Sujtásos nemzet

A cikket az 1990-es évek közepén írtam. Sajnos ma aktuálisabb, mint tizenöt éve, amikor megjelent (A sátán körzője, Liget, 1995).

*

Munkácsy Honfoglalása – ez a bitumenes alapozású, az idők során egyre sötétülő, mintegy hatvan négyzetméteres, több mint száz alakot fölvonultató kompozíció – mintha csak a „nemzetiségi kérdés” korhű illusztrációja lenne. A Mester a Krisztus Pilátus előtt ikerpárját, a Honfoglalást mintegy tíz évvel később festette. Szervezetében ekkora már egészen elhatalmasodott a kór, fájdalmait morfiummal enyhítették. Kiszabadultak a széttartó, romboló erők; hiába már a bitumen-alapozás és a morfium; a kompozíció kettészakadt: a rabszolga tótok, oláhok és más talpas népek, valamint a keleti pusztákról előtörő, előkelő, lovas magyarok csoportjait csupán egy ideológia, a hódolat (s ennek invertje: a felsőbbség) kötötte össze. Az a kissé didaktikus, pusztán a szembenállásra redukált világkép, amely már a Krisztus Pilátus előttben is megmutatkozott, a Honfoglalásban végletessé, feloldhatatlanná, kizárólagossá merevedett. Talán ez az oka, hogy a párizsi kritika, amely a Krisztus Pilátus előtt esetében eltekintett az antiszemitizmus vádjától, a Honfoglalást a magyar sovinizmus megtestesülésének – bizonyítékának – látta. Munkácsy képe, amelyet itthon bizonyos körök „a magyar géniusz inkarnációjának” tartottak, Párizsban szánalmasan megbukott.

munkacsy_honfoglalas
A Honfoglalás – mint egy kimerevített élőkép – teátrális gesztusokkal jeleníti meg az évtizedek alatt egymásra torlódott, különböző nemzeti, nemzetiségi megmozdulásokat. Ott sejlik a kezdet: a II. József germanizációs, abszolutista törekvései ellen támadt mozgalom, amely az 1790. évi budai országgyűlésen kapott először nyilvánosan hangot, mikor többen is kifogásolták „a nemzeti érzület nyilvánulásának módját”. Keresztesi József képviselő például, „ki bár igen örvendezett a magyar nyelv és magyar ruha felkapatásának, de azért, mint az öregurak szoktak, zsörtölt a túlságos arany és ezüst sujtás miatt”. (Kölcsey pedig, évtizedek múlva, a maga szókimondó módján, egyszerűen „sujtásos nemzetnek” mondta a magyart.)

De nemcsak a sujtások túlzott szaporodásának lehetünk tanúi az 1790. évi, a német nyelv visszaszorítására indított mozgalomban, hanem annak is, hogy a nemzeti érzelmek milyen könnyen a hatalmi politika játékszereivé válhatnak. A bécsi udvar ugyanis – gyanús engedékenységgel – azonnal elfogadta, hogy minden magyarországi népiskolában magyar nyelven taníthassanak, de határozottan elvetette, hogy a kúria magyar nyelven bíráskodhasson. Nyilvánvaló, hogy az udvar már ez idő tájt kialakította a nemzetiségi kérdésben követendő taktikáját, amit aztán több mint egy évszázadon át sikerrel alkalmazott: nem bánta, sőt titkon ösztönözte, ha a magyarok oly intézkedéseket tesznek, melyek alkalmasak arra, hogy általok a nem magyar nemzetiségeket önmaguk ellen ingereljék; de mindenáron akadályozni akarta azokat a szellemi, s főként nemzeti jellegű mozgalmakat, amelyek keresztezték germanizációs törekvéseit.

Árpád fehér lovon (!) magasodó nemes, magyaros felsőbbségében és – vele szemben – a rabszolga szlávok hódolatában ott bujkál 1848-49 tragikus vétsége: az elhibázott nemzetiségi politika. Mert hiába kiáltotta oda nekünk a lengyel Bem tábornok a forradalmi harcok tűzében – szinte az utolsó órában: „Magyarok, szászok, oláhok, nyújtsatok egymásnak testvérileg kezet, tartóztassatok minden nemzeti gyűlölséget, és boldogok lesztek.”

És hiába figyelmeztetett kétségbeesetten Görgey Artúr: „A nemzet becsületbeli kötelessége, hogy Magyarország állami létéért a fegyvert annál inkább megragadja, mivel eddig, fájdalom, tétlenül nézte, miként kergeti az ő soraiból egyesek nyegle gőgje a szlávok és románok legnagyobb részét a nyílt lázadásba, annál ostobább módon, mert ezáltal csak azok szándékait mozdították elő, akik semmit sem óhajtottak forróbban, mint a magyar állam pusztulását.”

És hatástalan maradt Kossuth későbbi intelme, akiről nem mondhatni, hogy a forradalom és a szabadságharc idején túlságosan szerencsés kézzel nyúlt a nemzetiségi kérdéshez, de a bukás után, az emigrációban volt ideje összegezni a tanulságokat. „Mit tegyenek nemzetiségük biztosítása s fejlesztése érdekében egy különféle nyelvű állam lakói? Azt, amit vallásos érdekeik fejlesztése és biztosítása céljából tesznek. Társuljanak! Tömörüljenek községenként, kerületenként s végül nemzeti egyetembe… Egyszóval, miután tökéletes önkormányzatot élveznek, képesek lesznek fejleszteni mindazon erkölcsi és társadalmi érdekeket, melyeknek összességében bennfoglaltatik az, amit nemzetiség alatt értünk.”

A Honfoglalás elnagyolt, tagolatlan kompozíciójában fölfedezhetjük történelmünk örökké visszatérő, körkörös veszedelmét; a feldolgozatlan, egymásra torlódó nemzetiségi konfliktusok sorát; a szomszédainkkal szembeni állandó zavarodottságunkat: álmainkat, félelmeinket és a nyomukban fölfakadó elbizakodottságunkat. Az elmosódott arcokon, a szálkás kardok élén, s a felhők tompa, bitumenes foltjain a kegyetlen, megemészthetetlen, örökös jelen vibrál; vesztett forradalmaink és csatáink igazából soha föl nem dolgozott rettenete.

Ma is érvényes Wesselényi Miklós figyelmeztetése: „nincs nemzetiségünknek ártalmasabb ellensége a betyáros magyarságnál”. Lukács Móric egykori cáfolata pedig ma már inkább bizonyítéknak hangzik: „Az európai közvélemény már-már hinni kezdett azon rágalomnak, hogy a magyar faj monopóliumnak akarja tekinteni a szabadságot, hogy a többi nemzetiségek fölött zsarnoki hatalmat gyakorolni, azokat legdrágább kincsöktől, nyelvöktől megfosztani törekszik.”

