Hősök vagy árulók?

(magyar történelmi alakokról)

Bánffy Miklós

„Az a történetíró nemzedék, amely 1867 után ábrázolja a magyar múltat, abba a végletbe esik, hogy mindenkit dicsőítsen, aki Bécs ellen fogott fegyvert, és hőseik bukását nem az európai erőhelyzet változásának, hanem ármány és árulásnak tulajdonítsa. Azokat a kiváló embereket és jó magyarokat, akik – mint Eszterházy Miklós nádor, Pázmány, Pálffy János generális, Bánffy György gubernátor, Széchenyi Ferenc és Festetics György – valólátók voltak, és hogy akár politikai, akár művelődési téren alkothassanak, nem akartak Bécs ellen menni, elhallgatják, sőt gyakran elítélik. Azokat pedig, akik egy-egy forradalmi változás bukásakor kénytelen a bukásból menteni, ami még menthető, és a történelmi adottságnak engedni – azokat árulónak bélyegzik meg. Így vált árulóvá a köztudatban Károlyi Sándor, aki pedig a szatmári békében Pálffyval olyan megegyezést köt, ami minden megtorlást kizár, sőt még Rákóczinak is, ha ő is elfogadja, lehetővé tette, hogy bántatlanul az országban maradhat és birtokait megtartsa. Így ütik az árulás billogát Görgeyre. Pedig nyilvánvaló, Kossuth azért adta át neki a kormányzói tisztet, és ő maga azért menekült át a Dunán, mert a hadi helyzet már tarthatatlan. Görgey körül lévén kerítve nem is tehet mást, mint megfogyatkozott hadával kapitulálni. Elhatározását, hogy az orosznak adta meg magát, nem pedig az osztráknak, az indokolta, hogy remélhette: az oroszok hadifogolynak fogják minősíteni szabadsághős katonáit. Hogy ebben csalódott, és a cár kiadta őket Haynaunak, nem a Görgey bűne. A történetírók azonban árulónak mondták, és a közvéleményben az is maradt a legújabb időkig…

A magyar nemzeti fölkelések vezérei kivétel nélkül elbuktak. Tragikus hősök ők, nem pedig alkotók. Ennélfogva olyan irány fejlődik ki minálunk, ami közeli rokonságban áll a zsidók „szenvedő Messiás” fogalmával. Ez mint vallási alap gyönyörű, de mint politikai ideál rendkívül hátrányos. Mert nem az a példaadó és követendő, aki valami maradandót a nemzet számára kivívott, hanem az, aki vállalkozásának mártírja lett. Egyedül a balsiker viseli a népszerűség glóriáját… Valójában Széchenyi István sem népszerű, akármennyit cikkeznek is néha róla… Deák Ferenc már úgyszólván elfelejtett név, aki pedig a ’67-es kiegyezésben olyan önállóságot szerzett Magyarországnak, amilyent a Habsburg-ház trónfosztása óta sohasem élvezett… Rákóczi Ferenc és Kossuth az igazi nemzeti hősök, kiknek politikája, egyiké a majtényi síkon, másiké Világosnál bukik el. Amennyire szép és nemzethez méltó, hogy mártírjait szívében viseli, annyira hátrányos a közönség politikai nevelése szempontjából, ha elfelejtetik vele, hogy a nemzeti boldogulás alapja a sikeres és a reális munka…

Fölkeléseink bukását (sokak szerint) nem a politikai helyzet okozta, hanem az árulás. Mert a magyar nemzet olyan rettentő erős, hogy okvetlen győznie kell, ha kitart a harcban… Hogy a magyar számszerűleg kis nemzet, és a német birodalommal szemben minden vitézsége dacára egyedül meg nem állhat – ez a történelmi adottság elsikkad őnáluk. Sőt! Élén Rákosi Jenővel* egész iskola fejlődik ki, aki húszmillió magyarról beszél és birodalomról a Kárpátoktól az Adriáig.”

Írta Bánffy Miklós 1945-ben, Huszonöt év c. munkájában.
Lásd ugyanerről Sújtásos nemzet c. írásomat!

*Rákosi Jenő: publicista, 1882-től 1925-ig a Budapesti Hírlap (BH) főszerkesztője.

 

Egy kőfaragó arcképei

Nincs más örök élet – írja Szabó Gyula: A romlás útjain c. regényében –, csak ez: ha igyekszünk, míg élünk, megélni a magunkéval együtt az elődök életét is, abban a reményben, hogy a mi életünket szintén megélik majd az utódok – így fogva ki a halálon.”

Keszthely közelében, Reziben és Várvölgyön ősidők óta faragásra alkalmas követ bányásztak. 1751-ben Keszthelyen megalakult az első ács-kőműves-kőfaragó céh. Később, a céhrendszer megszűntével a városban több önálló kőfaragó műhely is létrejött. Az egyik alapítóról, Halász Istvánról azt tudjuk, hogy 1874-ben Keszthelyen született, és 1925-ben ott is halt meg. (Réthelyi Jenő: Útszéli keresztek Keszthely környékén = Ethnographia, 1984/1. 53-79. p.) Egy adat szerint 1905-ben, még legény korában ő is részt vett a kőfaragók béremelési mozgalmában. Később önálló műhelyt alapított. Réthelyi Jenő tanulmányában megemlíti, hogy Halász István neve két kereszten szerepel: az egyik Nemesboldogasszonyfán, a község bejáratánál áll, a másik Szentpéterúr főútján. Zalakaroson három szoborcsoporton találkoztam a nevével. Vajon a bibliai alakok (Jézus, Mária, József és Magdolna) közül melyik viselheti az ő arcvonását?

Réthelyi Jenő azt írja Halász munkásságáról, hogy „gyenge minőségű kővel dolgozott”. A Zalakaroson látható szobrai közül csak az egyik őrzi a kő eredeti, rusztikus felületét, a másik kettőt – felújításkor – bekenték valami sűrű festékkel, amelytől az arcok lárvaszerűvé merevedtek, mint amikor a nők túl sok alapozót használnak.

Vetítés

 

János vitéz és a Nemzeti Hadsereg

A Nemzeti Hadsereget éltető képes levelezőlapot 1920-ban nyomtatták.

Beöthy László, a Király Színház alapító-igazgatója a Tanácsköztársaság bukása után nehéz helyzetbe került. A színház vezető művésze, Fedák Sári ugyanis korábban katonákat toborzott a Vörös Hadseregbe, ezért persona non grata lett Budapesten. Beöthy, hogy bebizonyítsa a primadonna „nemzeti elkötelezettségét”, 1920. január 22-én újra műsorra tűzte a színház sikerdarabját, a János vitézt, természetesen Fedák Sárival a címszerepben.

Kacsoh Pongrác művének ekkor volt az ötszázadik előadása a Király Színházban. Az ünnepi alkalmat azzal tették még emlékezetesebbé, hogy a „megszállt vármegyék” címereivel díszítették a nézőteret. Beöthy úgy gondolta, hogy a János vitéz azért is alkalmas lesz Fedák rehabilitálására, mert a darabot a Tanácsköztársaság első intézkedéseinek egyikeként betiltották.

Az 1920-as díszbemutatón a Nemzeti Hadsereget dicsőítő „János vitéz-kártyát” is árusítottak. (A Nemzeti Hadsereget a „vörösterror leküzdésére” Horthy Miklós 1919. június 6-án Szegeden kihirdetett rendeletével hozta létre, ő volt a „különítmény” első főparancsnoka is.)

Krúdy Gyula: Magyar író sorsa 1925-ben

(Megjelent A Reggel 1925. május 8-i számában)

Amennyiben érdekel, most emlékirataim összeállításával foglalko­zom, mert jelenleg nincs tudomásom olyan átkozottan ábrándos filozopterről, aki valaha is hajlandó volna igazságosan írni ennek a korszaknak csapdába jutott íróiról.

Úgy érzem, hogy még sokáig csak abból a szempontból ítélték meg a szeplős műbírálók a korszak íróinak működését, hogy mely pártköröknek mindennapi látogatói. Miután én abban az időpont­ban, tehát estefelé, amikor a pártkörökben ki kellene fejteni irodalmi programomat: többnyire aludni szoktam (mert nagyon kíváncsi vagyok madaraim reggeli énekelgetésére), nem reménykedhetek abban, hogy bármelyik pártkörhöz tartozó irodalmi hullabogárnak is eszébe juthatnék akkor, amidőn már nem leszek… Annál keve­sebb érdeklődést várhatok az eleven, sündörgő, jól fölfogott érdekű irodalmi műbírálattól, amelynek napjainkban nincs is olyan nagy jelentősége, mint például abban a romantikus korban, amikor Gyulai Pál vagy Rákosi Jenő néhány odavetett sorával forradalmakat idézett elő az irodalmi társaságokban. (Csak forradalomról ne halljunk, kedves Miklós, még az irodalomban sem: régen elsze­gényedtek azok az egykori főpincérek, akik az irodalmi forradalom zászlója alatt némi, korlátolt hitelt nyitottak azoknak az íróknak, akik egész nap a kávéházban vagy a kocsmában ültek.) Tehát csak maradjunk annak a megállapításánál, hogy az irodalmi bogarászásnak nincs semmi jelentősége napjainkban; a műbírálók írhatnak bármit, mézédeset vagy epekeserűt valamely író munkájáról: a do­lognak nincsen semmi sikere, a közönség éppen úgy tartózkodik a földicsért könyvnek megvételétől, mint azokétól a könyvekétől, amelyeket sárbarántanak. Alig hiszem, hogy akadna napjainkban olyan naiv magyar író, aki előre köszönne kritikusainak.

