Tolsztoj és Csehov a Krímben

(2012. június 30.)

Lev Tolsztojt 1901 júniusában heves malária döntötte ágynak. Az egész család köréje sereglett, az orvosok annyira aggasztónak találták az állapotát, hogy a belügyminiszter máris rejtjeles táviratokat intézett minden oroszországi kormányzóhoz és rendőrfőnökhöz, előre betiltva az író halála alkalmából esetleg összeverődő tüntetéseket. Tolsztojt orvosai tanácsára a Krímbe vitték, de Szonyja, a felesége nem volt benne biztos, hogy kibírja az utazást. A család egyik barátnője, a dúsgazdag Panyina grófnő a beteg rendelkezésére bocsátotta pompás gaszprai villáját. Az író állapota csak nagyon lassan javult. Családja, barátai, tanítványai aggódva figyelték lábadozását.

Anton Csehov egyike volt Tolsztoj legszívesebben látott vendégeinek. A drámaíró hosszú nőtlenség után nemrég vette feleségül Olga Knyippert, a bájos és fiatal színésznőt. Betegsége miatt azonban nem vehetett részt az asszony mozgalmas életében, s a verőfényes Krímbe jött kezeltetni magát. A tüdővész valami sajátos derűt adott neki: úgy tekintett az emberekre és a jelenségekre, mint aki tudja, hogy rövidesen el kell búcsúznia tőlük. Lev Tolsztojjal már többször találkozott Jasznaja Poljanában és Moszkvában, de a tolsztoji filozófia iránt változatlan szkepszist tanúsított. Egész élettapasztalatából azt a meggyőződést szűrte le, hogy a népet nem az váltja meg erkölcsi és anyagi nyomorától, aki „bocskort húz a lábára” vagy „odafekszik a kemencére a munkás mellé”, hanem aki szaporítja az iskolák, a kórházak, a közlekedési eszközök számát, emeli az egyszerű emberek oktatásának a színvonalát, és igyekszik fontos állami tisztségekbe helyezni őket. De jóllehet vitatkozott nagynevű írótársa tanításával, meghajolt lelki nemessége és tehetsége előtt.

Csehovnak Gaszprában (Krím) még erősebb lett Tolsztoj iránti szeretete, amikor tapasztalta, hogy az apostol mennyire megöregedett. „Legfőbb betegsége az öregség, amely teljesen hatalmába kerítette” – írta Csehov 1901-ben Makszim Gorkijnak. S a feleségének: „Ha – Isten őrizz! – bekövetkezne, amitől tartok, táviratilag értesítelek. De őt »nagypapának« fogom nevezni, különben azt hiszem; nem jutna el hozzád a távirat.” Egy évvel korábban már megírta Menysikovnak, milyen fiúi szeretetet érez a nagy ember iránt: „Félek Tolsztoj halálától. Ha ő meghal, nagy űr támadna az életemben. Először is, nincs még egy ember, akit annyira szerettem volna, mint őt… Másodszor, amíg az irodalmi világban van egy Tolsztoj, könnyű és kellemes dolog írónak lenni. Még ha tudja is az ember, hogy semmit se csinált és nem is fog csinálni semmit, nem olyan nagy szerencsétlenség, mert ott van Tolsztoj, aki mindenki helyett alkot, s az ő műve igazol minden reményt és hitet, amit az irodalomba vetünk. Harmadszor, Tolsztojnak szilárd a helyzete, óriási a tekintélye, s amíg ő él, háttérbe szorul és árnyékban marad az irodalmi rossz ízlés, mindaz, ami pökhendien és pityergősen közönséges, mindaz, ami a keserű hiúságból fakad. Csakis az ő befolyása emelheti egy bizonyos színvonalra a különböző irodalmi áramlatokat és irányzatokat. Ha ő nincs többé, pásztor nélkül marad a nyáj.”

A gaszprai teraszon, szemben a vakító tengerrel, a két író hosszú beszélgetéseket folytatott. A tanítós külsejű, beesett mellű Csehov – szomorú kis szakáll, zsinórra fűzött csíptető – szelíd hangon igyekezett ellentmondani a mesternek, s közben az ujja hegyével a térdére tett posztókalapon dobolt. Lev Tolsztoj ott ült mellette, egy csésze tea előtt – töpörödött vénember, parasztingben, a fején nagy panamakalap, a lábán csizma, fehér szakálla a mellére ömlik –, alig figyelt oda, sokat beszélt, megfellebbezhetetlenül ítélkezett vagy dícsért. Szerette Csehovot. „Ateista szellem, de arany a szíve”, mondta róla; „szerény és kisasszonyosan szelíd” magatartása elbűvölte; azonkívül nagyon tehetséges írónak tartotta – egyszer például így nyilatkozott: „A stílusa egészen rendkívüli. Emlékszem, amikor először olvastam, furcsának, »ügyetlennek« találtam; de többszöri figyelmes olvasás után rabul ejtett a stílusa… Minden álszerénység nélkül kijelentem, hogy ami a technikát illeti, Csehov nagyon is fölöttem áll…” Igaz, Csehov már nem élt, amikor Lev Tolsztoj ilyen elismeréssel adózott neki.