Széchenyi is jól ismerte a fékevesztett, életveszélyes nemzeti buzgalmat, amikor ezt kérdezte: „E mindent egyszerre elárasztani akaró magyar hév nem növekedett-e már annyira, hogy az, aki elég bátor bármily szerényen is emelni szavát, ne legyen kitéve a rossz, a gyáva hazafiság, sőt a hazaárulás legémelygetőbb piszkainak? Mintha egy kis kímélet, egy kis béketűrés, tán messzebbre vezetne és jobban érlelné a hazai növényt, mint a most divatban levő szüntelen korbácsolás.”

mocsary_lajosA nemzetiségi kérdés szerteágazó összefüggéseit Mocsáry Lajos, a függetlenségi párt későbbi elnöke fogalmazta meg a legalaposabban, legpontosabban 1858-ban megjelent Nemzetiség című könyvében. Mocsáry szerint a nemzeti és a nemzetiségi függetlenség elválaszthatatlan egymástól. Ugyanabból indult ki, mint Széchenyi: Magyarország egyelőre csupán közjogi fikció; mint egy olyan földterület, amelynek lakói saját hatalommal, saját kormánnyal rendelkeznek – ilyen értelemben az ország nem létezik. Ideális esetben, mondja Mocsáry, egy ország minden lakosa egy nyelven beszél; nemzet, haza, ország: egy test, egy lélek. Nálunk más a helyzet. „Ott, hol két vagy több nemzet él együtt, s területüket különkeríteni lehetetlen, mert egymással apróra összekeverve s összefonva léteznek; ott valamely nemzetnek le kell mondania a felsőbbségről, s irányadó szerepről, de azért mindegyik megmaradhat külön nemzetül, megtarthatja nyelvét, nemzeti jellemét, nemzeti szokásait; mindaddig, még önkénytelen és észrevétlen, a maga jószántából le nem mond nemzeti birtokairól.” Ami pedig a nemzetek egybeolvadását illeti, Mocsáry szerint, ez „jelen korunkban csak igen hosszas úton elérhető”. Ebbe a folyamatba „a másik – habár felsőbbséggel bíró – nemzetnek beavatkoznia nem szabad, először, mert ez erkölcstelen, másodszor, mert magára nézve sem tanácsos”.

Magyarországon Árpád népe, a magyar nemzetiség a legtekintélyesebb, a legerősebb, ő az államalkotó; az tehát vitán fölül áll, hogy övé a felsőbbség. Csakhogy ez nem jelenthet elbizakodottságot vagy szeretetlenséget. Mocsáry szavaival: „mindaddig, míg a gyűlölet keseríz cseppje nem mérgezi meg érzéseinket, míg tisztának s igazságosnak érezzük magunkat, addig jó úton járunk, s csak ha szeretni nem tudunk többé, akkor tévesztettük el a helyes ösvényt, melyen nemzetiségünk ügyében haladnunk kellene”. Mocsáry szembeszállt Eötvös Józseffel, aki szerint: „Valamennyi nemzeti törekvés alapja a magasabb hivatás érzete; célja: az uralkodás”. Mocsáry úgy vélte: „minden nemzeti érzelemnek alapja azon természeti ösztön, mely szerint szeretjük magunkat, a hozzánk leginkább hasonlókat, s legközelebb állókat; szeretjük azokat, kikben mint tükörben látjuk önmagunkat; szeretjük azokat, kikkel, mióta csak az emlékezet él, közös sorsban – jóban, rosszban – részesültünk. Azaz: a nemzeti érzelem szereteten, s így érzésen, nem pedig véleményen, s e vélemény által szült elbizakodottságon alapszik.”

Mármost csak az a kérdés, hol húzódik a határ a „szelíd szupremácia” és a kirekesztő szemléletű, elbizakodott sovinizmus között. „Hazámfiai – kiált fel Mocsáry Lajos, amikor a magyar sovinizmus ellenhatásaként születő pánszlávizmusról értekezik –, mondjuk ki őszintén a mea culpát. Csúfoltuk, lenéztük elejétől fogva a tótokat, az oláhokat, a rácokat, azután pedig óhajtottuk, hogy anyanyelvüktől megválva a miénket tegyék ugyanazzá… Minél előbb magyarrá akartuk minden honosainkat, kizárólagos hivatalos nyelvvé tettük a magyart, s azt hittük, hogyha magyarul lesz az anyakönyvekbe írva minden idegen ajkú szülött, már azáltal valóságos magyar lesz belőle. Nem vettük észre, hogy minden behatás, minden erőltetés a leggyűlöletesebbnek, s a legzsarnokibbnak látszik, ha egészen a tűzhelyek és a családi élet belsejébe irányoztatik.”

Mocsáry éppoly töretlenül hitt az államalkotó magyar nemzet felsőbbségében, mint Jókai vagy Munkácsy, csakhogy számára ebből nem következett a velünk évszázadok óta együtt élő nemzetiségek lenézése. Míg Munkácsynak – talán éppen mert életereje hanyatlóban, egyre görcsösebben kapaszkodott a nemzeti álmokba – a szupremácia megjelenítéséhez szüksége volt a Krisztussal, Árpáddal szemben álló idegenek lealacsonyítására, addig Mocsáry – a történelmi példákból okulva – a megértést, a szeretetet hangsúlyozta, elvetvén mindenféle kirekesztő szemléletet, kizárólagosságra törekvő agresszivitást. Lehet, hogy szelíd szupremácia és agresszív sovinizmus vízválasztója a megértés és a szeretet? Úgy látszik, Mocsáry nem félt szembenézni évszázados rögeszméinkkel. „Mily arisztokratikus büszkeség fogta el szívünket, ha meggondoltuk, hogy mi minden más népeknél régebbiek vagyunk, hogy mellettünk minden nemzet csak parvenü, s hogy Ádám apánk is magyarul beszélt. S mily szívesen szorítottuk volna keblünkhöz azon atyánkfiait, kik valahol Ázsia belsejében maradtak el tőlünk, szegények, s nem volt hőbb óhajtásunk, mint hogy Kőrösi Csoma Sándor megtalálja kedves rokonainkat, s hozza ide őket netalán magával. Vagy legalább szólítsuk közénk csángó atyáink fiait… Mindez igen költői érzelem, de ne felejtsük, a szláv népek képzelődése nem kevésbé eleven, mint a miénk. Nekik is énekelnek régi ragyogó dicsőségről, s ha jól összeszedik magukat tudósaik, csakúgy bebizonyíthatják, hogy Ádám apánk tótul beszélt, mint nekünk Horvát István azt, hogy debizony magyarul szólt.” Az a vita pedig, hogy ki volt ennek a földnek régebbi birtokosa, Mocsáry szerint teljesen értelmetlen: a szlávok Pannóniában letelepült földművelő őseikre büszkék, mi keletről ideérkezett lovas-nomád eleinkre. Ne háborgassuk egymás büszkeségét, ha élhetünk itt békességben is. Mocsáry szavaival: „Ne hagyjuk magunkat ábrándos régiség-búváraink által feltüzelni, ne hagyjuk magunkat suhanc fiaink által orrunknál fogva vezetni (!), s hagyjunk fel a haszontalan történeti kutatásokkal, s csak azt nézzük, hogy volna most a legjobb… Hiszen századok fűznek a nemzetiségekkel egymáshoz, erősebb láncokkal, mint gondolnók.” Ne vesszünk össze a közös hősökön! „Mi nem fogjuk szégyellni, ha szláv atyánkfiai bebizonyítanák is, hogy Zrínyi nem volt tisztán magyar eredetű, mi szívesen megosztjuk velök a dicsőséget.”

Mocsáry azt írta könyve „A szláv kérdésről általában” című fejezetének elejére:  „Darázsfészekbe nyúlsz – ezt fogja legtöbb ember mondani, midőn e tárgyat látja megpendíteni. Elismerem, hogy e kérdés igen kényes.” Nos, a darazsak támadása nem maradt el. A „mélyrepülők” azonnal előrántották mérgezett fullánkjukat: vajon tisztán magyar eredetű-e ez a Mocsáry, hogy ilyen nagy együttérzéssel viseltetik a tótok, oláhok és más „pánszlávok” iránt? Bizonyára ő is „idegenszívű”, s azért húz a nemzetiséghez ekkora nagy érzülettel. De ha nem idegenszívű – tősgyökeres magyar középbirtokos családból származott az istenadta –, akkor bizonyára más folt éktelenkedik a múltján.
No, nézzük csak, mondták a tősgyökér legények,  mit csinált ez 1848-ban, a szent forradalom idején? Gyáván betegeskedett; gyógyfürdőkbe járt súlyos köszvényét kezeltetni. Gyógyfürdőzés közben ismerkedett meg báró Wesselényi Miklóssal, s annak feleségével, Lux Annával is, mígnem az árvízi hős halála után nem átallotta feleségül venni annak özvegyét…

A nemzetiségi kérdés egyik élharcosa: Rákosi Jenő, aki a Budapesti Hírlapban következetesen harmincmillió magyarról értekezett, szerinte ugyanis a magyarság a nemzetiségek gyors és hatékony asszimilációja révén megkétszerezheti létszámát. Rákosi a nemzetiségi kérdést „korszakvezérlő érzületnek” tartotta, ezért leszögezte, hogy e kérdésben „erőnket gyöngítő vitákra nincs szükség”. „Az állam állam és magyar itt. Nemzetiségeink vannak, de nemzetiségi kérdés nincs. Ami alkotmányos szabadságunkba ebből bele nem fér, az nem nemzeti kérdés, hanem hazaárulás… És aki bárhol többet remél ennél, fordítson hátat Magyarországnak.” Rákosi Jenő vesszőseprűvel tisztogatta a „nemzeti művészetek tárházát”: keményen föllépett az „idegen tollak” ellen, s megvédte az igazi magyarokat. A nemzet legnagyobbjai között tartotta számon Munkácsy Mihályt. Mindkét képéről, a Krisztusról és a Honfoglalásról is több ízben az elismerés hangján írt. „Mondjunk himnuszt Munkácsynak, aki ecsetjével a szemet bűvöli, ahogy százévek óta nem bűvöli senki. Hódítva járja ő be a világot, s a magyar glóbusznak hódít művészetével… A nemzeti géniusz inkarnációja ő.” Hasonló hőfokon támadt az idegen hatásokra. Egy berlini színésznő budapesti sikereiről szólva például megrótta a sajtót, mert „megfelejtkezve konnexióiról (!) a hazai művészettel, föltétlen hódolást vitt az idegennek lábai elé.” A cikkíró nem hagy kétséget az idegen hatások mineműségét illetően, a szakmai érvekre való hivatkozást pedig olcsó trükknek minősíti. „Mi volt tehátlan (sic! ) oka mégis a nagy sikernek? A színészi rutin, néhány fogás, a közhelyekkel dolgozó középszerűség… A rendezés, amely temérdek embert tudott érdekkörébe vonni és levette az összes fővárosi sajtót a lábáról… Mert mi szörnyű nagy hazafiak vagyunk, ha bajban vagyunk, ha tatár dúl, török deportál (sic!) és német fojtogat; de mikor a magunk urai vagyunk, hordozzuk mindenkinek a sleppjét, ha csak egy szép termetű kassai német-magyar zsidóleányét is.”

Azon vegyeskarból, amely – Mocsáry kifejezésével – „feszítsd meget kiabált a nemzetiségekre”, kihallatszott egy komoly bariton: Grünwald Béla hangja. Ő több könyvet is írt a nemzetiségi kérdésről, s ezek hangvétele élesen elüt a „magyarságvédelemben” üzleti lehetőségeket kereső zsurnaliszták stílusától. A régi Magyarország című munkájára Mocsáry Lajos vitairattal (mintegy háromszáz oldalas könyvvel) válaszolt. Kettejük vitája különösen tanulságos. Grünwald a vármegyék és a nemzetiségek kapcsolatát tartotta egyik legfontosabb kérdésnek. Abból indult ki, hogy a régi megye nem tudta betölteni feladatát. „Lehetetlen a törvények részrehajlatlan végrehajtása, mert a tisztviselő a befolyásos tényezőktől függ; ezek a tényezők pedig a tisztviselőtől, saját érdekükben önkényt és erőszakot követelnek, melyet azután takargatnak. Így szükségképp elharapódzik a korrupció, az erkölcsi szempontok háttérbe szorulnak, s a hatósági élet példátlan elvadulása következik be.”

A vármegyék szerepe különös jelentőséget kap az eszlári per idején: Eötvös Károlynak nemcsak az antiszemitákkal, hanem a vármegye nagyhatalmú, s hatalmával visszaélő hivatalnokrétegével is föl kellett vennie a harcot. Grünwald arra a következtetésre jutott, hogy „a megye alig élt az autonómia jogával, s a megyei intézmény nem lehetett alkalmas eszköze az önkormányzatnak sem”. Végül is „a megyerendszer a felelős, hogy a nemzet oly sokáig tűrte függetlenségének mind szűkebb körre szorítását. Miért engedelmeskedtek a megyék, miért nem szerveztek nyílt ellenszegülést, fegyveres fölkelést, pedig volt rá ok elég!” A megyék és a nemzetiségek törekvése éppen abban hasonlít, hogy mindkettő meg akarja bontani az állam egységét. Pedig ez megengedhetetlen. A végső cél: „egy állam, egy nemzetiség”. S ennek érdekében „kezdeményezni kell az akadályok kérlelhetetlen eltávolítását”.

Mocsáry – Grünwald Bélával vitatkozva – kifejti: „Ilyen harcot csak azok hirdethetnek, akik nem riadnak vissza sem a fegyverektől, melyeket használni kell, sem azon szenvedésektől, melyekkel még a győzedelmes háború is jár.” Mocsáry óva intett az erőszakos magyarítási törekvésektől, amelyek hirtelen kétszeresére akarnák fölszaporítani a nemzetet. Ellenpéldaként említette az orosz és a német birodalmi törekvéseket, amelyek minden látszólagos siker ellenére kudarcra ítéltettek. „De ha nekünk még sikerülne is a tömeges magyarosítás, ez valóságos veszedelmet jelentene”; hiszen az erőltetett asszimiláció – azóta már megtanulhattuk volna – mindig bumerángként üt vissza az erőszakot alkalmazókra. A szerző ehhez még hozzáteszi: „A felvidéki kulturegyletek pedig nem ártana, ha figyelmöket arra is fordítanák, hogy kissé tisztább kiejtéssel hangoztassák azokat a lelkes szavakat, amelyekkel a magyarosítás igéit hirdetik.” Mocsáry, könyve végén, összegezve vitapartnere nézeteit, arra a szellemes megállapításra jut, hogy Grünwald Béla, amikor „az idealizmus magaslatára akarja emelni a központosítást és az erőszakos magyarítás politikai tanait”, tulajdonképpen nem tesz mást, mint II. József abszolutizmusát példaként állítva, a Schmerling-féle centralizációs és germanizálási törekvések kiszolgálójává szegődik.