Ez az a korszak, kedves Miklós, amikor még azok az írók se érvényesülhetnek, akik a tornából annak idején jelest kaptak.

Nincsen egyéni hang az irodalomban; bár szentül meg van győ­ződve mindegyik tollforgató, hogy ő mást ír, mint a vetélytársa, így megnyernek különböző versenyeket, amelyeknek annyi pálya­díjuk sincs, mint a népünnepélybeli hurkának és kolbásznak, ame­lyet mindig magas póznára akasztottak. Elérnek olyanféle sikere­ket, hogy az ajándékul adott új könyvüket elfogadják tőlük. Kierőszakolhatják, hogy a párttagok megdicsérjék őket. Irányt szabhat­nak boldogtalan fiatalembereknek, akik valamely elátkozottság révén még manapság is az irodalmi pályára kívánkoznak. Írhatnak egymásnak azok, akik délutánonként a kávéházi asztalnál találkoz­nak. De az a régi világbeli lelkes olvasó, aki mindenható patrónus­ként állott minden valamirevaló író háta mögött: köddé, káposztá­vá; mindennapi ebédévé válott… Próbálj meg könyvet eladni olyan jóképű úriembernek, aki családostól együtt még nem ebédelt az­nap]

A könyvkiadói pálya igen szép tekintélyt szerzett valaha, amikor a könyvkiadónak módjában volt ismeretlen írókat fölfedezni, meg­levő íróknak propagandát csinálni. De ma, a kiábrándulások korá­ban, a könyvkiadó ugyancsak a nagykalapú kritikusok sorsára ju­tott, eszeágában sincs köszönni valakinek e férfiaknak, mint ahogy nem szokás üdvözölni a vagyonbukott embereket sem. Nem mond­hatom neked, hogy az írók részéről egészen igazságos volna ez az eljárás a könyvkiadóval szemben, aki utóvégre a múlt időkben meg­felelt a maga kötelezettségének még a legkeserűbb írókkal szem­közt is. Lehet, hogy a könyvkiadóknak még akad rejtegetett pénzük szalmazsákjukban; lehet, hogy az ő gyáva csüggedésük is okozója annak, hogy a közönség többé nem tartja szükségesnek a könyvvásárlást; lehet, hogy majd százfelől rohanják meg azt a vidé­ki könyvkiadót, aki kétesztendei pauza után elhatározta magát, hogy az én könyveimet újra kinyomtassa… lehet, hogy a könyv­kiadók is okai voltak annak, hogy a közönség annyira iszonyodik a könyvektől: drágán, rossz papiroson, ízléstelenül nyomtatták a könyveiket és talán még többet akartak keresni rajtuk, mint a béke­időkben, Nagymagyarországon. Ámde, mégsem lehet mindenért felelőssé tenni az írókat ért szenvedésekért a könyvkiadókat. Nem lehet pártoknak, embereknek, mulandó kurzusoknak írni komo­lyan, tisztességesen, odaadással, valamint nem szabad a szemközt álló pártok szolgálatába sem szegődni.

Félek, hogy az írók bajának az is okozója, hogy a közönségnek alkalma volt az írók hasába látni. Az elmúlt években, amikor jóformán mindenki „levizsgázott” Magyarországon: az írók sem maradhattak távol az általános jelent­kezéstől. Az írók elárulták magukat, hogy földi szenvedélyek, gya­logúti izgatottságok, kenyérszagú meggyőződések, huncutkodá­sok, érdekek, politikai fölfogások vezetik tollaikat, amelyeknek pedig érintetlenségében még mindig úgy hitt az olvasóközönség, mint a menyasszonyéban… A könyvkiadókon kívül az írók magu­kat is okolhatják, ha bármely pártállású vevőnek sem jut eszébe be­fordulni a könyvesboltba, hogy műveiket megvásárolja. Elég poli­tika van az utcán és a piacon – a könyvesbolt csöndjébe éppen a politikai kurjongatások elől szeret bemenekülni a vásárló. Vale!

* A levél címzettje Lázár Miklós (Nyíregyháza, 1887. március 22. – Badenbei Wien, 1968. november 15.), Krúdy földije, aki 1921-ben A Reggel címen indított „polgári radikális” lapot Budapesten.