal, mint egyetlen nagy család, a józan életű és megbízható polgári család tagjaihoz illik. Ebben a bankfiókban szeretett volna pénzt tartani Szindbád, s a betétkönyvet otthon belevarrni a szalmazsákba. […]
Aggályos volt és megfontolt, s ezt az érzést túlzással és széles mozdulatokkal leplezte önmaga előtt. Mindent túlfizetett, noha oly pontosan ismerte a tárgyak és világi dolgok igazi értékét, mint egy kofa a nagy vásárcsarnokban. Félig behunyt szemmel járt a világban, melynek jelenségeit valamilyen érthetetlen, önmaga számára is megmagyarázhatatlan értesültséggel tartotta számon, pontosan tudta, mi az értéke egy embernek, vagy átmeneti kabátnak, hol mérnek tiszta bort és igazi költészetet, melyik nő fizet érzéssel az érzésért s melyik érdemtelen arra, hogy egy férfi akár csak egy cigaretta elszívásának időtartamára is rosszkedvű legyen miatta, ismerte az öblös hangú közéleti férfiak becsületszavának és fogadkozásainak értékét, s tudta, hol lehet olcsó és megbízható harisnyákat vásárolni. […]
– Az író – mondta néha Várdalinak, a tanítványnak – szag után megy, mint a róka. Ha tudnák az emberek, amit mi tudunk, serétet küldenének minden igazi író bőre alá. […]
– Isznak-e még a „Kék hordó”-ban reggelenként eperpálinkát?
– Csak az úriemberek – mondta a kocsis – és az öregebb kocsimosók. Nagyon kevesen isznak már eperpálinkát a városban.
– Így vesznek ki a szép szokások – mondta mérgesen Szindbád. – Hallom, újabban valamilyen förtelmes kotyvalékot iszik az ifjúság, szeszek zagyvalékát, melyet koktélnak neveznek.
– Erről nem hallottam, nagyságos úr – mondta a kocsis, és a lovak közé csapott, mintha megijedt volna e hírtől.
– Jó helyről tudom – mormogta a hajós. – Kászonyi Pista mondta, aki személyesen ismer két színésznőt. De meg van írva, hogy veszélybe jut a nemzet, mely nem tiszteli az ősök hagyományait. A kocsis nem felelt, s a lovak, mintha megértették volna Szindbád rosszalló mormogását, szaporábban kezdtek ügetni. A hajós hátradőlt az ülésen, és visszavonult hallgatásába. Legszívesebben már csak kocsisokkal és pincérekkel beszélgetett, de azokkal is csak a legszükségesebbet.
Fürdőről
Ez a fürdő a ritka helyek közé tartozott a városban, melyet még nem bontott meg a kor csákánya s ahol a hajós jól érezte magát. Szerette az egyemeletes, sárga ház méreteit, szerette a kapualjat, ahol nem volt semmiféle különös látnivaló, s mégis, minden alkalommal, különösen téli hajnalokon, mikor az utas bálból vagy éjszakai kávéházból érkezve, lila orral és dideregve átlépett az üvegajtó küszöbén, egyszerre otthon érezte magát, az otthonnak egy nehezen meghatározható, csak a hajós és kortársai számára érzékelhető válfajában, ahol nem volt bútor, sem kanári, s mégis otthon volt, a szónak valamilyen nemesen hazátlan, férfias és komor értelmében. Már a bejárat és a folyosók szagát is szerette a hajós. Mert terjengett itt valamilyen ismerős és nyers illat a meleg levegőben, a meleg víz, a dörzsölő törlők kissé klóros szaga, aztán az emberi testek nem éppen finom, de nem is kellemetlen, természetes és emberi illata. […]
„Emberek valánk! Miért szégyenlenők ezt?” – idézte néha, orrcimpáját tágítva, emlékező szimatolással a hajós, mintha tartani lehetne tőle, hogy a félszemű és kemény indulatú Kölcsey is itt áztatja bütykeit, megszeppent elégtétellel, miután elmondta gonoszkodó gyászbeszédét áldozata, Berzsenyi ravatala fölött. […]
Igen, volt e szagban valami a testi sors, az egészség és a betegség, az éjszaka és a nyavalya, a szappan és az izzadság keverékéből, s mindenestől mégis barátságos és elviselhető volt az egész, mint a nagyon régi családok hálószobáinak szaga, ahol éltek, nyögtek, szerelmeskedtek, aludtak, potrohos hassal álmodoztak, szültek és a halállal viaskodtak a régi emberek.