Mocsáry Lajos egész életében hűen őrizte a negyvennyolcas tradíciókat, ő sohasem hagyta el pártját, az azonban többször elhagyta őt. Amikor 1867-ben létrejött a Deák Ferenc-i nagy mű, s a politikai élet szereplői – közöttük Mocsáry korábbi barátai és eszmetársai – az Ausztriával való „kiegyenlítődés” lázában égtek, Mocsáry – bár ő is őszintén tisztelte Deákot – a függetlenségi eszme védelmében nyílt levelet jelentetett meg, amelyben – éppen a nemzetiségi kérdés tárgyalásakor fölvetett saját hatalom és kormány hiányában – elítélte a kiegyezést, s figyelmeztetett azokra a káros következményekre, melyekkel számolni kell. Nyílt levele természetesen – az uralkodó áramlattal szemben – teljesen hatástalan maradt. 1874-től 1884-ig a függetlenségi párt elnökeként próbálta a belviszályokat elsimítani. Legtöbb gondot éppen a szélsőbalon szervezkedő antiszemiták okozták neki. Ő maga többször is éles hangon elítélte a zsidóellenességet. Amikor az országgyűlés megtárgyalta az ún. tapolcai kérvényt (amelyet a kerület a katolikus egyház támogatásával az 1867-es „zsidóemancipáció” eltörléséért nyújtott be), Mocsáry is felszólalt a vitában: „A klerikális és az antiszemita reakció összeölelkezett, s most már nyílt sisakkal, valódi színben tűnik fel… Remélem, hogy Magyarország törvényhozása jövőre is ellent fog tudni állni a szabadság ellenségeinek és odúiba fogja mindenkor visszakergetni a reakció huhogó baglyait.” A klerikális reakció nevében Göndöcs Benedek apátplébános válaszolt Mocsárynak: „Mi csak azt akarjuk, hogy ők (a zsidók) nemesüljenek és egyszersmind vegyék fel a keresztény vallást. (Hosszas derültség.)”

A függetlenségi párt 1883-ban még programjába vette, hogy szembeszáll az emancipáció eltörlését hirdetőkkel, egy évvel később már maga is az erőszakos térítőkhöz csatlakozott. A párt 1884. január 30-án kiadott manifesztumában a többi között ezt olvashatjuk: „Szólítassék fel a hazai zsidóság, hogy nyilatkoztassa ki kellő határozottsággal hitágazatait, reformálja s esetleg szüntesse meg a korunkkal s a jelen társadalommal össze nem férő szokásait és ezek eszközlése végett tartson országos zsinatot.”

Mocsáry lassan kiszorult a pártjából, az 1880-as években megszaporodtak az ellene indított támadások. „1884-ben, mielőtt a képviselők az új választások után az országgyűlésre egybegyűltek, az erdélyiek részéről az mondatott, hogy ha (Mocsáry) lesz továbbra is a párt elnöke, ők a körbe nem lépnek be.” Mocsáryt ekkor kizárták a párt parlamenti klubjából, s megalakult az új formáció: a „függetlenségi és 48-as párt”. Az elnevezést az új elnök, Irányi Dániel személyéhez szabták; mivel ő 1874-ben nem lépett be az akkor – Mocsáry vezetésével – alakult függetlenségi pártba, mert ragaszkodott a 48-as elnevezéshez, mostani csatlakozásával – legalábbis az új vezérek szerint – újra egyesült a két eszme. Valójában a párt új vezetői (Irányi és az erdélyi Ugron Gábor) választották szét először 48-at (a közjogi vívmányokat) és 49-et (a trónfosztást). Ugron szerint a pártot meg kell tisztítani a 49-es elemektől (így Mocsárytól is), s ha ekként többségre jutnak a következő választásokon, el kell vállalniuk a kormányzást. Mocsáry élesen támadta Ugron álláspontját. „Aki igazi 48-as, annak nem az ún. 49-esektől, hanem a ‘puhulóktól’ kellene megtisztítania a pártot… A korszak áramlata (ugyanis) kétségtelenül a puhulás felé hajtja az embereket… A lojalitás túláradozása és a 49-esség kárhoztatása karöltve jár… Ugronék valójában nem 48-asok, hanem 67-esek.” Akkor már őszintébb, egyenesebb Tisza Kálmán eljárása, aki elveit „előlegesen” adta fel, mint Ugron Gáboré, aki fokozatosan, utólag teszi meg mindezt. Ugron azt is mondta: közeledniük kell az udvarhoz, hogy „bizodalmat” ébresszenek maguk iránt. Mocsáry szerint ez nem más, mint „paktálás” és a „bársony-nyereg utáni kapaszkodás”. „A függetlenségi párt legyen hű magához, legyen igazi szabadelvű párt. Küzdjön a nemzeti szabadságért, az önkormányzatért, a vallásszabadságért, a jogegyenlőségért és a politikai jogok kiterjesztéséért.”

Mocsárynál akkor senki sem látta világosabban, hogy a függetlenségi eszmék egyre inkább szólamokká váltak, s ez párosulva a nemzetiségi gyűlölet szításával nemzeti katasztrófához vagy legalábbis a nemzet elnyomorodásához fog vezetni. Azt írta az 1886-ban megjelenő Néhány szó a nemzetiségi kérdésről című művében: „Magyarnak lenni s gyűlölni mindent és mindenkit, ami és aki nem magyar – nem egy és ugyanaz. Fel kellene végre hagyni azzal a gyakorlattal, hogy magyar és hazafi egyértelmű, tehát hazaáruló mindaz, ami nem magyar. Nem kell úton-útfélen, nagy dolgokban, s kicsikben folyton gyanúsítgatni, s csatározni. Ha nem állapodik meg ez az egyre erősödő sovinisztikus áramlat, ha kormány és törvénykezés magát általa sodortatni engedi, akkor új katasztrófáknak megyünk elébe… És ha a katasztrófát sikerül is elkerülni, a nemzetiségi kérdés folyton lidércnyomásként fog hazánkra nehezedni.” Saját pártjának tagjai sem hallgattak rá; kiközösítették, később kiszorult a közéletből is. Egy levelében így panaszkodott: „Írhatnék még, de nincs hova. Olyan a honi sajtó ez idő szerint, hogy a farkasokkal kellene együtt üvölteni, azt meg nem tudok.”

A nemzetiségekkel, az idegenekkel szembeni vádak, amelyek az 1880-as években egyre erősödtek, s végül a huszadik századi kataklizmákhoz vezettek, az évek során alig szaporodtak újabb motívumokkal, csak a hangerő, a stílus lett egyre durvább. Az újra és újra fölemlegetett rágalmak közül az volt a leggyakoribb, mely szerint a nemzetiségek (s a zsidók) 1848-49-ben cserbenhagyták a nemzetet. Hiába született azóta számtalan tanulmány, amely hitelt érdemlően bizonyította, hogy a forradalomban és az utána következő szabadságharcban a magyarok mellett ott küzdöttek a nemzetiségek, s a népességben elfoglalt számarányuk fölött a zsidók is. Hiába figyelmeztetett már Mocsáry arra, hogy „aradi vértanúk lettek idegenekből, míg az ősök hosszú sorával dicsekedő tiszta magyarok szerepeltek mint muszkavezetők”; hiába nyilatkozott Görgey elismerően „az alatta szolgáló zsidó vallású honvédek magatartásáról”; hiába írta Jászi Oszkár, legalább annyi bizonyíték van arra, hogy „a nemzetiség nagyobb része ezekben az időkben is kitartott a magyarság mellett”, mint arra, hogy „a bécsi udvarral tartott nemcsak a nemzetiség egy része, hanem titokban a magyar főnemesség nagyobb része”. Ha már általánosítani akarunk, a magyar főnemességre több joggal lehetne rásütni, hogy áruló, mint a nemzetiségekre. A magyarországi zsidóságnak a forradalomban játszott szerepére vonatkozóan érdemes még idézni azt a bécsi hadügyminisztériumban fogalmazott levelet, amelyben a szabadságharc bukása után, a hitközségekre hadisarcként kivetett kétmillió háromszázezer forint képtelenül magas voltát indokolták: „Ez az összeg a magyar korona országaiban lévő összes zsidó hitközségekre kivetendő, minthogy a Magyarországban levő izraelitáknak legnagyobb része érzelmeik és gonosz cselekvésmódjuk által az ottani forradalmat, mely az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna olyan kiterjedést, előmozdították.”

Az egyre agresszívebb „magyarságvédők” igyekeztek minden eszközzel fenntartani az állandó veszélyeztetettségi (ingerületi) állapotot, amelyben a magyarságot sújtó valamennyi csapás végső és legfőbb okaként az idegenekre lehetett mutogatni. Egy korabeli francia szemtanú ezt írta Magyarországon szerzett tapasztalatairól: „Azt hinné az ember, hogy egy óriási összeesküvés fenyegeti szünet nélkül a magyar államot.” (A nagy nemzetközi összeesküvés kísértete – úgy látszik – már igen régóta járja kétségbeesett köreit e tájon.) A nemzetiségekre, zsidókra –idegenszívűekre „feszítsd meg”-et kiabálók tábora sohasem volt túl nagy, de mindig fülsiketítően hangos.

Másként fogalmazva a korszak ellentmondásait: a kiegyezéskor, 1867-ben hatalomra került liberális kormány 1868-ban – éppen Eötvös József és Mocsáry Lajos szakszerűen kidolgozott javaslatára – európai szellemiségű nemzetiségi törvényt alkotott, amit azonban a nemzetiségek megszületése pillanatától hevesen támadtak. Az 1880-as évek végére a helyzet megváltozott. „A magyar túlzók dühöngenek a nemzetiségi törvény ellen, nem hajtják végre, szellemét meghamisítják. A magyarosítás a törvényhozás nyíltan hirdetett célja lesz. A nemzetiségi képviselők durvaság és inzultus tárgyai, pedig a legmérsékeltebb és legbékülékenyebb nyelvet beszélik. Ezzel szemben a nemzetiségek egyre hangosabban követelik az 1868-as nemzetiségi törvény végrehajtását.” (Jászi Oszkár)

Ahogy sokasodtak a 67-ben hatalomra került szabadelvű párt gazdasági bajai, úgy erősödtek az ellenzéknek – főként a Mocsáry-féle függetlenségi párt vezetésével – a kormány ellen indított támadásai. A kiegyezés közjogi ellentmondásait – Deák és Mocsáry éppen olyan jól látta ezt, mint később Bibó – a konstrukción belül nem lehetett feloldani. Terjedt a parlamentben a terméketlen, gyűlölködő vitastílus és az obstrukció; ebben az ónos bénultságban csak a „nemzetiségi kérdés” és a „zsidókérdés” frivol izgalmai hoztak némi élénkülést. A kormánynak kapóra jött, hogy a nemzetiségekkel, zsidókkal szemben vívott „hazafias csaták” elterelték a figyelmet a kényes, s végső soron megoldhatatlan kérdésekről; nemzetiségi veszedelemre maga is szívesen hivatkozott, gyakran eltúlozva egy-egy „atrocitás” jelentőségét, mert így látta bizonyíthatónak, hogy ezekkel csak Ausztria segítségével tudunk megbirkózni. A bécsi udvar, a kormány és a hatalom legfőbb támasza, az úri középosztály tehát egyaránt érdekelt volt a nemzetiségi viszályok szításában.

Másként ítélték meg azonban a „zsidókérdést”: akkor még ugyanis sem a kormánynak, sem a bécsi udvarnak nem fűződött érdeke az antiszemita izgatáshoz, ami nemcsak a hivatalosan vallott liberális elvekkel ütközött (ezzel egyébként a  nemzetiségi gyűlölködés szítása sem fért össze), hanem ellenkezett jól felfogott gazdasági érdekeikkel is. Bécs üzleti életének fontos pontjai voltak a zsidó érdekeltségű bankok, a magyar kormány pedig éppen az idő tájt tárgyalt Budapesten a Rothschild-konzorciummal adósságai átütemezéséről. Ilyen körülmények között nem látszott túlságosan szerencsés ötletnek a kormányszintre emelt antiszemitizmus. Ráadásul a zsidóellenes mozgalom az ellenzék soraiban, a függetlenségi párt szélsőbalján támadt, felkarolása tehát nemcsak elméleti tévedés, de taktikai hiba is lett volna. Ezért sokáig a soviniszták kórusa erőteljesebben zengett, mint az antiszemitáké. A sovinizmus ellen akkor – jószerivel – csak a Mocsáry-féle párt emelte fel a szavát. Éppen a pártvezér hívta fel először a figyelmet arra a veszélyre, amelyet a nemzetiségi izgatás a függetlenségi törekvésekre jelent. Csakhogy az 1880-as évek végére a soviniszta áramlat a függetlenségi pártot is magával sodorta, ezt jelzi, hogy a régi negyvennyolcas eszmét legtisztábban őrző Mocsáry kiszorult a pártvezetésből; helyét később – Eötvös Károly erőteljes támogatásával – Kossuth Lajos idősebbik fia, Ferenc vette át. (A nagy magyar rebellis, az örökös ellenfél fiát Ferenc József később kereskedelmi miniszterré nevezte ki.) Ez a hatalomváltás, amely nem nélkülöz bizonyos bohózati elemeket sem, legalább annyira jellemző a függetlenségi eszme alakváltozásaira, mint a társadalom mélyrétegeiben zajló – egyelőre csak távoli égzengés-morajjal kísért – tektonikus átalakulásokra.