Gaszprában a mester még szigorúbbnak mutatkozott fiatalabb írótársával szemben. Elbeszéléseit, novelláit sokra tartotta, bár hiányolta belőlük a vallási vezéreszmét; de a színdarabjai, amelyekért az ínyenc orosz közönség annyira odavolt, valósággal felbőszítették! „Nagy tehetség – mondta –, de minek a nevében ír? Nem arról van szó, hogy nincs világnézete, inkább arról, hogy világnézete téves, alantas, materialista, önelégült.” A Sirály-t halandzsának tartotta, a Három nővér-t nem bírta elolvasni, a Ványa bácsi felháborította. Egy este átkarolta Csehov vállát, és nyers őszinteséggel így szólt hozzá:

– Shakespeare darabjai rosszak, de a maga darabjai még rosszabbak!

Csehov lehajtotta a fejét, mosolygott, elfojtott egy kis száraz köhögést, de nem haragudott meg a mesterre. Egyébként is, ahogy azt Menysikovnak is megírta, nem volt még egy ember, akit annyira szeretett volna, mint ezt a csuparánc, bölcs, önző vénembert. Ebből is látszik, hogy az írók lelke – mint mindannyiunké, ha elég őszinték vagyunk magunkhoz – kifürkészhetetlen.

Forrás: Troyat, Henry: Tolsztoj élete, Bp. Európa Kiadó, 2007.

 

Kézcsók

(2012. június 29.)

 1885. május 2-án nyitotta meg kapuit a Városligetben a Budapesti Általános Országos Kiállítás. Fontos esemény volt, a tíz évvel későbbi millenniumi kiállítás főpróbája. Maga Rudolf trónörökös vállalta a védnökséget. A kiállítás hat hónapig tartott nyitva, nemcsak a hazai, de a külföldi látogatók körében is nagy népszerűségnek örvendett. 1885. november 4-én zárta kapuit. A záróünnepségen beszédet mondott Széchenyi Pál földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter és a trónörökös is. A korabeli sajtó tudósításaiból tudjuk, hogy miután Rudolf befejezte beszédét, kezet nyújtott a miniszternek, ám az „mély meghatottságát nem volt képes titkolni, s egy hirtelen mozdulattal kezet csókolt a trónörökösnek.”

Korabeli karikatúra

Az ország, ahogy az jelentős eseményeket követően gyakran megtörtént, pártszimpátiák mentén szétszakadt. Az ellenzék bizantinizmust emlegetve hevesen támadta a minisztert. Az ellenzéki kórust Verhovay Gyula vezette. Ezt az ízig-vérig politikai kalandort a Bosznia és Hercegovina megszállását követő tiltakozáshullám dobta a felszínre: a „török testvér” érdekeit védelmező, főként egyetemistákból és fiatal értelmiségiekből álló csoport egyik vezetője lett. Lapjában, a Függetlenségben, amely mindig élen járt a jótékonysági akciókban, gyűjtést hirdetett Arany János szobrára, a 48-as honvédek emlékművére és a bukovinai csángók hazatelepítésére. Csak később derült ki, hogy az összegyűlt pénz nagy részét elsikkasztotta. (Ő maga az effajta kormánypárti magatartás képviselőit a „hétköznapi élelmesség vezérgörényeinek” szokta volt nevezni).

Verhovay  Gyula – a nemzeti kézcsókról – később egész kis esszét rögtönzött. „A ki bámulat nélkül tud átsurranni nemzete múltjának fényes és viharos korszaka fölött, az nem ismeri, mi a hazaszeretet. Én ismerem és mert ismerem, alig bírtam szóhoz jutni a megilletődéstől, mikor Kossuthnak felém nyújtott kezét megszorítottam. Megcsókolni nem csókoltam meg, mert a halandók leghalhatatlanabbjának keze sem oly szent, hogy a férfi lakájjá alacsonyodjék miatta. Szalay László az országházból kijövet megcsókolta Deák Ferencz kezét felirati beszédének hatása alatt. Andrássy Gyula gr. megcsókolta II. Sándor czár kezét, s bizonyosan visszatartotta lélegzetét, hogy ne érezze meg rajta a vér szagát. Bismark megcsókolja ifjoncz császára kezét, s azt mondja neki: ’uram’, a mivel igazat ad Heinenak, hogy az apró és nagy zsarnokok által dresszírozott németben mindig van valami a pudliból. Gr. Széchenyi Pál megcsókolta Rudolf trónörökös kezét és elhúzatta a kiállításkor a királynénak azt a nótát: Szép asszonynak, jónak, a jó hátas lónak kár megöregedni, s e tényeivel kiállította a bizonyítványt, hogy valamint a lángész nem ismer korlátot, úgy az ostobaság sem.”