Könyvekről
Könyv kevés akadt csak a házban, s Szindbád nem bánta ezt, mert a könyvek nagy többségét gyanakvással szemlélte, s azt tartotta, hogy a rossz könyv, amely hazudik és érzeleg, többet árt, mintha semmiféle könyvet nem olvasnak a jó szándékú emberek. „A rossz irodalom tanította meg hazudni a nőket, dölyfösködni és becsvágyuk után loholni a férfiakat. Okosabb, ha kalendáriumot olvasnak” – morogta a hajós.
Hallgatásról
A régi Magyarországon még tudtak hallgatni érzéseikről az emberek. A szerelem nem volt közügy, az emberi indulatokról csak a költők beszéltek, de ők is oly halkan és komor szenvedéllyel, ahogy a haldoklók gyónják meg bűneiket. Arany János, Mikszáth és Gárdonyi egy életet éltek le úgy, hogy senki nem hallotta ajkukról egy nő nevét; s Szindbád néha tűnődött, mi lehetett e szemérmes, érzékeny és büszke szívekben? Volt egy Magyarország, ahol nem mosták az emberi élet szennyesét a lapokban, a belvárosi és Duna-parti kávéházakban, s ahol az emberek száját örök eskü pecsétje zárta le. Szindbád ismerte még e férfiakat, s csak őket becsülte már a becsvágyó, hiú és fecsegő városban. […]
Ilyenkor szerette legjobban a kocsmát, délután négy és hét között, mikor a hideg zsír- és füstszag lassan szellőzik a félig nyitott felső ablakon át, az asztalokat már leszedték, a személyzet bóbiskol és dolga után jár a kihűlt teremben, a városban mindenki üzlete, gondjai, szenvedélyei után szaladgál, a főpincér nem zaklatja többé a vendéget aggódó és udvariaskodó kérdéseivel, s olyan béke és nyugalom árad el a teremben, mint egy középkori kolostor refektóriumában. Ilyenkor szeretett néhány gondosan megválasztott férfi társaságában hallgatni Szindbád. […]
Most úgy érezte, hogy ez a különös nap, amikor minden olyan volt, ahogyan már ezerszer látta s olyan is, mintha most látná életében először és ugyanakkor utoljára mindazt, amit szeretett, elérkezett a fordulathoz, mikor békélt lélekkel adhatja át magát a hajós a nirvána hullámainak. Mert Szindbád szíve mélyén hitt a keleti bölcsességben, s legszívesebben pap lett volna Buddha valamelyik kolostorában, ahol a beretvált fejű szerzetesek oly közömbösek, mint a sás a szent tavakban, s a fájdalom úgy pereg le a lélekről, mint a vízcsepp a lótuszlevélről. Ilyen szerzetes szeretett volna lenni Szindbád. De az élet arra kényszerítette, hogy egy életen át harcoljon a betűvel, a lélekkel, a démonnal s aztán veszélyesebb ellenfelekkel, melyekkel a sárkányölő Szent György sem tudott volna megbirkózni: a méltatlan környezettel, a tudatlansággal, ízléstelenséggel, az álirodalommal, a süket embertelenséggel. E harcban elfáradt Szindbád. Most csendesen ült a „London” asztalánál, barátai körében, s úgy hallgatott, mint aki már mindent elmondott az emberekről, s tudja, hogy hasztalan szólt, minden írás hiába, egy homokszem el nem moccant a hazában.