„A nemzetiségi kérdés és a növekvő szociális feszültség az a két világtörténelmi robbanóerő, amelynek jelentőségét egyedül Mocsáry Lajos érezte át” – állapította meg önkritikusan – mintegy húsz év távlatából – Apponyi Albert, aki az 1880-as években – éppen a nemzetiségekről vallott soviniszta nézetei miatt – Mocsáry egyik legkeményebb ellenfele volt. (Akkor még sokan hittek a bismarcki „szociális olajcsöpp” jótékony hatásában. Azóta is – a társadalmi inga lengési üteme szerint – e „gyógyszer” időnként föl-, időnként meg leértékelődik.) Mindenesetre, ahogy a függetlenségi párt kivetette magából Mocsáryt, s lassan maga is belesodródott a soviniszta, antiszemita áramlatba, nyilvánvalóvá vált, hogy a megold(hat)atlan kérdések elfedésére nemcsak a kormánynak, de az ellenzéknek is szüksége van „hazafias csatákra”, ehhez pedig ellenségekre (tótokra, oláhokra, zsidókra, dákórománokra stb.). A függetlenségi párt látszólag kétfrontos harcot vívott, mert a kormány által kikiáltott, „hivatalos” ellenségen kívül ő a „labancokkal” is hadban állt. Bármennyire lármás volt azonban a Bécs-ellenes küzdelem, a folytonos „kardbojt” viták alig leplezték azt a tényt, hogy a közös nemzetiségi veszély egy akolba terelt kormányt és ellenzéket. A függetlenségi ellenállást mindinkább csak a szimbólumok jelezték, Kölcsey megállapítása a „sujtásos nemzetről” egyre aktuálisabbá vált.

barabas_belaA „függetlenségi és 48-as” párt egyik alelnöke, Barabás Béla emlékirataiban büszkén emlegette, hogy „amikor a delegáció Bécsben ülésezett – kezdeményezésére – egy hatalmas, magyar címeres zászló lengett a magyar házon, hadd lássák a bécsiek s prüszköljenek tőle”, de arra legalább ekkora önérzettel emlékezett, amikor a parlamentben szóvá tette, hogy „nemzeti ünnepeinken a Himnusz után a Gotterhalte (az akkori osztrák himnusz) elhallgattasson”; ezen felszólalásának híre pedig „eljutott a király fülébe is” (ha nem jutott volna el, akkor semmi értelme a kuruckodásnak). Barabás Béla egyébként többször is járt a „királynál”, ilyen alkalmakkor – mint írja – mindig díszmagyart öltött, s mindig elbűvölte „a Munkácsy vásznára illő kép: amint őfelsége, huszártábornoki egyenruhában, jobb kezében a díszkucsmával, bejön a terembe, fellép az emelvényre, s odaáll a trónszék elé.” A látogatás után a magyar küldöttek – függetlenségiek, 48-asok, nemzetiek és liberálisok egyaránt – „finom bonboniereket kaptak, ezüstös papírban, a felségnek és a királyi család tagjainak arcképeivel”, ezeket azután a képviselők – pártállástól függetlenül – zsebeikben hazavitték, s otthon feleségeik és gyermekeik társaságában titkon bár, de jóízűen elfogyasztották.

A korszak ellentmondásai közé tartozik, hogy a legbuzgóbb függetlenségi érzület titkon összeölelkezett a legforróbb királyhűséggel, s az erősödő sovinizmust és antiszemitizmust, melynek legfőbb követelése az volt, hogy a nemzetiségek és a zsidók mielőbb cseréljenek anyanyelvet és vessék el őseik szokásait, tehát „magyarosodjanak”, éppen az erőszakos asszimiláció gerjeszti tovább. Tény, hogy a soviniszta és antiszemita áramlat erősödésében tevékeny szerepet vállaltak a renegátok és a neofiták is. Erről a folyamatról talán Jászi Oszkár írt a legvonzóbb nyíltsággal, igaz, 1912-ben, a huszadik század kataklizmái előtt, amikor még lehetett erről így írni. „Mindenekelőtt nagy és jelentékeny volt a renegátok szerepe, akiknek lényegéhez tartozik, hogy azt az érdeket, melynek szolgálatába szegődtek, különös nagy lármával és feltűnő eszközökkel szolgálják. Az anyagi és társadalmi előnyök keresésén kívül egyéb motívumok is közreműködhetnek ezen eredmény létesítésében. Így mindenekelőtt a renegát múltja emlékeit akarja feledtetni az által, hogy túllicitálja a leghevesebb követelményeket is.” Jászi példaként említi a német nemzetiségű Grünwald Bélát és Rákosi Jenőt, valamint a zsidó származású Somogyi Aladárt. Egyébként is, állítja Jászi, „a renegátok között a zsidóknak vezérszerep jut. Az átlagosnál nagyobb intelligenciájuk, fokozottabb ingerlékenységük, a primitívebb kultúrákkal szemben a régibb faj esztétikai és intellektuális ellenszenve őket különösen fogékonyakká teszi erre a szerepre. De mindezeknél sovinisztább magyarokká teszi őket az antiszemitizmus (kiemelés J. O.-tól) félelme. Maguk is egy gyűlölt és megvetett fajból kerülvén ki, örömmel csinálnak egykori elnyomóikkal közös ügyet »a közös ellenség« ellen.”

Német ajkú magyar soviniszták és zsidó származású nemzeti antiszemiták? – a kör bezárult; mintha nemcsak a képet, de a korszakot is a Mester komponálta volna. A szereplők élesen szembefordulnak egymással, magyarok, oláhok, tótok, németek, zsidók, pánszlávok és dákórománok mondják a magukét. Nem párbeszéd folyik, csak végtelen monológok sora; a hősök az operafinálék modorában egymás mellett „énekelnek”.

Az írás egy részlete megjelent a Retro-Ligetben.

12 thoughts on “Sujtásos nemzet”

  1. Tamás,

    teljesen igazad van, „a veszedelem körkörös”. Nem tanulunk, nem változunk. Tragikus.
    Wesselényi figyelmeztetését:

    „nincs nemzetiségünknek ártalmasabb ellensége a betyáros magyarságnál”.,

    és Széchenyi szavait:

    „E mindent egyszerre elárasztani akaró magyar hév nem növekedett-e már annyira, hogy az, aki elég bátor bármily szerényen is emelni szavát, ne legyen kitéve a rossz, a gyáva hazafiság, sőt a hazaárulás legémelygetőbb piszkainak? Mintha egy kis kímélet, egy kis béketűrés, tán messzebbre vezetne és jobban érlelné a hazai növényt, mint a most divatban levő szüntelen korbácsolás.”
    szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani. Elgondolkoztam. Mai politikusaink biztos,hogy ismerik Széchenyi munkásságát? Hivatkozásul használják, de tudják kire hivatkoznak?

    Mocsáry panaszát olvasva pedig sírhatnékom lett. Annyira a mának, a mostani eseményeknek szól, hogy összeszorult a szívem. „Írhatnék még, de nincs hova. Olyan a honi sajtó ez idő szerint, hogy a farkasokkal kellene együtt üvölteni, azt meg nem tudok.”
    S. Kati

  2. Igaza van William M. Johnston amerikai kultúrtörténésznek:

    „Az, hogy a magyarok szívesen nézik a világot rózsaszínű szemüvegen keresztül, arra csábította őket, hogy eltúlozzák saját nagyságukat,

    és megfeledkezzenek az uralmuk alá tartozó népek nyomorúságáról……Kiváló képességük az ábrándozásra nagyszerű ügyvédekké tette őket,

    mindig készek rá, hogy megvédjék Magyarországot, mint kivételt a nemzetek sorában.”

  3. Kedves Tamás!
    Gratulálok a szép honlaphoz és köszönöm, hogy értesítettél róla. Örülök, hogy újraolvastam, és hogy egyáltalán újra olvastam pontosan fogalmazott mondatokat Tőled. Természetesen tudom, hogy nagyon fontos jelenségről írsz, mind festményben – azaz látványban -, mind gondolatokban kiválóan megragadva a kort, vagy a kórt.
    De röviden és ilyen röviden szükségszerűen esetlenül mondva “más a véleményem”. Ezt azért tettem idézőjelbe, mert hiszen az írásnak nincs véleménye, de azért a mélyéről az az üzenet áramlik felénk, hogy a nezetiségi üggyel rontottuk el a sorsunkat, történelmünket, társadalmi esélyinket. Hogy ez a legsúlyosabb problémánk.
    Nem. Nem ezzel rontottuk el a helyzetünket, hanem azzal, hogy képtelenek vagyunk magunkat megtalálni. Mi nem vívtuk meg a magunk forradalmát, és más módon sem dolgoztuk ki önmagunkat. 1848-nak a nemzetközi összefogással való sárba tiprását mind a mai napig nem hevertük ki. A dolgok akkor ígéretesnek és igaznak tűntek, ami akkor nem sikerült, azt azóta sem valósítottuk meg, viszont sokféle ellentmondásos félmegoldással próbálkoztunk. Ebben az álszent, semmilyen igazságot nem képviselő, egyszerre elnyomóként gyűlölt és fejlettebbként tisztelt Habsburg birodalomban modernizálódtunk, szükségszerűen felemásan és töredezett formákban. Beteg volt az egész helyzet. Ugye köztudott, hogy mesterünk, Jókai Mór minden este gyertyát gyújtott az aradi 13 vértanú emlékének – nagyon helyesen -, és utána letérdepelt az imazsámolyára és imádkozott a császár és király egészségéért. Maga a tudathasadás. Na most ez a saját történelmi tudathasadásunk ilyen nemzetiségi következményekkel jár, mint amit írsz. De ez a következmény, ma is a magunk megoldatlanságai miatt perlekedünk a szlovákokkal, persze ők is ugyanilyen okokból hoznak nyelvtörvényt, és táplálgatják sokan az antiszemitizmust. De a dolgokat nem lehet a következmények felől megoldani.
    Persze ettől még nagyon jó, hogy le van írva a jelenség, de engem jobban érdekelne, hogy a magyarok mikor alakítják ki a maguk természetes, nem mások elleni öntudatát, egyfajta minőségi magyar kultúrát, gazdaságot és jellemet. Mert csak akkor tudnánk egynrangú félként nézni a másik népre és annak egészésges öntudatára.
    Ezt az önmagunk kialakítását most már vagy igazán elkezdjük, vagy nem leszünk igazán semmik sem, az eljellegtelenedő más népekkel, etnikumokkal együtt. Ezekről a dolgokról nemsokára küldök egy írást, addig is ölel: András

    1. Kedves András!

      Igazad van, a nemzetiségi ügy csak egy a sok közül, amit meg kellene vizsgálnunk, ha arra lennénk kíváncsiak, “hol rontottuk el a sorsunkat, történelmünket”. Szabó Dezsőtől Bibón keresztül Illyés Gyuláig sokan feltették már a kérdést, mi a magyar, ki a magyar, s hol rontottuk el. Engem, őszintén szólva, már kevésbé izgatnak az ilyen széles ívű, ideologikus kérdéseket. “Olyan vonalakra van szükségünk, melyeket nem húzhatunk meg határozott szabály szerint, csak ponttól pontig”, írja Dürer. Ne vedd szerénytelenségnek, ezek az írások, szándékom szerint, ilyen ponttól pontig rajzolt vonalak, metszetek, amelyben – talán – felismerhetjük néhány jellegzetes vonásunkat.

      “Mi nem vívtuk meg a magunk forradalmát, és más módon sem dolgoztuk ki önmagunkat”, írod. Ebben is egyetértünk. Bibó az eltorzult magyar alkatról gondolkodva, érezhetően kárhoztatta a kiegyezés békés útját. Várta a forradalmat 56-ban is, biztos 1990-ben is várta volna. Nemrég Rakovszky Zsuzsával váltottam levelet a témáról, ő ezt írta: “Ebben éppenséggel igaza lehet Bibónak, talán azért is sikeredett ilyenre ez a rendszerváltás, mert annyira kívülről-fölülről jött. Bibó valahol azt írja, hogy az embereknek meg kell élniük, hogy a saját kezükbe veszik a sorsukat.” Viszont azt is tudjuk, a forradalmak mennyi felesleges vérontással, szenvedéssel, igazságtalansággal járnak együtt, Nemrég olvastam az angol történész, Simon Schama Polgártársak c. könyvét a francia forradalomról. Tanulságos olvasmány. A legnagyobb tanulsága az, hogy a rengeteg vér, könny, és szenvedés tökéletesen felesleges volt. A késői monarchia, amelyet elsöpört a forradalom, sokkal modernebb államot akart megvalósítani, mint a “forradalmi kormányok”. Persze, van amikor vér, könny, és szenvedés nem spórolható meg, abban a helyzetben Churchill sem ígérhetett mást.

      “1848-nak a nemzetközi összefogással való sárba tiprását mind a mai napig nem hevertük ki”, írod. Miként a szomszédjaink sem heverték ki sem az 1848 előtti, sem az utáni, a magyar szupremácia általi sárbatiprásukat – teszem én hozzá. És abban is igazad van, “a dolgokat nem lehet a következmények felől megoldani”. Látod, ezért készítem én ezeket a – szándékom szerint legalábbis – pontos metszeteket.

      Most éppen a karácsonyra kapott könyvet, John le Carré: Suszter, szabó, baka, kém c. kitűnő krimijét olvasom. Az egyik főszereplőről írja a szerző: “A Lecsó sem volt igazán megfelelő név, mivel nem mondott semmit az erőről, sem pedig Jim szenvedélyes, elszánt angolságáról, pedig ez volt az egyetlen téma, amivel rá lehetett venni, hogy pazarolja az oktatásra szánt időt. Elég volt, ha a dörzsölt Spikely elejtett egy becsmérlő megjegyzést a monarchiáról vagy dicsérőleg említett egy külföldi országot, lehetőleg forró égövit, mire Jimnek megbízhatóan arcába tolult a vér, és legalább három percen át szónokolt arról, micsoda különleges szerencse angolnak születni. Tudta, hogy szándékosan heccelik, mégsem volt képes türtőztetni magát… Anglia nagy és szent szerelem volt, nem vitte rá a lélek, hogy bárkit is meglakoltasson miatta.” (Kiemelés tőlem: L. T.) Ha még nem mondtam volna: nagyon szeretem az angolokat, jaj, mennyit kellene még tőlük tanulnunk!

      Barátsággal: Tamás

    2. Kedves András,

      nagyon elgondolkoztatott írásod. Én is azt tudom mondani, amit te „nekem más a véleményem.” Két gondolatodra szeretnék reagálni:
      Azt írod:

      „Ugye köztudott, hogy mesterünk, Jókai Mór minden este gyertyát gyújtott az aradi 13 vértanú emlékének – nagyon helyesen -, és utána letérdepelt az imazsámolyára és imádkozott a császár és király egészségéért. Maga a tudathasadás.”

