Mátraszentimrei macskák

(vadak és szelídek)

A helyszín: egy halvány, energiatakarékos égővel megvilágított tenyérnyi tisztás. Éjjel fél tizenegy. Balról két fehér, foltos macska, elől a kisebb nőstény, hátrébb a nagyobb kandúr. Óvatosan lépegetnek. Látványosan vadásznak. A nőstény rám néz, hosszan kivár, aztán megy tovább. A kandúr utoléri, megböködi a fejével. Gyorsítanak. Eltűnnek a színpadról. Öt percen belül újra föltűnnek, ugyanott, ugyanarra, ugyanabban az ütemben vonulnak. De most csak a tisztás feléig, ott jobbra fordulnak, éppen felém. Húsz méterre lehetnek. Mikor egyvonalba érnek velem, a nőstény újra megáll, felém fordul, kíváncsiskodik. A messzelátón át látom, milyen szép feje van, az orra fölött két sárgás folt. Kandúr, épp mint az első körnél, beéri a nőstényt, a fenekéhez dörzsöli a fejét. Aztán mindketten el.

Alig telik el fél óra, újabb élőlény tűnik föl a színpad jobb sarkában. Éppen ott, ahol korábban a fehér macskák. Zömök, szürke, erőteljes test, egy tömbből faragott fej. Átható tekintet. Magányos méltóság. Vadmacska villan át az agyamon. Óvatosan a szememhez emelem a távcsövet, mire belepillantok, a macska már sehol. Úgy eltűnt, mint a kámfor. Semmi látványos vadászat? – kérdezem csalódottan. Talán ott sem volt?

Reggel fél hét, ugyanott. Az asztalon kávé, dzsem, pirítós. Újabb macska – ezúttal jobbról. Ez még kölyök, fekete, zöldszemű, pipaszár lábakkal. Kíváncsian néz, hatalmasakat ugrik, aztán a földre veti magát, megfordul, hempereg. De a fejét föltartja, neonzöld szeme egyfolytában villog ránk, mint a szemafor. Talán azt kérdezi: tetszik-e? Aztán még egy végső nagy ugrás. Már talpon van. És már el is tűnt. Ennyi volt – mondta…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük