Medvenemzetség

Medvenemzetség

Regény – Kozmosz, 1981

Mai mozdulataink és mondataink igazi értelmét csak úgy tárhatjuk föl, ha a történelem és az emberi termé­szet legrejtettebb zugaiba is bemerészkedünk. A múlt itt van ben­nünk, akkor is, ha nem tudunk róla. Zsigereinkben, mint egy mélységes mély kútban, évezredes emléknyomatot őrzünk. Csak jó hívó szó kell, s a régi képek újra felködlenek.

Történetünk talán akkor kezdődött, amikor a bátor öreg né­ven nevezte fényes állatot, a medvét, kitől egykoron ő maga is származott. A szó erőt adott, a nemzetség kilépett a névtelenségből. Az idő – miként a vajúdó asszony testének minden izma – egyszer csak összerándult, s kilökte fényes öreg magzatait a térestelen térre. Ott álltak a történelem kapujában, még húzta őket vissza a hűséges folyó, még a régi békés utat járdalták, de napkeleten már készülődtek a vad viharok és az idegen pásztorok.

Az események szálai még nem fejthetők széjjel, eleink fejében minden együtt hullámzik: a szagok és a vizek árja, a fejedelem intése és fényes állat morgása, az idegen pásztorok kurjantásai és a riadt állatok bégetése, a vadlovak dobogása és a szeder őszi íze. A nép még nem tudja, az atya is csak érzi: lebírhatatlan erők metszéspontjá­ba kerültek. És ők mégsem sodródhatnak tehetetlen falevél­ként a szelekkel. Az atya megkutyulta magát, azt mondta, rá kell tartani a szélre. Hát így… Fényes öreg népe – a Medve nemzetség – szép lassan belesodródott a történelembe.

Beleolvasok (PDF)

Online megrendelem