      Én ezt nem tekintem tudathasadásnak! Valószínűleg hosszú életének vége felé, mikor már az udvar is őt ünnepelte, fért meg lelkében egymás mellett az aradi vértanúk emlékének ápolása, az imával, a császárért királyért. Abban az időben, mikor egy polgárosodó, virágkorát élő Budapesten volt pl. a Királyi Magyar Tudományegyetem tiszteletbeli doktora. Igaz, nem vagyok történész, nem is értek a történelemhez, mégis azt gondolom, „az ellentmondásos félmegoldásokkal való próbálkozás” természetes. Hiszen a kor amiben élt Jókai, amiben élünk most, vagyis minden kor „ellentmondásos”. Bár értenék mai politikusainak, hogy nincs egyedül üdvözítő út!! Hogy nem lehet elvonatkoztatni a kortól amiben élünk, múltunktól és jelenünktől, a minket körülvevő világban játszódó folyamatoktól.

      De, csak emiatt a gondolat miatt nem ültem volna a géphez. Ami ide kényszeríttet, az írásod utolsó mondata:

      „Ezt az önmagunk kialakítását most már vagy igazán elkezdjük, vagy nem leszünk igazán semmik sem, az eljellegtelenedő más népekkel, etnikumokkal együtt.”

      Kikre gondolsz? Mit jelent, hogy vannak eljellegtelenedő népek, etnikumok? Mi még nem jellegtelenedtünk el, de
      VAGY kialakítjuk magunkat, VAGY nem leszünk semmik sem? Nekem ez nagyon ijesztően hangzik. Minél többet rágódom a mondaton, annál ijesztőbben.

      Szeretettel üdvözöllek:

      Kati

  4. Ennyi okos hozzászólás után én csak gratulálni tudok.
    Félelmetes, hogy semmit nem tanultunk a múltból, borzalmas az áthallás a jelenbe.

    Köszönöm, hogy megosztottad velem (is) az írásodat.
    Üdv.: Ági

    1. Sziasztok!
      Csak jelzem, hogy olvastam és bölcs dolgokat mondtatok. De leginkább arra reagálok, hogy a Kati ijesztőnek tartja, amit írtam. Ez persze megint egy nagy lendülettel húzott egyenes vonal tőlem, ez az igazán hozzá kell fognunk magunkhoz, bocsánat. Nehéz megmagyarázni.
      Leginkább olyan féle satnyulásunkra gondolok, amire Goethe: „Aztán meg rongyos párszáz esztendő alatt mily gyönge és lagymatag lett az egész élet! Hol látunk a maga leplezetlen valóságában eredeti egyéniségeket! És kiben van erő ahhoz, hogy igaz tudjon lenni és olyannak tudja magát, aminő!”
      Azért az tetszene, hogy mit szólna ma.
      De most ebben nem megyek tovább, mert pontosan 12 éve írok egy könyvet, fejezetenklént van számozva, úgyhogy nem tudom, de már biztosan van 2000 oldal és még mindig nem biztos, hogy sikerült megragadni a lényeget. András

      1. Szia András,

        ez a Goethe idézet szép és szomorú. “Rongyos párszáz év” telt el azóta, nem hiszem, hogy sok öröme lenne bennünk!
        Kati

  5. Kedves Tamás!

    Nagyon örülök, hogy esszéddel (Sújtásos nemzet) évtizedekkel megelőzted a rendkívül hiteles Amerikai Népszavában publikáló Kertészeket és mindazokat a „fát nevelőket”, akik törzsünket jobb belátásra kívánván bírni, külhoni erdők sokkal élenyesebb levegőjének áldását élvező, tehát életképesebb, hajtásaihoz fordulnak. (Hiába, már egy nagy német filozófus megírta, hogy az igazság egyetlen kritériuma, ha megfeszülünk sem lehet más, mint az életképesség.)
    Nem is szólva arról a nagyon korai bravúrról, hogy sikerült egy Munkácsy-képet alapos, korszerű, esztétikai szempontokban igen gazdag, a művész lappangó hajlamait is feltáró elemzésnek alávetned. Ha jól gyanítom, nehogy akadékoskodásnak találd, hiszen ez csak növeli írásod értékét: látatlanul. (A kép még mindig az Egyesült Államokban van? Csak kérdezem.)
    Fokozódik ámulatom, hogy eleve vesztésre álló időkben, még mindig nem adod föl, még mindig nem lankad állhatatosságod, tanító és javító buzgalmad, amely sugárzó szeretettel fordul törzsünk felé. Majdnem hogy a „méltatlan” jelzőt akasztottam törzsünkre (gyökerünk- és lombkoronánkat is beleértve), de még mindig reménykedem, hogy erőfeszítéseidet majdan siker koronázza, sőt: egyesítve erőiteket (kertészek, fát nevelők, amerikai, nép és szava) – meggyőzitek az egyedül helyes útról, növési irányról, kisebb árnyéksűrűségről, nagyobb alkalmazkodni tudásról, fejszések iránti kevesebb rettegéssel ezt az egész ázsiai bozótost. És akkor méltó lesz a fa a kerthez, mi több: a jobbulásán körülte serénykedőkhöz.
    Szeretettel, régi barátsággal üdvözöllek kivesző és még mindig vereckéző (vagy vereckéllő? – Ti ezt odafönt jobban tudjátok) bozótosomból:

    Botár Attila (pártkatona és böllér).

    „Aki szörnyekkel küzd, ügyeljen, nehogy maga is szörnnyé váljék.” Csak magamnak írom le, mert kapkodnom kell a fejemet. T. i. Disznóölés és farsang van Kiesden.

  6. Szeretném megküldeni e vita indítójának és hozzászólóinak egy írásomat. Szerintem ebben a parányi ablakban nem lehet semmi fontosat mondani. 17 oldal, de már erősen meghúzva és tömörítve. Az a címe, hogy a “Szabadság közös építése” (itt olvasható PDF formátumban – a szerk.), és arról szól – hogy ne zsákba macskát áruljak -, hogy kicsi és sok tanulókört , vagy “párbeszéd-kört” kellene létrehozni és aprólékosén tisztázni, hogy mi a feudalizmus, mi a demokrácia, miben is vagyunk mi tk. elmaradva és ki a maga helyén mit tehetne azért, hogy lassan és sok munkával a világ legkiválóbb országát építsük fel. Ez a “legkiválóbb” is valamennyire meg van magyarázva, egy sajátos, egyedi, csak itt megvalósítható módon reálisan tökéletes. E-mail címem: foldiaka@kkdsz.hu.

    Nagyrabecsüléssel: Földiák András

  7. Kedves Tamás!

    Munkácsyról. Ecce Homo.
    Erre valószínűleg nem emlékszel, nem volt kötelező irodalom esztétikából. 1899-ben írja James Joyce, képzeld, ő látta, s az Ecce Homo elemzésében írja is; mi még nem tanulhattuk, bár a Művészet 1961. 1. számában Egri Péter fordításában jelent meg. Érdekes részlet belőle, nemde utal James Joyce magyar származására. Megosztom, mielőtt feledésbe merülne:

    […]”In the heart of the crowd is a figure of a man furious at being jostled by a well clad Jew. The eyes are squinting rage, and an execration foams on his lips. The object of his rage is a rich man, with the horrible cast of countenance, so common among the sweaters of modern Israel. I mean, the face whose line runs out over the full forehead to the crest of the nose then recedes in a similar curve back to the chin, wich, in this instance, is covered with a wispish tapering beard. The upper lip is raised out of position, disclosing, two long, white teeth, while the whole lower lip is trapped.” […]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.