(magyar történelmi alakokról)
„Az a történetíró nemzedék, amely 1867 után ábrázolja a magyar múltat, abba a végletbe esik, hogy mindenkit dicsőítsen, aki Bécs ellen fogott fegyvert, és hőseik bukását nem az európai erőhelyzet változásának, hanem ármány és árulásnak tulajdonítsa. Azokat a kiváló embereket és jó magyarokat, akik – mint Eszterházy Miklós nádor, Pázmány, Pálffy János generális, Bánffy György gubernátor, Széchenyi Ferenc és Festetics György – valólátók voltak, és hogy akár politikai, akár művelődési téren alkothassanak, nem akartak Bécs ellen menni, elhallgatják, sőt gyakran elítélik. Azokat pedig, akik egy-egy forradalmi változás bukásakor kénytelen a bukásból menteni, ami még menthető, és a történelmi adottságnak engedni – azokat árulónak bélyegzik meg. Így vált árulóvá a köztudatban Károlyi Sándor, aki pedig a szatmári békében Pálffyval olyan megegyezést köt, ami minden megtorlást kizár, sőt még Rákóczinak is, ha ő is elfogadja, lehetővé tette, hogy bántatlanul az országban maradhat és birtokait megtartsa. Így ütik az árulás billogát Görgeyre. Pedig nyilvánvaló, Kossuth azért adta át neki a kormányzói tisztet, és ő maga azért menekült át a Dunán, mert a hadi helyzet már tarthatatlan. Görgey körül lévén kerítve nem is tehet mást, mint megfogyatkozott hadával kapitulálni. Elhatározását, hogy az orosznak adta meg magát, nem pedig az osztráknak, az indokolta, hogy remélhette: az oroszok hadifogolynak fogják minősíteni szabadsághős katonáit. Hogy ebben csalódott, és a cár kiadta őket Haynaunak, nem a Görgey bűne. A történetírók azonban árulónak mondták, és a közvéleményben az is maradt a legújabb időkig…
A magyar nemzeti fölkelések vezérei kivétel nélkül elbuktak. Tragikus hősök ők, nem pedig alkotók. Ennélfogva olyan irány fejlődik ki minálunk, ami közeli rokonságban áll a zsidók „szenvedő Messiás” fogalmával. Ez mint vallási alap gyönyörű, de mint politikai ideál rendkívül hátrányos. Mert nem az a példaadó és követendő, aki valami maradandót a nemzet számára kivívott, hanem az, aki vállalkozásának mártírja lett. Egyedül a balsiker viseli a népszerűség glóriáját… Valójában Széchenyi István sem népszerű, akármennyit cikkeznek is néha róla… Deák Ferenc már úgyszólván elfelejtett név, aki pedig a ’67-es kiegyezésben olyan önállóságot szerzett Magyarországnak, amilyent a Habsburg-ház trónfosztása óta sohasem élvezett… Rákóczi Ferenc és Kossuth az igazi nemzeti hősök, kiknek politikája, egyiké a majtényi síkon, másiké Világosnál bukik el. Amennyire szép és nemzethez méltó, hogy mártírjait szívében viseli, annyira hátrányos a közönség politikai nevelése szempontjából, ha elfelejtetik vele, hogy a nemzeti boldogulás alapja a sikeres és a reális munka…
Fölkeléseink bukását (sokak szerint) nem a politikai helyzet okozta, hanem az árulás. Mert a magyar nemzet olyan rettentő erős, hogy okvetlen győznie kell, ha kitart a harcban… Hogy a magyar számszerűleg kis nemzet, és a német birodalommal szemben minden vitézsége dacára egyedül meg nem állhat – ez a történelmi adottság elsikkad őnáluk. Sőt! Élén Rákosi Jenővel* egész iskola fejlődik ki, aki húszmillió magyarról beszél és birodalomról a Kárpátoktól az Adriáig.”
Írta Bánffy Miklós 1945-ben, Huszonöt év c. munkájában.
Lásd ugyanerről Sújtásos nemzet c. írásomat!
*Rákosi Jenő: publicista, 1882-től 1925-ig a Budapesti Hírlap (BH) főszerkesztője.