Tolsztoj és Csehov a Krímben

(2012. június 30.)

Lev Tolsztojt 1901 júniusában heves malária döntötte ágynak. Az egész család köréje sereglett, az orvosok annyira aggasztónak találták az állapotát, hogy a belügyminiszter máris rejtjeles táviratokat intézett minden oroszországi kormányzóhoz és rendőrfőnökhöz, előre betiltva az író halála alkalmából esetleg összeverődő tüntetéseket. Tolsztojt orvosai tanácsára a Krímbe vitték, de Szonyja, a felesége nem volt benne biztos, hogy kibírja az utazást. A család egyik barátnője, a dúsgazdag Panyina grófnő a beteg rendelkezésére bocsátotta pompás gaszprai villáját. Az író állapota csak nagyon lassan javult. Családja, barátai, tanítványai aggódva figyelték lábadozását.

Anton Csehov egyike volt Tolsztoj legszívesebben látott vendégeinek. A drámaíró hosszú nőtlenség után nemrég vette feleségül Olga Knyippert, a bájos és fiatal színésznőt. Betegsége miatt azonban nem vehetett részt az asszony mozgalmas életében, s a verőfényes Krímbe jött kezeltetni magát. A tüdővész valami sajátos derűt adott neki: úgy tekintett az emberekre és a jelenségekre, mint aki tudja, hogy rövidesen el kell búcsúznia tőlük. Lev Tolsztojjal már többször találkozott Jasznaja Poljanában és Moszkvában, de a tolsztoji filozófia iránt változatlan szkepszist tanúsított. Egész élettapasztalatából azt a meggyőződést szűrte le, hogy a népet nem az váltja meg erkölcsi és anyagi nyomorától, aki „bocskort húz a lábára” vagy „odafekszik a kemencére a munkás mellé”, hanem aki szaporítja az iskolák, a kórházak, a közlekedési eszközök számát, emeli az egyszerű emberek oktatásának a színvonalát, és igyekszik fontos állami tisztségekbe helyezni őket. De jóllehet vitatkozott nagynevű írótársa tanításával, meghajolt lelki nemessége és tehetsége előtt.

Csehovnak Gaszprában (Krím) még erősebb lett Tolsztoj iránti szeretete, amikor tapasztalta, hogy az apostol mennyire megöregedett. „Legfőbb betegsége az öregség, amely teljesen hatalmába kerítette” – írta Csehov 1901-ben Makszim Gorkijnak. S a feleségének: „Ha – Isten őrizz! – bekövetkezne, amitől tartok, táviratilag értesítelek. De őt »nagypapának« fogom nevezni, különben azt hiszem; nem jutna el hozzád a távirat.” Egy évvel korábban már megírta Menysikovnak, milyen fiúi szeretetet érez a nagy ember iránt: „Félek Tolsztoj halálától. Ha ő meghal, nagy űr támadna az életemben. Először is, nincs még egy ember, akit annyira szerettem volna, mint őt… Másodszor, amíg az irodalmi világban van egy Tolsztoj, könnyű és kellemes dolog írónak lenni. Még ha tudja is az ember, hogy semmit se csinált és nem is fog csinálni semmit, nem olyan nagy szerencsétlenség, mert ott van Tolsztoj, aki mindenki helyett alkot, s az ő műve igazol minden reményt és hitet, amit az irodalomba vetünk. Harmadszor, Tolsztojnak szilárd a helyzete, óriási a tekintélye, s amíg ő él, háttérbe szorul és árnyékban marad az irodalmi rossz ízlés, mindaz, ami pökhendien és pityergősen közönséges, mindaz, ami a keserű hiúságból fakad. Csakis az ő befolyása emelheti egy bizonyos színvonalra a különböző irodalmi áramlatokat és irányzatokat. Ha ő nincs többé, pásztor nélkül marad a nyáj.”

A gaszprai teraszon, szemben a vakító tengerrel, a két író hosszú beszélgetéseket folytatott. A tanítós külsejű, beesett mellű Csehov – szomorú kis szakáll, zsinórra fűzött csíptető – szelíd hangon igyekezett ellentmondani a mesternek, s közben az ujja hegyével a térdére tett posztókalapon dobolt. Lev Tolsztoj ott ült mellette, egy csésze tea előtt – töpörödött vénember, parasztingben, a fején nagy panamakalap, a lábán csizma, fehér szakálla a mellére ömlik –, alig figyelt oda, sokat beszélt, megfellebbezhetetlenül ítélkezett vagy dícsért. Szerette Csehovot. „Ateista szellem, de arany a szíve”, mondta róla; „szerény és kisasszonyosan szelíd” magatartása elbűvölte; azonkívül nagyon tehetséges írónak tartotta – egyszer például így nyilatkozott: „A stílusa egészen rendkívüli. Emlékszem, amikor először olvastam, furcsának, »ügyetlennek« találtam; de többszöri figyelmes olvasás után rabul ejtett a stílusa… Minden álszerénység nélkül kijelentem, hogy ami a technikát illeti, Csehov nagyon is fölöttem áll…” Igaz, Csehov már nem élt, amikor Lev Tolsztoj ilyen elismeréssel adózott neki.

Gaszprában a mester még szigorúbbnak mutatkozott fiatalabb írótársával szemben. Elbeszéléseit, novelláit sokra tartotta, bár hiányolta belőlük a vallási vezéreszmét; de a színdarabjai, amelyekért az ínyenc orosz közönség annyira odavolt, valósággal felbőszítették! „Nagy tehetség – mondta –, de minek a nevében ír? Nem arról van szó, hogy nincs világnézete, inkább arról, hogy világnézete téves, alantas, materialista, önelégült.” A Sirály-t halandzsának tartotta, a Három nővér-t nem bírta elolvasni, a Ványa bácsi felháborította. Egy este átkarolta Csehov vállát, és nyers őszinteséggel így szólt hozzá:

– Shakespeare darabjai rosszak, de a maga darabjai még rosszabbak!

Csehov lehajtotta a fejét, mosolygott, elfojtott egy kis száraz köhögést, de nem haragudott meg a mesterre. Egyébként is, ahogy azt Menysikovnak is megírta, nem volt még egy ember, akit annyira szeretett volna, mint ezt a csuparánc, bölcs, önző vénembert. Ebből is látszik, hogy az írók lelke – mint mindannyiunké, ha elég őszinték vagyunk magunkhoz – kifürkészhetetlen.

Forrás: Troyat, Henry: Tolsztoj élete, Bp. Európa Kiadó, 2007.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.