A kormánypárt természetesen védelmébe veszi a minisztert. Érdekes, hogy bár Verhovay heves ellenzéki indulattal ront a honatyára, bevallja, Kossuth esetében maga is kísértésbe esett. Jókai hasonlóan megértően nyilatkozik, s a nemzeti meghatottság védelmére kel. Mikszáth ezt jelenti A T. HÁZBÓL [1885. november 26.]:

Széchenyi Pál

„Széchenyi miniszter nem volt jelen. Az úgynevezett »kínos ügyek« kedvelői (vessen rám követ, aki nem vétkes) feszült érdeklődéssel néztek az ajtók felé, hogy mikor lép be. De a miniszter nem jött. Az óra már a kettő felé járt, s még sincsen itt. Vajon hol lehet? Ha most egyszerre belépne, s felhangzanék unisono az ellenzéki padokról: »kezeit csókolom« – milyen szörnyű mulatságos lenne az!… Hogy nevetnének a mamelukok is.

Végre megszólalt a csöngettyű az elnök kezében, s kijelenté: hogy a holnapi ülésre halasztja a tárgyalást. Olay, az örök interpelláló felállott, egy-két köhintéssel megreszelte torkát, aztán rágyújtott rekedtes, érdes hangján:

– Igaz-e, miszerint Széchenyi Pál miniszter nyilvánosan megcsókolta Rezső trónörökös kezét?

A mameluk arcok csupa vigyorgóra idomultak. Derültséggel vegyült zaj hullámzott át a termen.

– Nos talán nem igaz? – kérdé Olay, végigtekintve a mozgó tömegen.

A miniszterelnök a kalapját vette, s kifelé indult a teremből. De a mediumon gondolkozva állt meg, s mintegy önkéntelenül vállat vont.

És ez a vállvonás volt eddig a legerősebb kritika a kézcsók ügyében.”

Mikszáth is elgondolkodik a kézcsókról, és az egyébként mindig oly éles látása mintha most elhomályosulna kicsit: „Ülés után azon gondolkoztam, hogyha van udvariatlan párt, mely a kézcsókért interpellálja Széchenyit, ha esetleg udvari párt is lenne a Házban, most az is interpellálhatna egy minisztert, mégpedig éppen magát Tiszát:

– Igaz-e, miszerint a miniszterelnök szürke nadrágban jelent meg a királyné kíséretében a kiállításon?

S a két interpelláció tökéletesen megenné egymást.

Mert ha e kor társadalmának megírója egykor megtalálja jellemző vonásnak, hogy Széchenyi kezet csókolt a királyfinak, s a tintatartójába mártja tollát, hogy bizantinizmust rajzoljon; ha azonban eközben a királynét kísérő szürke nadrágos miniszterre bukkan, nyomban kibékül az elhamarkodva elítélt korral, s mérges tintájú írónádját lecsillapodva hömpölygeti meg a porzótartóban.”

Az interpellációra az országgyűlés 1886. január 23-i ülésén válaszolt Széchenyi Pál miniszter. Röviden mindössze annyit mondott: „igenis megtettem!”

A képviselőház többsége a választ elfogadta, de Olay Szilárd nem vette azt tudomásul.

Ezt mondta: „ezen kézcsók, illetőleg a ministeri hódolatnak ilyetén kifejezése felett egész Európa nevetett és mulatott”. Véleménye szerint Széchenyi mint magánember elérzékenyülhetett volna, ám mint az ország minisztere „hivatalos functiojának közepette köteles lett volna méltóságát megőrizni és arról meg nem feledkezni”. Utalt arra is, hogy „őseink Mária Terézia koronáztatása alkalmával kezet csókoltak a királynénak, mert nemcsak uralkodó volt, hanem fenséges nő és szép asszony és mert elhagyatva, megtámadtatva volt. Ez a hódolás nem a meghunyászkodásnak, hanem inkább a hű ragaszkodásnak volt jelképe”.

A képviselőház évek múltán, 1888. június 15-i ülésén még mindig felemlegették Széchenyi Pál kézcsókját. Polónyi Géza felszólalásában a többi között ezt mondta: „Úgy tudjuk, hogy mióta ezen kézcsók megtörtént, azóta ő Fensége a trónörökös, valahányszor magyar ministerrel találkozik, mindig hátra szokta tenni a kezét”.

Üzlet a korzón

(2012. június 24.)

Egy Szlovákiában élő, szlovák „nemzetiségű” hölgy mondta a minap: higgyem el, a szlovákok sok szempontból jobban hasonlítanak a magyarokra, mint a „testvéri” csehekre. Negatív, de jellemző példának említette az Üzlet a korzón című, Oscar díjas „csehszlovák” filmet. Nézzem csak meg a gesztusokat, a sírva vigadó, bánatukat temérdek alkoholba fojtó nemzeti hazafiakat, a nemzeti érzelmeket és a nácizmust összezagyváló indulatokat (aki nem náci, az hazaáruló stb.) A hölgy azt is mondta, nyilvánvaló, hogy a holokauszt nem lehet csak zsidó belügy, sőt, ebből a szempontból a zsidóknak semmi közük hozzá. De a németeket is hagyjuk ki, a múltjukkal elsősorban maguknak kell szembenézniük, amit – tegyük hozzá – becsülettel meg is tesznek. (Egyébként a filmben egyetlen német nácit sem látunk, csak nemzeti érzelmű Hlinka-gárdistát.) Elszámolnivalója a többségi nemzet tagjainak van: önmagunknak, önmagunkkal.

Figyelemmel az itthon erőteljesen éledező Horthy (Szálasi stb.) kultuszra, a főként cigányok lakta falvakban Árpádsávos zászlók alatt grasszáló nemzeti gárdistákra, a Nyírő (majdnem) újratemetésén elhangzott beszédekre, megállapíthatjuk, mi is a legjobb úton vagyunk, hogy szembenézzünk a múltunkkal. (Csak zárójelben jegyzem meg: serdülő koromban a könyvtárunkban fellelhető összes halina-kötésű Nyírő-regényt elolvastam, ha a cselekményükre nem is, de a hangulatukra ma is emlékszem. Ennek alapján mondom, bár az író végakarata valóban az volt, hogy hazai földben nyugodjék, azt azonban biztosan méltánytalannak tartotta volna, hogy egy államtitkár aktatáskájában érkezzen új nyughelyére. A románokat pedig ebben az ügyben (is) hagyjuk békén. Kizárólag az ő dolguk megítélni, hogy román közterületen, kinek az (újra)temetéséhez járulnak hozzá. Sok szempontból érthető, ha a magyar parlament közreműködésével médiacirkusszá silányított Nyírőéhez nem, hiszen benne egy más nyelvű nemzet elsősorban nem az írót, hanem a politikust látja. Fordítva sem lenne ez másként.)

A filmről egy ma már klasszikusnak számító vélemény: „Ilyen mélyen, szinte mikroszkopikus részletességgel még senki sem ábrázolta a háborús kisváros különös atmoszféráját, elzárkózott, önmagába fordult, a világ változásairól mit sem tudó, s tudni nem is akaró életét – e kopott városka mégis jelképpé nő: a történelmi időn, helyi s politikai tekinteteken messze túl: a közös »kelet-európai mizéria« sajátos telephelyévé, mely lehetne a nyírségi homokon, a Regát hegyei között is. Egy kis embertenyészet, mely épp akkor kezd kivetkőzni múltjából s századokon át kialakult szokásaiból, amikor a külvilág vadabb, kegyetlenebb és ravaszabb erői harapófogóba szorítják. S torz módon fölismerhetetlenségig egymásba keveredik a jobb élet igénye a becstelen csábításokkal, a régi tisztesség az idejétmúlt gondolatokkal: az »élünk, ahogy tudunk« kispolgári elve szinte akaratuk ellenére teszi szörnyeteggé öntudatlan híveit.” (B. Nagy László: Üzlet a korzón. Élet és Irodalom, 1966. május 14.)

A film egyik rendezője, Jan Kadar, Budapesten született, 1918-ban. Az Üzlet a korzónt az eperjesi kerületben lévő Sabinov (Kisszeben) városkában forgatták 1965-ben. Jan Kadar és a cseh Elmar Klos alkotása 1966-ban megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. Ida Kaminskát, a női főszereplőt pedig 1967-ben a legjobb színésznőnek járó díjra jelölték.

Az írás megjelent az Élet és Irodalom 2012. július 6-i számában.