Boldogságról
Hangokat hallott Szindbád, mintha a láthatatlan mélyhegedű hangadása megszólaltatta volna lelkében az egész zenekart, minden hangot hallott, mely a magyar élet kísérőzenéje volt, a badacsonyi nádasok békáinak kuruttyolását hallotta, amint nyári alkonyatkor fölhallatszik szavuk a hegytetőn roskadozó Kisfaludy-ház tornácára, ahol cigányzene szól, s kéknyelű bor mellett könyökölve oly messzire látni el Somogyba, Zalába, a kékeszöld víz partjain túl, mintha a béke szigete és a boldogság utolsó tartománya lenne Magyarország. […]
Sok időbe tellett, a halántéka deresedett már, mire a hajós megtanulta, hogy az emberi kapcsolatokat nem szabad a távoli és hömpölygő időbe építeni. A pillanat könnyű indián kenuján siklott a boldogság és az öröm, az élet csodálatos, dús lombú partjai között, s aki visszanézett és elengedte bódulatában a kormányt, felborult és eltűnt a szenvedély örvényében. Az emberek a politikára panaszkodtak, az adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a hivatalfőnök zsörtölődő önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a valóságban a legtöbb emberi baleset igazi oka az volt, hogy gyávák voltak érzéseikhez, és túlbecsülték azokat. […]
A hajós már csak azokat a férfiakat becsülte, akik elég tapasztaltak és fegyelmezettek voltak, oly fölényesen idomították ennen szenvedélyeiket és indulataikat, mint Hagenbeck úr Hamburgban az oroszlánokat. Volt itt egyfajta titok, melynek ismeretéért a hajós nagy árat fizetett, s a csodálatos az volt, hogy e titkot még az irodalom sem tudta az emberek értésére adni. Oda kellett perzselni magát az élet lángjához, s ugyanakkor meg kellett menteni lelkében azt a szemléletet, melynek szirtfokáról oly hidegen, beavatottan és indulat nélkül nézte az emberek tébolyodott párharcát, verekedésüket a nőkért, a pénzért, a becsvágyért, a hiúságért, múló és romlandó javak birtokáért, az aranyfüstért, címért és rangért, mellyel teleaggatták életüket és szalonkabátjukat, ahogy a kivándorló nézheti a búcsú pillanatában, utolsó pillantásával az elhagyott haza fátyolos, ismerős tájait. […]
Szindbádnak az volt a dolga, hogy mindent megéljen, amit a Kárpátok bércei között akartak, cselekedtek és álmodtak az emberek, s ugyanakkor távol maradjon mindentől, amire az emberek feltették lelkük üdvösségét; úgy nézze azt, amit szeretett, mint a műértő a tájképet a tárlaton.
A helyszín: egy halvány, energiatakarékos égővel megvilágított tenyérnyi tisztás. Éjjel fél tizenegy. Balról két fehér, foltos macska, elől a kisebb nőstény, hátrébb a nagyobb kandúr. Óvatosan lépegetnek. Látványosan vadásznak. A nőstény rám néz, hosszan kivár, aztán megy tovább. A kandúr utoléri, megböködi a fejével. Gyorsítanak. Eltűnnek a színpadról. Öt percen belül újra föltűnnek, ugyanott, ugyanarra, ugyanabban az ütemben vonulnak. De most csak a tisztás feléig, ott jobbra fordulnak, éppen felém. Húsz méterre lehetnek. Mikor egyvonalba érnek velem, a nőstény újra megáll, felém fordul, kíváncsiskodik. A messzelátón át látom, milyen szép feje van, az orra fölött két sárgás folt. Kandúr, épp mint az első körnél, beéri a nőstényt, a fenekéhez dörzsöli a fejét. Aztán mindketten el.
Alig telik el fél óra, újabb élőlény tűnik föl a színpad jobb sarkában. Éppen ott, ahol korábban a fehér macskák. Zömök, szürke, erőteljes test, egy tömbből faragott fej. Átható tekintet. Magányos méltóság. Vadmacska villan át az agyamon. Óvatosan a szememhez emelem a távcsövet, mire belepillantok, a macska már sehol. Úgy eltűnt, mint a kámfor. Semmi látványos vadászat? – kérdezem csalódottan. Talán ott sem volt?
Reggel fél hét, ugyanott. Az asztalon kávé, dzsem, pirítós. Újabb macska – ezúttal jobbról. Ez még kölyök, fekete, zöldszemű, pipaszár lábakkal. Kíváncsian néz, hatalmasakat ugrik, aztán a földre veti magát, megfordul, hempereg. De a fejét föltartja, neonzöld szeme egyfolytában villog ránk, mint a szemafor. Talán azt kérdezi: tetszik-e? Aztán még egy végső nagy ugrás. Már talpon van. És már el is tűnt. Ennyi volt – mondta…