(2012. június 24.)
Egy Szlovákiában élő, szlovák „nemzetiségű” hölgy mondta a minap: higgyem el, a szlovákok sok szempontból jobban hasonlítanak a magyarokra, mint a „testvéri” csehekre. Negatív, de jellemző példának említette az Üzlet a korzón című, Oscar díjas „csehszlovák” filmet. Nézzem csak meg a gesztusokat, a sírva vigadó, bánatukat temérdek alkoholba fojtó nemzeti hazafiakat, a nemzeti érzelmeket és a nácizmust összezagyváló indulatokat (aki nem náci, az hazaáruló stb.) A hölgy azt is mondta, nyilvánvaló, hogy a holokauszt nem lehet csak zsidó belügy, sőt, ebből a szempontból a zsidóknak semmi közük hozzá. De a németeket is hagyjuk ki, a múltjukkal elsősorban maguknak kell szembenézniük, amit – tegyük hozzá – becsülettel meg is tesznek. (Egyébként a filmben egyetlen német nácit sem látunk, csak nemzeti érzelmű Hlinka-gárdistát.) Elszámolnivalója a többségi nemzet tagjainak van: önmagunknak, önmagunkkal.
Figyelemmel az itthon erőteljesen éledező Horthy (Szálasi stb.) kultuszra, a főként cigányok lakta falvakban Árpádsávos zászlók alatt grasszáló nemzeti gárdistákra, a Nyírő (majdnem) újratemetésén elhangzott beszédekre, megállapíthatjuk, mi is a legjobb úton vagyunk, hogy szembenézzünk a múltunkkal. (Csak zárójelben jegyzem meg: serdülő koromban a könyvtárunkban fellelhető összes halina-kötésű Nyírő-regényt elolvastam, ha a cselekményükre nem is, de a hangulatukra ma is emlékszem. Ennek alapján mondom, bár az író végakarata valóban az volt, hogy hazai földben nyugodjék, azt azonban biztosan méltánytalannak tartotta volna, hogy egy államtitkár aktatáskájában érkezzen új nyughelyére. A románokat pedig ebben az ügyben (is) hagyjuk békén. Kizárólag az ő dolguk megítélni, hogy román közterületen, kinek az (újra)temetéséhez járulnak hozzá. Sok szempontból érthető, ha a magyar parlament közreműködésével médiacirkusszá silányított Nyírőéhez nem, hiszen benne egy más nyelvű nemzet elsősorban nem az írót, hanem a politikust látja. Fordítva sem lenne ez másként.)
A filmről egy ma már klasszikusnak számító vélemény: „Ilyen mélyen, szinte mikroszkopikus részletességgel még senki sem ábrázolta a háborús kisváros különös atmoszféráját, elzárkózott, önmagába fordult, a világ változásairól mit sem tudó, s tudni nem is akaró életét – e kopott városka mégis jelképpé nő: a történelmi időn, helyi s politikai tekinteteken messze túl: a közös »kelet-európai mizéria« sajátos telephelyévé, mely lehetne a nyírségi homokon, a Regát hegyei között is. Egy kis embertenyészet, mely épp akkor kezd kivetkőzni múltjából s századokon át kialakult szokásaiból, amikor a külvilág vadabb, kegyetlenebb és ravaszabb erői harapófogóba szorítják. S torz módon fölismerhetetlenségig egymásba keveredik a jobb élet igénye a becstelen csábításokkal, a régi tisztesség az idejétmúlt gondolatokkal: az »élünk, ahogy tudunk« kispolgári elve szinte akaratuk ellenére teszi szörnyeteggé öntudatlan híveit.” (B. Nagy László: Üzlet a korzón. Élet és Irodalom, 1966. május 14.)
A film egyik rendezője, Jan Kadar, Budapesten született, 1918-ban. Az Üzlet a korzónt az eperjesi kerületben lévő Sabinov (Kisszeben) városkában forgatták 1965-ben. Jan Kadar és a cseh Elmar Klos alkotása 1966-ban megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. Ida Kaminskát, a női főszereplőt pedig 1967-ben a legjobb színésznőnek járó díjra jelölték.
Az írás megjelent az Élet és Irodalom 2012. július 6-i számában.
